[5 kék kristállyal benőtt levágott hajszál]
Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.
Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul.
Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat.
Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó.
De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.
2 megjegyzés:
Hú, el kell olvasni!
(egyébként többször volt az a benyomásom, hogy Bodor hasonlít Belmondóra, ezen a képen kimondottan :-) )
igen, szerintem is :)
Megjegyzés küldése