Focirodalom: Wolf Haas

"És nem is volt annyira elhagyatott a vidék, mint eleinte gondolta. Mert már jó ideje hallotta a hatalmas lármát. Először azt hitte, képzelődik, mivel csaknem úgy hangzott, mintha közvetlenül a szőlősdomb mögött egy futballstadion lenne, és onnan jönne az ezernyi drukker üvöltése. De meg kell mondjam, hogy a szőlősdomb mögött valóban egy futballstadion volt, és bizonyosan jó pár ezer ember foglalt helyet a falelátókon, hogy már azt hihetted, most vagy a következő pillanatban összeomlik az egész, és ezzel Klöch egy csapásra elveszti a teljes lakosságát.
És amint a Brenner a pénztárnál a plakátot elolvasta, azonnal megértette, hogy ennek a porfészeknek a csapata miért vonzott ma ennyi nézőt.
Mert hát a kupa az kupa, mi sem természetesebb. Mert a sorsolásnál a Klöch a második ligás Oberwarttal került össze, és a klöchi gárda öt osztállyal lejjebb játszott. És ugye a kupa persze nagy esély a kicsiknek, és Ilyenkor minden Foci Dávid azt hiszi, na, ma kiverjük a Góliátot a kupából, szóval bibliai düh, gyakorlatilag.
Na most az ilyen játéknak megvan a maga brutális oldala, mi sem természetesebb. Mert ha a kicsik megérzik az esélyt, akkor nem ismernek se istent, se embert. Ez persze nem csak a focira érvényes. Ez gyakran egy kis országra is érvényes. És akkor egyszerre csak vérben forog mindenki agya, ha kedvező az alkalom. Na jó, persze most nem speciel az osztrákokra gondolok, ez sokkal inkább amolyan általános megállapítás inkább.
Egy szó mint száz, a klöchi focipálya kicsit amolyan pokolkatlanná változott, mert röviddel a lefújás előtt, amikor a Brenner megérkezett, még mindig null nullra állt a meccs. Két-három klöchi játékos már görcsökben fetrengett a füvön, mert hát a követelmények a fejükre nőttek, mi sem természetesebb. De fel, fel, gyerünk tovább! És az oberwarti sztárok egyik lövést a másik után küldték a klöchi kapura, zárótűz, gyakorlatilag. De a kapus, az egy varázsló, akár hiszed, akár nem. És akkor alsó hangon szóltam.
Aztán egy akkora fault az egyik klöchi védő részéről, olyan durva, hogy hallottad a csontok recsegését. És amint a játékvezető kiállítja a védőt, a közönség bitóra akarja hurcolni a bírót. De a pálya szélén ott a rendőrség, hála istennek, ezt kell, hogy mondjam. Már masíroznak is föl a kutyások. És a publikum összeszarja magát a farkaskutyáktól, úgyhogy mégsem akasztja fel a bírót.
A hosszabbítás után még mindig null nullra állt a meccs. És akkor most tizenegyes rúgások, mi sem természetesebb. Az Oberwartnál az egykori válogatott játszott, a Bacher, és ő lőtte az első tizenegyest - miért mire számítottál?! A felső ficakba. Klasszabbul már nem is lehet. De a klöchi kapus még klasszabb, mert kihalássza a felső léc alól a labdát.
De a lényeg a lényeg, hogy a klöchi játékosok belőtték az összes tizenegyest, és kiejtették az Oberwartot a kupából. És az ilyen eufória persze ragadós, mert a Brenner hazafelé vezető úton egészen más hangulatban volt, mint odafelé." (17-19. old.)

