Olvasók - vintage

Nina Leen: Jo Ann Kemmelring fürdőkádban olvas, 1954
via Mehreen Kasana

Alfred Eisensteadt: Egy farmer lánya olvas az ágyában
via art.com

Alfred Eisensteadt: William Somerset Maugham, 1944
via AllPoster.com

Alfred Eisensteadt: Dorothy McGuire forgatókönyvet olvas
via art.com

Alfred Eisensteadt: J. Robert Oppenheimer a fiának olvas
via art.com

Martha Holmes: Buff Cobb színésznő képregényt olvas, 1946
via art.com

Yale Joel: Óvónő magyaráz a csoportjának, 1956
via art.com

Philip Ross felfedezi az ABC-t, 1960
via Book Patrol

Az Utolsó Ítélet mestere

Leo Perutz: Az Utolsó Ítélet mestere (Jelenkor, 2011. Fordította: Tatár Sándor)
[4 látomásos magánapokalipszis]

Ez egy bűnös kíváncsiságból elkövetett olvasás volt. Mert hát, kezet föl, ki hallott már Leo Perutzról? Hát ez az. Ráadásul a kiadó is megtett mindent, nehogy eladja ezt a könyvet. Nekem ugyan bejön ez nagyon minimál borító, de figyelemfelkeltőnek nem nevezném, és a fülszöveg is csak néhány életrajzi adatra korlátozódik, és semmit nem ír az izgalmas cselekményről.

Na de épp az egyik életrajzi adat miatt tettem a polcomra: született 1882 Prága. Hoppá, mondom, ez Kafka. Egy évet tévedtem ugyan, mert Kafka 1883-as, de egyébként ugyanaz a kör. Nem igazán vallásos, németül beszélő, prágai, kereskedő zsidó család. Perutz Kafka cimbijével Max Broddal járt iskolába, amíg ki nem rúgták rossz magaviselete miatt. Krumlovban és – a család költözése után – Bécsben folytatta az iskoláit, de ott sem fejezte be. Ez egyébként úgy tűnik, a dilije volt: semmit sem befejezni. Diplomát nem szerzett, ennek ellenére sikeres biztosításmatematikus volt, széles körben használt táblázatokat tervezett, szakfolyóiratokban publikált. 

Első regénye 1915-ben jelent meg, és rögtön a sikeres és keresett szerzők közé repítette. Már a következő évben új könyvvel jelentkezett és forgatókönyveket is írt. Legsikeresebb regénye az 1923-as Az Utolsó Ítélet mestere, amiről Adorno, Walter Benjamin és Borges is elismerően nyilatkozott.

Felesége halála után okkultista körökbe keveredett, az anschluss után emigrált, és bár szívesebben maradt volna Európában, vagy ment volna Amerikába, végül Palesztinában kötött ki, ahonnan csak 1952-ben tért haza Ausztriába. Ott is halt meg, 1957-ben.

Az Utolsó Ítélet mestere úgy kezdődik, hogy egy baráti társaság érkezik a neves színészhez, Bischoffhoz, aki éppen tönkre ment, de a többiek ezt igyekszenek eltitkolni előle. A társaság tagjai: báró Yosch kapitány, Solgrub mérnök, Gorski doktor, Dina, a színész felesége és annak öccse Felix. Zajlik a művelt társalgás, közös zenélés, de a felszín alatt érezhető a feszültség. Bischoff elmesél egy bizarr története egy öngyilkos festőről, akinek bátyja – hogy kiderítse az öngyilkosság körülményeit – felveszi a személyiségét, és pár nappal később ő is öngyilkosságot követ el. Aztán a többiek ráveszik Bischoffot, hogy adjon elő egy részt az éppen próbált darabból. A színész, hogy felkészüljön, kimegy a kerti a lakba, és nemsokára lövések dördülnek. Öngyilkosság. Felix  megvádolja Yosch kapitányt, hogy valami köze van az ügyhöz, mert régebben viszonya volt Dinával. Yoschnak furcsa misztikus látomásai vannak, mintha valóban ott lett volna az öngyilkosságnál. Ő maga is elhiszi, hogy bűnös, legalábbis meggyőzi magát erről, és vállalja a következményeket, ami csak egy megoldást jelenthet egy tisztnek. Csakhogy Solgrub mérnök közbelép. Az urak nyomozni kezdenek, újabb öngyilkosság történik, és a helyzet egyre bonyolódik. A nyomok Giovani Simone Chigi festményéhez Az Utolsó Ítélethez illetve egy régi atlaszhoz vezetnek, amiben egy bizonyos Pompeo di Bene feljegyzéseit találják a térképek hátoldalán. Na de elég ennyi…

Perutz regénye a tízes-húszas évek divatos irányvonalát követi egyszerre művészregény, krimi, lélektani és misztikus regény. A regényvégi „elmagyarázom, hogy mit kellene értened” rész egy kicsit zavaró volt, fölösleges. Ennek ellenére jó könyv. Izgalmas, de a vampire generation-nek talán már kicsit avítt. Bár a végére Perutz még bedob egy posztmodern viccet és elhitelteleníti addigi elbeszélőjét Yosch bárót. 

Csak azért, hogy legyen min töprengeni.

Hercule Poirot naplóiból III.

