2009. június 11., csütörtök

Túlságosan zajos magány

Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány (a Gyöngéd barbárok kötetben, Európa, 1985) ford. Varga György



Most jövök rá, hogy ezzel kellett volna kezdeni az egész blogot. Hrabal amúgy is nagy kedvenc, ez pedig az egyik legszebb szövege, egyszerre lehangoló és felemelő látomás a könyvekről, az emberi kultúráról.
A történet elbeszélője, Haňta, egy pincében dolgozik, mindenféle papírszemetet présel bálákba. A hentesbolt véres csomagolópapírjaitól, a könyvtárakból kidobált klasszikusokig minden a pincéjébe kerül. Haňta nem kapkodja el a munkát, neki minden egyes bála műalkotás, mindegyikbe kerül egy „lámpás” – egy könyv, esetleg egy festmény reprodukciója –, és amikor nem sörért szalad a közeli söntésbe, azt tervezgeti, hogy amikor nyugdíjba megy, magával viszi a présgépet is, és naponta csak egy bálát készít otthon, de azt csupa könyvekből. Lesz miből, Haňta úgy két tonna könyvet tárol a lakásában, éjszakánként attól retteg, hogy egy óvatlan mozdulattól rádől az irtózatos könyvhegy, és ő az irodalom áldozata lesz.
Haňta tanúja a Porosz Királyi Könyvtár pusztulásának, aminek könyvei nyitott tehervagonokban áznak papírmasszává, tanúja a kommunisták könyvszelektálásainak, ismeri a csatornatisztító akadémikusokat, látja a Nagy Prést, ami hamarosan fölöslegessé teszi az ő munkáját, és ezzel őt magát is. Látja, amint az öreget fölváltja a fiatal, a régi kultúrát az új kultúrálatlanság, a gondolkodó embert a robot. Dialektika, elvtársak!
És vannak itt természetesen jellegzetesen hrabali ízek és szagok. A Prága lehető legtöbb kocsmáját és városkapuját érintő „nagy szlalom” (aminek csak én legalább három megvalósított változatát ismerem), vagy Haňta szerelme, Mančinka, akinek valahogy folyton meggyűlik a baja a szarral, és Haňta bácsikája, a nyugdíjas vasutas, aki gyümölcsöskertjében vonatozik.

Gyönyörű! (őzek halála és Különös úr, mint Hrabal halálának próféciája)

„Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig.

De mint ahogy egy gyárszennyezte piszkos folyóban is meg-megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel-felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom e könyvet a többi Pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyet valaki tévedésből az imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak, hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapírhegyet.

Csak Sandburg verstöredékére gondoltam, hogy az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy doboz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát.

Ha én megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, és a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent, mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt.

Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.„

19 megjegyzés:

Daniella írta...

Nekem ez volt az első könyv tőle, nagyon rég olvastam és most egészen fölzaklatott ez a poszt... A sz*r is rémlik, de mindig keverem Kundera valamelyik hasmenéses jelenetével.

egy ember írta...

Igen, nekem is ez volt az első Hrabalom, és azóta is többször elővettem, és mindig nagy élmény.
A szar először egy táncmulatságon tréfálja meg Mancinkát, később egy sílécen - hátha így beugrik.

Daniella írta...

Amikor a haja belelóg és utána jól megforgatják?

pável írta...

evo, evo, evo - hol marad?! :(

egy ember írta...

Dana: Igen! Később meg síelés közben jön rá, elbújik, de éppen a lécre sikeredik, és úgy siklik tovább.

Murci: Jogos! Ezt megcsinálhattam volna, igazán nem vot hosszú, de majd amikor legközelebb olvasom. :)

pável írta...

úgy érzem, ezzel az ígérettel csak kiszúrták a szemem... :(

Hofi írta...