"Régebben, amikor még nem mindenkinek volt pénze tévére az emberek a vendéglőbe jártak tévézni. Na, az volt a nagy buli, természetesen. Miért, mire számítottál? A mexikói focivébé alatt egész Klöch a Löschenkohlnál ült. És egyetlen ülőhely sem akadt sehol, amikor a brazilok az olaszokat hülyítették a döntőben.
Négy egyre hülyítették, még ma is emlékszem, és egész Klöch a braziloknak szurkolt, naná, hát Pelé egy varázsló, mi sem természetesebb. Totál fekete, teljesen fekete néger, mert persze, na ja, vannak világosabbak is, de a Pelé fekete, mint a szén, szóval szénfekete néger, érted. És fehér szemei voltak, világító fehér szemei, egy művész, hát ma már nincsenek ilyenek, nem kérdés ez. És az ilyesmi manapság nemigen esik meg mégegyszer, mert azoknak odaát már sokkal jobban megy, mint régen, és ha te manapság egy nyomornegyedben nősz fel, azért még megvan mindened, színes tévé, videó, szóval ma már minden megvan a népeknek a nyomornegyedben. És a kissrác már nem veszi olyan nagyon komolyan magát a fociban, hiányzik belőle az igazi kakaó, mert ma már nincsenek valódi nyomornegyedek. És lehetsz talán egy jó focista, na de Pelé nem lehetsz, azért ezt valljuk be őszintén.
A színes tévéről akkoriban a Löschenkohlnál csal álmodni tudtak az emberek, a fekete-fehér meg eleinte olyan volt, hogy örülhettél, ha volt kép egyáltalán. Mert gyakran egyszer csak kép van, de nincs hang, és gyakran egyszer csak van hang, de nincs kép. És akkoriban volt egy kapcsolód, amivel kikereshetted magadnak, hogy akkor most mi legyen az ábra: jó kép legyen vagy jó hang. Vagy persze a kompromisszum: rosszabb kép, de picivel jobb hang. De a csíkos adásnál nem volt semmi idegesítőbb, egy fél kép a csík fölött, egy másik fél alatta, és akkor a Pelé a saját fején focizott a Puma csukájában." (30-31. old.)

Úton egy barát felé

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

"Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén."

versszakadás

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)


Réges-régen egy messzi galaxisban hosszú éveken keresztül oktattak engem az irodalom történetére és elméletére. Ennek jelentős részét verstani pallérozásom tette ki. De ez az idő elmúlt, az időmértékek és ritmusképletek eltávoztak tőlem, tudásomból mára annyi maradt, hogy vers az, amiben a sorok nem érnek ki a lap széléig.
Verseskötetről ajánlót írni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Kb. annyira, mint egy dagadt tevének átjutni a tű fokán, vagy gólt lőni Gigi Buffonnak. Ellenben verset olvasni jó, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak hivatásos irodalmárok, az intertextualitás és narratív struktúra labirintusában bolyongó kritikusok, és tarisznyás bölcsészhallgatók szórakozása lehet. 

rabiát

mielőtt egy szélütés vagy egy infarktus eltemet talán nem ártana mélyebben
szemügyre venni a jellemet mely aligha a szférákból lehorgászott önbecsű
ajándék s bár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohó vegyértékeiből
visszamaradt vágykép a nyelved alól szívósan kipréselt jóság verbálisan
kicsinosított szelleme a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagy gyors
felismeréssel sátrat ütő tekinteted lendületében a cinikus féltés mikor már
a rövidre zárt alacsony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen megértés
csak a vadgesztenye gubók tövises magánya kulcsra zárt szobákban az árva
öncsalás mivel a lelassult tempókban fogy a bűn s könnyen gyűjtögetheted
amint a síkos fórumokon sok nekivadult szónok a közeg mámorától kancsal
igazságok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszőfutás igazából
nem is érdekel nekem a biológiai mozgás mélye kell a megtöppedt sejtekből
elinduló kontrajáték ahol a nagyjából lemorzsolt élet rutinja másodlagos
szándék szakadékokat elkerülő bölcs igyekezet melyben morálisan már alig
tudod srófolni az igazakna járó érveket s kezded összemosni a térképként
szétterített etikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtizeddel odább
elfelejtettél néhány arcot elhagytad a gyufád fölvetted első szemüveged
melynek látókörébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederesedett
s a magadba magyarázott megértés finom résein kezdett átszivárogni
valami ismeretlen idegenség melyben már nincsen fenség megbicsaklanak
a magukat állandósító tiszták kik a méregpoharat valahol éppúgy kiitták
mint enyhén züllött elődeik de nekik még telik a hites fohászból míg rád
te jámbor szitálni kezd egykedvűen a társakat eleresztő ősz bandukolsz
valami furcsa lápos tájon legelöl s mihelyt szigorúan formált alkatod
mögül kiüzen bomlott idegek udvarából néhány födetlen hiátus már lépsz is
rabiátus öregként előre szokod a gyűlöletet a puha élethelyzetekre rosszul
reagálsz bontod a megértés fáradsággal épített falát s nyújtogatod vékonyuló
nyakad mérgesen topogsz mi van a golyókkal vert kőkerítés mögött odaát

