19,99!

Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra

Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:

Hiányzik Kissinger

Azt állítja, nem igazán szeretem: bár mondom, hogy szeretem, gondolom is, hogy szeretem, de mégsem. Hallottam már olyanokról, akik azt mondják, nem szeretnek valakit, de hogy valaki más nevében döntse el, hogy az szereti-e őt… Na, ez nekem magas.
Tulajdonképpen fair, megérdemlem, aki hajlandó összefeküdni egy görénnyel, az ne csodálkozzon, hogy a gyerekei bűzlenek! Már fél éve állandóan baszogat, kúrás után felnyúl a pinájába ellenőrizni, hogy tényleg elmentem-e, én meg ahelyett, hogy beszólnék neki, csak annyit mondok: „Semmi gond, drágám, manapság mindenki bizalmatlan egy kicsit.”
Erre most szakítani akar, mert ő úgy döntött, én már nem szeretem. Most mit mondjak neki?! Ha ráüvöltök, hogy teljesen hülye, és ne kúrja már fel az agyamat, abból is azt hozná ki, hogy neki van igaza. „Csinálj valamit, amivel bebizonyítod nekem, hogy szeretsz!” – mondja. Mit akar, mit csináljak? Mit? Csak mondja meg! De nem mondja! Mert ha tényleg szeretném, akkor magamtól is tudnom kéne! Hajlandó viszont adni egy kis segítséget, vagy legalább megmondja, hogy mit ne tegyek! Egyiket a kettő közül, választhatok. Erre azt mondtam, mondja inkább, hogy mit ne, mert a célozgatásaiból úgysem értek semmit. „Amit nem akarok, hogy megtegyél – mondja –, az az öncsonkítás, például a szemkiszúrás vagy a füllevágás, mert akkor olyannak okozol fájdalmat, akit szeretek, így közvetve nekem is. És fájdalmat okozni egy közelállónak, az nyilván egyáltalán nem bizonyíthatja a szerelmet!” Tulajdonképpen ez is fair. Soha az életben nem ártanék magamnak, ezt mondania sem kellet volna. Egyáltalán mi a fene köze van a szemkiszúrásnak a szerelemhez? Akkor mit csináljak? Azt nem hajlandó elmondani, csak annyit, hogy az sem jó, ha „azt” az apámmal vagy a testvéreimmel teszem. Már-már feladom, nincs mit tenni, mondom magamnak, rajtam itt semmi se segít. És rajta se. Aki betépett négereknek tesz fel találós kérdéseket, az ne csodálkozzon, ha törött csontokkal ébred! De később, kúrás közben szinte kiszúrja a szemem azokkal a kitágult pupilláival, és a sokatmondó tekintetével (sosem csukja be a szemét kúrás közben, nehogy valaki másnak a nyelvét dugjam a szájába) – és akkor hirtelen, mintha megvilágosodnék, felfogom végre. „Az anyámat?” – de nem hajlandó válaszolni. „Ha valóban szeretsz, akkor magadtól is tudod.” De utána, mikor a pinájából kihúzott ujjait kóstolgatja, kiszalad a száján: „Ne próbálkozz a füleivel, az ujjaival vagy valami hasonlóval. A szívét akarom, hallod?! A szívét!”
Egy karddal utazom egészen Petach-Tikváig. Át is kell szállni. Másfél méter hosszú penge. Külön kellet neki jegyet vennem. Mit meg nem teszek érte! Mit meg nem teszek érted, cicám! Végiggyalogoltam a Stampfer utcán, hátamon a karddal, mint valami öngyilkos arab. Anya tudta, hogy jövök, főzött nekem azokkal a pokoli erős fűszereivel, csak ő tud így fűszerezni. Én csak eszem, és hallgatok, egyetlen rossz szavam sincs. Aki a szabreszt tüskéstül eszi, ne csodálkozzon, ha kijön az aranyere. „És Miri hogy van? – kérdezi anya – jól van az a drága? Még mindig feldugja azokat a húsos ujjacskáit a pinájába?” „Jól van! – mondom – tényleg jól van! Azt kérte, hogy vigyem el neki a szívedet! Tudod, bizonyítékul, hogy tényleg szeretem.” „Vidd neki inkább Baruch szívét! – nevet anya – Sose fog rájönni.” „Jaj anya! – húzom fel magam – Köztünk nincsenek hazugságok. Miri és én őszintében nyomjuk!” „Jó – sóhajt anya – akkor vidd az enyémet, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek! Erről jut eszembe, mi a bizonyíték arra, hogy a te szerető anyádat legalább egy kicsit is viszontszereted?”
Hirtelen haraggal kicsapom Miri szívét az asztalra! Miért nem hisz nekem egyikük sem? Miért vizsgáztatnak állandóan? Most buszozhatok vissza, átszállással, ezzel az átkozott karddal a hátamon meg anyu szívével. Ő pedig biztosan otthon se lesz, biztos megint visszament az előző pasijához. Nem mintha bárkit is hibáztatnék magamon kívül.
Kétféle ember van: Olyan, aki a fal mellett szeret aludni, és olyan, aki azok mellett szeret aludni, akik letúrják őt az ágyról.