Elég biztonságos ez a fasírt?

Frank Schätzing: Hangtalan (Athenaeum, 2009) ford. Losonc Csaba

Soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok valamit egy olyan embertől, akinek ilyen feje, és ráadásul ilyen neve van. (schätzi = kedvesecske, bogaracska, galambocska) Ehhez képest már a második könyvén vagyok túl, és nem nagyon tudok rájuk rosszat mondani. A most olvasott Hangtalan nem volt olyan lenyűgöző, mint a korábbi Raj, de egy egész jó kis politikai krimit sikerült összehozni.

Jó arányérzékkel, bár néhol kissé körülményesen megírt könyvet kapunk a pénzünkért (vagy a könyvári tagságink átnyújtásáért), a kellő alapossággal kidolgozott részletek, és az érdekes apróságok teszik élvezetessé az olvasást. Sok, a mindennapi életben is elengedhetetlen információt szerezhetünk a média, és az elnöki biztonsági szolgálat működéséről.

A szereplők is jók, és elég életszerűek ahhoz, hogy megbocsássuk a kliséket. Van egy elvtelen zsoldosunk, és egy profi terroristánk, akiben korábban buzgott a szerb nacionalizmus, ők a gonoszok. És van egy cinikus, iszákos de ettől függetlenül (vagy inkább éppen ezért) briliáns ír fizikus és író Liam, meg az őt kísérgető kiadói slepp: a bombázónak túl magas és túl sovány Kika, és az okoskodó 68-as értelmiségi Frank. Ők a jók, aki akaratuk ellenére kerülnek bele a lekvárba, de ha már ott vannak, a rendőrség szerény közreműködése mellett, jól megkeverik azt.

A cselekményről egy szót sem természetesen, legfeljebb annyit, hogy egy Clinton elleni merénylet áll a történet középpontjában (a német kiadás még 2000-ben jelent meg), de ha valakit zavar az ódon hangulat, nyugodtan helyettesítse be gondolatban Obamára.

„A nacionalizmus mindig is ilyen furcsa tekervényes módon réved a múltba. Minden nacionalista elveket valló diktátor a saját országát aktuálisan egy dicsőséges és fényes korszak árnyékaként fogja fel, és önmagát úgy, mint egyedüli személyt, aki képes visszaforgatni a történelem kerekét, és újra világosságot gyújtani a sötétben. Azt, hogy milyen is lesz majd a jövő, nem az értelem mondatta velük, hanem egy belső megérzés, amely a mitológiából táplálkozott. (…) Az eredmény a legtöbb esetben egy eltorzult vigyor, egy frankensteini szörnyszülött, melyet az önérvényesítés elviselhetetlen kényszere hajt előre, és néhány olcsó jelmondat tart össze. Egy onanizáló kisgyerek álmai a féktelen orgiáról.

A mi demokratáinkkal egy igazi jobbszárny áll szemben, amelynek egy igazán veszélyes és erőszakra hajlamos szélsőséges része is van. Azt mondanám, hogy a mi konzervatív és vallásos fundamentalistáink minden tekintetben kezet foghatnának az iszlám fundamentalistákkal. Embereket ölnek, robbantásos merényleteket követnek el abortuszt végrehajtó kórházak ellen, meglincselik a másként gondolkodókat és iszonyú pénzeket adnak ki, hogy Amerikából kiűzzék az ördögöt. Az ő szemükben Clinton egy trónbitorló, egy tragikus tévedés, aki a keresztény neveltetés ősi értékeit, a puritán erkölcsöt és a nemzeti büszkeséget sohasem sajátította el. Egy félárva Arkansasból, aki kétes családi körülmények közül került ki, akinek sosem lett volna szabad elnöki pozícióba emelkednie.”