Svindlerek

Jim Thompson: Svindlerek (Agave, 2009) ford.: Varga Bálint


Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Roy Dillon egy aljas csaló, aki piti kis svindlikkel veri át a balekokat, viszont olyan jól csinálja, hogy komoly tőkét halmozott fel. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést,  nála évekkel idősebb szeretője határozottan az anyjára emlékeztet. Mindkét nő a törvény másik oldalán próbál érvényesülni, nem is rosszul.

Roy Dillon önmaga rabszolgája. Felépített magának egy személyiséget, és abból él, hogy ezt árúba bocsájtja. De képtelen megszabadulni ettől az alaktól, sem a nagyobb svindlik, sem a tisztességes élet felé nem vezet számára út.

Roy Dillon a 60-as évek Los Angelesében él, de kietlen és kegyetlen világa lehetne bárhol és bármikor.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Jim Thompson vérbeli egzisztencialista krimit írt, igazi, jó kis noir regényt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

Mi lesz velünk Nyesztor Ivanovics?

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur (Ulpius, 2009)

Úgy látszik mostanában olyan magyar regények kerülnek a kezembe, amikben központi szerepet játszanak a 2006-os... mondjuk,... tüntetések.
Szécsi Noémi könyve ízig-vérig Budapest-regény, a 20 év körüliek nagyváros-érzésének lenyomata. Hősei nagyon különböző családi háttérrel érkeznek nagyjából ugyanoda. Egyetemisták, akik könyveket is olvasnak (igen, vannak olyanok is, akik nem), biciklisfutárként keresik meg az albérletre valót a "hivalkodónak épült, mostanra szomorúra szürkült házak" között.
Anarchistának vallják magukat, bár az anarchistákról csak annyit tudnak, hogy menő arcok voltak, robbantottak, és kúl neveket viseltek (Mahno, Bakunyin, Kropotkin, Princip). Materiális táplálékuk kifli és párizsi, szellemi táplálékuk az anarchistákról szóló kevéske szakirodalomtól a Gede testvérek kiadványaiig, a Népszavától a kurucinfóig bármi, ami szélsőséges. Szóval faszok, na.
Ennek ellenére szimpatikusak, mert - kezet a szívre - ki nem érzett még késztetést, hogy lezúzza a járdán parkoló SUV-okat, megzabáltassa a gazdikkal az otthagyott kutyaszart, jól bemázoljon egyet a puccos kávéházakban ücsörgő bankfiúknak, celebeknek, stylistoknak és a többi trendi seggfejnek. Le a burzsoáziával!
Ezek a fiúk már a rendszerváltás után nőttek fel, nem tudnak és nem is akarnak az átkoshoz viszonyítani, viszont becsapottnak és kiábrándultnak érzik magukat. Csórók, akiket iszonyatosan idegesít a "politikai és gazdasági elit" és a slepp. Tehetetlenség érzésük és irigységük hajtja őket előre.
Szécsi Noémi könyve, az én olvasatomban, ironikusan nézi ezeket a minden kispolgáriságot kényszeresen kerülő fiúkat, de kigúnyolja a független, önálló gondolatot még csak hírből sem ismerő trendi és sznob birkákat, és az úgy nevezett elitet.

Ez úton hívom fel figyelmeteket, hogy az AKA továbbra is várja a tagokat.