Amennyire tudom majd' minden Hrabal muvet olvastam, megis, ez volt, marad es lesz az orok kedvenc.
Mindenkinek ajanlom

pável írta...

amúgy abba belegondolt bárki, hogy tényleg volt/van-e iylen könyvpréselő? csak mert bazi sok energia kel hozzá, egyszerűbb égetni... a papír nehezen tömöríthető tovább... szóval láthatott iylet, vagy kitalálta mert jól illett a szimbolikába?
amúgy nálam is kedvenc lett

egy ember írta...

figyelj és tanulj :)
http://orwak.hu/balazogepek.php
http://www.hulladekpres.hu/

pável írta...

nem az átlagos szemétprés érdekel: egy könyvet már nem tudsz tovább tömöríteni (csak digitálisan), max. iszonyat gépmonstrummal (kb egy tank ereje kell hozzá) - ennél sokkal egyszerűbb elégetni..

egy ember írta...

na de Hanta egy hulladékpapír préssel dolgozik, megy bele minden papírszemét a kartontól a véres hentespapírig. a könyv a bálában csak díszőtőelem, ha akardod, lélek.

pável írta...

néha, de sokszor csak könyvesbálát csinál...

Santiago írta...

Hrabal is ezt tartotta a legjobb írásának. Csak csatlakozni tudok "hofi"-hoz, számomra is örök kedvenc. Tudom, hogy minden ilyen kijelentés meredek, de szerintem ott van a három legjobb próza közt, amit valaha is megírtak. - Számomra talán az első. Egészen hihetetlen írás. Az elejénél, márcsak az utolsó (néhány) oldal felejthetetlenebb. Minden fájdalom és szépség és gyönyörűség benne van, amit csak emberként megélhetünk. - És ez nem túlzás!

Yda írta...

Akkor tehát jöjjön az emlegetett befejezés :)

"... Az utcáról benyitott és bejött egy óriás, átitatva a folyó illatával, s mielőtt bárki is észbe kapott volna, felkapott és széttört egy széket, és ezekkel a husángokkal a sarokba kergette a megrettent vendégeket, a három fiatal csak állt a falhoz lapulva, rémülten, mint árvácskák az esőben, ám az utolsó pillanatban, amikor az óriás más-már lesújtott azzal a két bunkóval, amikor már-már úgy látszott, hogy ölni fog, hirtelen vezényelni kezdett azokkal a székmaradványokkal, és halkan énekelte... Szürke galambocskám hol voltál? Halkan énekelt, és vezényelt magának, és amikor befejezte, eldobta a szék maradványait, kifizette a pincérnek a szék árát, és az ajtóban visszafordult, és így szólt a rémült vendégekhez... Uraim hóhérsegéd vagyok... és boldogtalanul, ábrándos arccal távozott, lehet, hogy ugyanaz az ember volt, aki egy éve a holesovicei vágóhídnál éjszaka egy finn kést szegezett nekem, és amikor a sarokba szorított, elővett egy papírt és felolvasott nekem egy verset a gyönyörű rícanyi tájról, aztán elnézést kért, hogy ez ideig nem talált más módot rá, hogy az embereket versének meghallgatására kényszerítse.

Yda írta...

Kifizettem a sört és a három rumot, és kimentem az utca légáramába, így jutottam el újra a Károly térre, az újvárosi torony kivilágított órája a fölösleges időt mutatta, nem siettem sehova, már a térben lógtam, végigmentem a Lázár utcán, befordultam a sikátorba, és gondolataimba merülve kinyitottam begyűjtőnk hátsó ajtaját, tenyeremet a falon csúsztatva kitapogattam a kapcsolót, és amikor villanyt gyújtottam ott álltam a pincémben, ahol a hidraulikus présen harmincöt évig zúztam a hulladékpapírt, a friss papírhegy kitüremkedett a plafonban lévő négyzet alakú nyíláson az udvarra. Miért is mondja Lao-ce, hogy megszületni annyi, mint kilépni, meghalni pedig annyi, mint belépni? Két dolog mindig új és egyre növekvő csodálattal tölti el az elmémet, az éjszaka remegő fénye... ehhez a munkához tényleg teológiai végzettség kell, mindez döbbenettel tölt el, megnyomtam a zöld gombot, majd megállítottam, aztán elkezdtem nyalábolni a hulladékpapírt, hogy kibéleljem a présteknőt, az egérszemek mélyén észrevettem valamit, ami több volt, mint a csillagos ég fölöttem, félálomban odajött hozzám a kis cigánylány, miközben a prés nesztelenül siklott, mint a harmonikás ujjai között a szájharmónika, kiraktam a ládácskából a Hieronymus Bosch-reprudukciókat, és válogatni kezdtem a könyvek szentképeivel bélelt vacokban, azt az oldalt választottam, amelyen Charlotte Zsófia porosz királyné így szól a komornájához... Ne sírj! Hogy kielégítsem kiváncsiságomat, most elmegyek oda, ahol olyan dolgokat látok majd, melyekről maga Leibniz sem tudott felvilágosítani, átléptem a lét és a nemlét határát; a prés csilingelt, és a piros gomb megnyomására a préspofa visszatért, elhajítottam a könyvet, és teledobáltam a teknőt, testét vaj borította, olyan kitárulkozó volt, mint a jég, mikor olvadni kezd, a gigantikus prés Bubnyban tíz olyan prést helyettesít, mint amilyenen én dolgozom, ahogy erről oly szépen írt Sartre úr és még szebben Camus úr, a könyvek csillogó gerincei kacérkodnak velem, a létrán kék köpenyben és fehér cipőben egy öregember áll, a szárnyak erőteljes suhogásától felkavarodott a por, Lindbergh átrepülte az óceánt.