Mahno beleivott a förtelmes aluljárói büfékávéba, elfintorodott, de aztán a szép vágykép kisimította a vonásait.
- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbana ez az egész!
- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérném.
Csodálatos gondolat volt. Mahno úgy képzelte el, mint az antik Róma lehanyatlását, melynek maradványain új város épült. Buda kívül esne a bomba hatókörén, az megmaradna, s fel, a hegyek közé költöznének a gazdagok. Mindenki páncélozott autóval járna, magas falak mögött lakna. A Rózsa domb alatti barlang tórendszerében űznék a vízi sportokat. Csinos szobalányruhába öltöztetett kreol bőrű vagy mandulaszemű dadák sétáltatnák a kerítéssel védett hegyi ösvényeken az előkelő kis porontyokat, mint Argentínában. Pest az enyészeté lenne, üres, kirabolt, elhagyott házak állnának végig a Nagykörúton, és még nappal is sötét lenne, ónos eső esne, mint Sin Cityben. Kínai cipő- és ruhakereskedők, ukrán maffiózók, nemzetközi kurvák alapítanának itt városállamot, és csak azok maradnának, akik sem kincs, sem pénz árán nem szökhettek át az éjszakai csempészcsónakokon a másik partra. Mert a budai parti őrség éjjel is óriásreflektorokkal pásztázná a vizet, és minden mozgó tárgyra habozás nélkül lőne.
A Bazilikába egy óriási kaszinót képzelt rulett- és pókerasztalokkal a padsorok helyén, nyerőgépekkel a mellékotárban; a Dohány utcai zsinagógába elegáns szórakozóhelyet, a karzaton hatalmas DJ-pultokkal. A valaha elegáns szállodákat egy az egyben kuplerájjá lehetne alakítani. A lakóházaknak nem lenne emeletük, mint a lebombázott Berlinben, az emberek a földszinten laknának, vagy alaksorban, pincében. Csak a banknegyed maradna meg épen. Azt magas fallal vennék körül, pontosan úgy, ahogy a berlini falat építették. Csak a Lánchídon lehetne hivatalosan átjutni Budára, azt nem rombolnák le, mint fontos ipari műemléket.

Szeptember könyvtárosa

Virágzabálók

Darvasi László: Virágzabálók (Magvető, 2009)

„És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik , és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha.” (Ivo Andric)

Na ez van.

Ebben a regényben a történetmondás legalább olyan fontos, mint a történet maga. Az egymás után megszólaló szereplők folyton módosítják , újra értelmezik az egész történetet. Minden nézőpont egy-egy új réteget fest a régi kerítésre, de nem fedi el teljesen a többi színt.

Ebben a történetben aki elment, aki meghalt, aki soha nem is létezett az is úgy járja a város utcáit, mintha mi sem történt volna. A mágia, a legendák, az álmok a mindennapok részei, komoly befolyással vannak a szereplők „valóságára”.

Ebben a történetben, szokás szerint, egy nő áll a bonyodalmak középpontjában, az álomvilágban élő Pelsőczy Klára. Belé szerelmesek a férfiak. A Szép testvérek, a túlbonyolító, racionális lázadó Imre és a vajszívű vérférfi Péter. Meg féltestvérük  Ádám, az észrevehetetlen ember, aki szerintem a regény legérdekesebb figurája. Fontos szereplő még a rejtélyes Gilagóg vajda, és Schütz doktor, aki pókként szövi mindenre kiterjedő hálóját.

Ebben a regényben fontos a helyszín, a soknemzetiségű Szeged, ahol magyarok, németek, szerbek, zsidók és cigányok próbálják nem utálni egymást. És a kor, a reformkor, a nagy nekibuzdulásokkal és kiábrándulásokkal, a mindenkori mocskos háború, amit szabadságharc fedőnéven emlegetünk, és a kicsinyes, piszkos megtorlás.

Ebben a történetben sokat olvashatsz kétkedésről, álmokról, besúgásról, identitásról.

Csak a felszínt karcolom itt. Le vagyok nyűgözve!

„… ha pontosan tudnám, hogyan történt, akkor is másként mondanám el!”

Focirodalom: Aczél Géza

"Kapus

máris van az asszociációnak nyugtalan íve mikor a sportlap tömény gyászaiból
a presszó üvegasztalára kikoppan károlyi kapus - nyolcav éves volt háromszor
nemzeti válogatott a kamasz szemében följebb már nincsen út ot belül beremeg
a nyíregyházi pálya a pirított mag illata és a felhőtlen ifjúság várakozásokkal
megzsúfolt csodája mert azért a bányász csapatok mindig veszélyesek s ki tudja
gyötrelmes szívük egyszer csak dobban egyett a szénport fáradt arcukról letörölve
majd valami kemény elszánással jönnek a zöldre hogy szétaprítsák megcsodált
fiainkat rozoga teherautón hazaszállítva  a pontokat melyek nekik ugyan mindegy
de a fészkelődő középváros búcsút inthet a magasabb régióknak szóval zsongtunk
néhány ezer tirpák és az akácfákhoz csatolt szélben himbálózó virtuális homoki
honlap mikor ezek elszántan kisfröccsös füttykoncertben kifutottak kötelezően
kopott mezben a vad közegben persze nem intgetnek ám az ellenséges tömény
diskurzusban egyszer csak mégis tétován megállt a szó kikirics sárgában kopaszon
begördült a gyöpre ez az alig várt nagyapó a lepusztult országban egy csoda sztár..."

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)

én, a Háy János, meg én

Háy János: Egymáshoz tartozók (Palatinus, 2009)

 Fülszöveg:
„Vajon miért ez lett a könyv címe?

Azért mert az életről van benne szó, meg az elmúlásról, és ezek egymáshoz tartozó dolgok.

A szerző ezzel azt kívánta jelezni, hogy az életünk különböző terei, a munka és a magánélet, a titkos és hivatalos élet tulajdonképpen együtt oltják ki az életet.

Mert olyan viszonyokról van szó, pl. apa-anya-gyerek, iró-írás-irodalom, amelyek természetükből adódóan egymáshoz tartoznak.

Ez a cím a szerző ajándéka a kritikusoknak. Részben lehetőséget kínál az írások egymáshoztartozóságának végiggondolására, valamint rosszakaratú kritikusoknak megajánlja a kritika első mondatát. (’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’) Ugyancsak ajándék ez a médiamunkásoknak, hiszen elég csak a címet elolvasni, máris hiteles kérdést tehetnek fel: Miért tartoznak egymáshoz?

A szerző állítólag kiadói kérésre változtatta meg az Én, a feleségem, a gyerekeim meg én címet a fentire. Hogy miért gondolta a kiadó ezt a címet jobbnak, senki nem tudja.

Valójában nincs magyarázat. Minden könyvnek van valami címe. Ennek épp ez.”

Nos, köszönöm. ’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’ illetve csak annyira azok, amennyire az ember életének színterei egybemosódnak. Az enyémek kevésbé, Háy Jánosé, úgy tűnik, inkább. Én otthon nem nagyon vagyok se könyvtáros, se blogger, de persze apa az mindenhol vagyok. Ezért is tetszettek legjobban az apás novellák. Meg, mitagadás, magamra és a gyerekeimre ismertem bennük.

Nagy gyermekkori kérdések ezek. Miért vannak nálunk egyenlőbbek? Igazságos-e az isten? Miért akkor jön a Jézuska, amikor apa nincs a szobában? (Mi ezt utoljára a telefonom egyik csengőhangjával oldottuk meg. Isten áldja a Nokiát!) És egyáltalán, akarjuk mi azt tudni, hogy ki teszi oda az ajándékot? Hogy lehet, hogy apa nem mindentudó? És kicsit később: hogy lehet ennyire kínos?

Szóval, szerintem is így lehet apának lenni: egyszerre kell komolyan venni és kigúnyolni a szerepet.

A kötet többi írása is jó. Még több szakramentum kerül terítékre, úgymint: irodalom, út, idő.

Aki szereti Háy János írásait, mint én, annak ez is tetszeni fog, aki meg nem, annak úgyis mindegy.

Néhány kedvenc mondatom:

„Majdnem kolbász – bíztatták a kocsmában egymást a férfiak, hogy jelezzék, a mákos guba nem lehet akadálya a mértéktelen borfogyasztásnak.

Egyáltalán, nem vette föl azt a heroikus tartást, ami a köztéri szobrokhoz teszi hasonlatossá az apákat.

Egyáltalán nem azért lettem író, mert matekból hülye voltam, hanem szabad akaratból.

Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben.

Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel.

A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.

A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.

Olyan nekem az angol, mint nagyanyámnak a mikrosütő. Ha tudná használni, neki is praktikus lenne.

Ittuk a söröket és az Olomuctól búcsúzó estünkön emberi viszonyokról beszélgettünk, meg hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen és mivégre, olyan dolgokról, amelyekre soha senki nem tud válaszolni, amiért mindig újraéled a költészet, hogy hátha csatát nyer, s a nemtudott dolgokat legalább pillanatokra beemeli a többnyire tévutakon bolyongó lélekbe.

Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk, negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod, nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy?

…egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról…”

Ez a büntetés

Thomas Bernhard: Díjaim (Kalligram, 2009) fordította Adamik Lajos

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt! Azokról a díjakról, amiket átvett. A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.
Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellet a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.
Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhrad!
A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.
Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Olvassatok Bernhardot! Egy kis egészséges ön- és világutálatra mindenkinek szüksége van!

„Igen, mondtam, a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó. Viszolyogtam ezektől a kérdésektől és a válaszoktól is. És ezek a seggfejek, mondták az emberek, minden évben új seggfejeket választanak a szenátusukba olymód, hogy odaítélik nekik az Állami Nagydíjat. Igen, mondtam, minden évben új seggfejeket választanak be a szenátusba, amely Művészeti Szenátusnak nevezi magát és amely egy kiirthatatlan rossz és perverz abszurditás ebben a mi államunkban. A legeslegnagyobb pancserek és disznók gyülekezete, mondtam mindannyiszor. És akkor mi az Állami Kisdíj? - kérdezték ők, én pe­dig azt feleltem, hogy az Állami Kisdíj egy úgynevezett tehet­ségtámogatás, és azt már olyan sokan megkapták, hogy föl sem lehet sorolni őket, köztük vagyok most én is, mondtam, mert én az Állami Kisdíjat büntetésül kaptam meg. Büntetésül miért? - kérdezték, én pedig nem tudtam válaszolni. Az Álla­mi Kisdíj, mondtam, harminc felett galádság, és mivel én már majdnem negyven vagyok, hallatlan egy galádság. De hozzá­tettem: megfogadtam, hogy túlteszem magam ezen a hallatlan galádságon, és nem gondolok arra, hogy ezt a hallatlan galád­ságot visszautasítsam. Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jel­lemtelen, disznó vagyok én magam is. Az emberek nem tágí­tottak, és vájkáltak tovább. Pontosan tudták, hol kell vájkálni­uk, hogy őrületbe kergessenek. Összetalálkoztak velem reggel, gratuláltak a díjamhoz, és azt mondták, ideje volt már végre, hogy nekem ítéljék oda az Irodalmi Nagydíjat, majd jelentő­ségteljes szünetet tartottak. Én ekkor kénytelen voltam elma­gyarázni nekik, hogy az én esetemben az Állami Kisdíjról van szó, galádságról, nem pedig megtiszteltetésről. De a díjak ele­ve nem megtiszteltetések, mondtam aztán, a megtiszteltetés perverzitás, megtiszteltetés sehol a világon nem létezik. Az emberek megtiszteltetésről beszélnek, és galádságról van szó, bármiféle megtiszteltetésről legyen is szó, mondtam. Az állam megtiszteltetésekkel halmozza el az ő dolgozó polgárait, való­jában pedig perverzitásokkal és galádságokkal halmozza el őket, mondtam (…) Elfogadom a pénzt, mert az államtól, amely évente nem csupán milliókat, de milliárdokat hajít ki teljesen értelmetlenül az ablakon, mindent pénzt el kellene fogadnunk, a polgárnak joga van ehhez, én pedig nem vagyok bolond. Semmirekellő kormányunk van, mondtam, amelynek bármilyen eszköz megfelel ahhoz, hogy jó képet fes­sen magáról és hatalmon maradjon, akkor is, ha az állam a tönk szélére jut, ettől az államtól magától értődőén elfoga­dom a huszonötezret. Alávaló vagy sem, jellemtelen vagy sem, mondtam. Nénikém következetlenséggel vádolt. Nem lehetett meggyőzni őt az álláspontomról. Nem hiszem, mondtam, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg. Kárpótlásul a megaláztatásért, hogy az Állami Kisdíjat adják nekem, tehetnék egy utazást, olyan sok országot nem ismerek még Európában sem, a huszonötezerrel lehetőségem nyílna rá, hogy elutazzam például Spanyolországba, ahol még soha nem jártam. Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehe­tőségét, mondtam, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt. Minél közelebb volt a díjátadás napja, nekem egyre több lett a már-már elviselhetetlenül álmatlan éjszakám. Amit néhány tökfej esetleg valóban megtiszteltetésnek hitt, azt én, minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább aljasságnak éreztem, a ki­végzés túl erős volna, de az aljasságot még ma is a legszeren­csésebb kifejezésnek érzem. „