Yda írta...

Megállítottam a zöld gombot, és a hulladékpapírból amolyan vackot vetettem a teknőbe, még mindig belevaló fickó vagyok, még mindig felvághatok magammal, nincs miért szégyenkeznem. Mint a kádba lépő Seneca, átvetettem az egyik lábamat, és vártam, azután nehézkesen beemeltem a másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem, megnyomtam a zöld gombot, aztán belekuporodtam a teknőbe a hulladékpapír és néhány könyv közé, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem,mely mindig lelkesedéssel töltött el, boldogan mosolyogtam, mert hasonlítani kezdtem Mancinkához és Mancinka angyalához, és egy olyan világba igyekeztem, ahol még sosem voltam, megkapaszkodtam egy könyvben, melynek az egyik oldalán az állt: Minden szeretett tárgy az édenkert közepe, és én, ahelyett, hogy tiszta papírt báláznék a Melantrich alatt, egyszóval én, akárcsak Seneca vagy Szókratész, én bukásomat választom a pincémben, a présemben, és ez a bukás felemelkedés, még akkor is, ha a présfal már az állam alá és még feljebb nyomja a lábamat, de én nem hagyom magam kiűzni a paradicsomból, én a saját pincémben vagyok, ahonnan már senki sem űzhet ki, senki sem helyezhet át, a könyv sarka a bordáim közé fúródott, felnyögtem, mintha a saját kínzóeszközömön kéne megtudnom a végső igazságot, amikor a falak nyomásától már összecsukódtam, mint a bugylibicska, az igazságnak e pillanatában megjelent előttem a kis cigánylány, ott állok vele az Okrouhlíkon, és az égen a mi sárkányunk száll, erősen tartom a zsineget, és az én cigánylányom átveszi tőlem a durva fonálgombolyagot, egyedül van, terpeszben áll, szilárdan megvetette lábát a földön, hogy fel ne szálljon a mennybe, és aztán levelet küld fel a zsinóron a sárkánynak az égbe, és én az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a levélen az én arcom van... Ilonka! - kiáltottam fel.

Yda írta...

És kinyitottam a szemem, az ölembe néztem, mindkét kezemben egy csomó gyökerestől kitépett árvácskát markoltam, ölem tele volt agyaggal, bambán néztem a homokot, és amikor felemeltem a tekintetemet, a gázlámpa fényében a türkizzöld és az atlaszpiros szoknya állt előttem, és mikor hátrahajtottam a fejemet, az én cigánylánykáimat láttam, izgatottak voltak, mögöttük az újvárosi torony két mutatója és számlapja ragyogott át a fák lombjain, a türkizzöld a vállamat rázta, és kiabált: Jézusom, tata, az isten szerelmére, mit csinál itten? Ültem a padon, együgyűen mosolyogtam, semmire sem emlékeztem, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, mert már az Édenkert kellős közepén voltam. És így azt sem láthattam, azt sem hallhattam, hogyan viharzott át polkalépésben az én két cigánylánykám egy-egy cigányba karolva balról jobbra a Károly tér parkján, és hogyan tűntek el a homokkal felszórt sétány fordulójában, valahol a sűrű bokrok mögött."

egy ember írta...

@Yda
úgy látom, sikerült
köszönöm :)

Yda írta...

@egy ember
Én köszönöm a lehetőséget! Nekem ez a leg-leg!