1925. szept. 17. King’s Abbot 

Már hónapok óta nem írtam naplót, tulajdonképpen azóta, hogy ideköltöztem, és elkezdtem úritököt termeszteni. Akkor jó ötletnek tűnt, úgy éreztem elfáradtam, elegem volt a nagyvárosból, a bűnügyekből, de az utóbbi napokban elkezdett mindez hiányozni. És Hastings is. Ki tudja, mit művel Argentínában! Itt nagyon visszavonult életet élek, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a sajtó – már hónapok óta csak a bányászsztrájkról írnak –, és a házvezetőnőm. Tőle tudok arról is, hogy a falu egyik gazdag özvegye tegnap éjjel meghalt. Öngyilkosságról pletykálnak. Mrs. Ferrars Roger Ackroyd barátja volt, Roger A. pedig az egyetlen ember King’s Abbotban, aki tudja, hogy ki vagyok. 

Fölzaklatott ez az ügy, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

1925. szept. 27. King’s Abbot 

Gyilkosság lett belőle! Megölték Roger Ackroydot. Szegény ember! Tegnap éjjel történt. Ma reggel felkeresett Flora Ackroyd, dr. Sheppard társaságában, és megkért, hogy nyomozzak az ügyben. Úgy látszik Roger kifecsegte a titkunkat. Kicsit kérettem magam, de csak a forma kedvéért. Unatkoztam, az az igazság. 

A nyomozást egy bizonyos Raglan felügyelő vezeti. Buta. Egyelőre mindenki a Roger A. nevelt fiát gyanúsítja, de ez nevetséges. Nem veszik figyelembe a telefonhívást. 

És kételkednek bennem, látom én, de majd megmutatom nekik, hogy kicsoda Hercule Poirot! A doktort, aki egyébként a szomszédom, segédemmé fogadom ebben az ügyben. Kicsit emlékeztet Hastingsre, bár kétségtelenül racionálisabb elme. Azért az furcsa, hogy Hastings-pótlékra van szükségem… 

Megkértem a doktort, hogy utazzon el Marbyba, és nézzen utána annak a szobalánynak Gyanús, de nem a 40 font miatt. 

Jól felforgatta King’s Abbot életét ez a gyilkosság, ha nem lenne a Balfour-formula, másról nem is beszélnének.

1925. szept. 28. 

Míg a jó doktor Marbyban időzött, meglátogattam a nővérét. Idegesítő pletykafészek, de mint ilyen nélkülözhetetlen hírforrás.

1925. okt. 1. King’s Abbot 

Lezajlott a halottkémi eljárás. Mindenki titkolózik, pedig minden apróság fontos lehet. Bevallom feldühítettek. Lehet, hogy tényleg öreg vagyok már ehhez. Eh! 

Tegnap fogorvos Cranchesterben. 

Ma pedig Liverpoolba utaztunk, Charles Kent miatt (a titokzatos idegen, akit a doktor látott a gyilkosság estéjén). Az ő felbukkanásával minden bábu a helyére került. Szegény Raglan eldobhatja az elméletét. Pedig én próbáltam segíteni neki.

1925. okt. 4. King’s Abbot 

Nos, én megadtam az esélyt, és ő élt vele. Minden bevégeztetett. Bravúros nyomozás volt, de biztos, hogy innen el kell költöznöm. Annyi baj legyen, már úgyis untam a tököket!

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság (Európa, 2000. Fordította: Szilágyi Tibor)

[5 gramm kokain receptre]

A százéves ember, aki lenyomta a 20. századot

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Athenaeum, 2011. Fordította: Kúnos László)
[4 és fél már elhalálozott történelmi személyiség]

Egy ötvenéves ember, aki kimondottan jól használ, és tartalommal tölt meg egy sablont. 

Méghozzá a „kisember a történelem viharában” feliratút. Nem légből kapott a fülszöveg utalása Hasekre és Rejtőre. A százéves ember ugyanolyan „reménytelenül civil”, mint Svejk és Vanek úr. Véletlenül mindig éppen ott van, hol történik valami, így aztán egy halom történelmi személlyel kerül az egészségesnél sokkal közelebbi kapcsolatba. (Franco, Truman, Mao, Sztálin, Nixon, Brezsnyev, és még korántsem teljes a névsor.) 

Kicsit olyan, mint Forrest Gump, csak nem olyan butácska. De nem is olyan kifinomult szarházi, mint Toomey, a Földi hatalmak főhőse. 

Olvasható úgy a könyv, mint a 20. század agymenésének egyetlen ember életében visszatükröződő-torzuló krónikája. 

A másik történetszál is rendben van. Százévesünk véletlenül elcsaliz egy rakás pénz, és egy banda, meg egy túlbuzgó ügyész céltáblájává válik. A krimi elemek jól működnek, bár van egy kis paródia jellege. 

Izgalmas, vicces és tanulságos. A maga műfajában majdnem hibátlan, na. 

(Azért a mínusz fél, mert az eleje kicsit erőltetetten akart humoros lenni.)

Verhovina madarai

Bodor Ádám: Verhovina madarai (Magvető, 2011)
[5 kék kristállyal benőtt levágott hajszál]

Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.

Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul. 

Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?

Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat. 

Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó. 

De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

Ransom Riggs esete a szederbokorral

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Kossuth, 2011. Fordította: Gálvölgyi Judit)
[3 és fél kiló delikát]

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba? 

– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal. 

Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.) 

És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?

Parti Nagy gyorsolvasó

Sárbogárdi Jolán – A test angyala (4)

Olyan mintha egy múlt század eleji romantikus regényt (már ahogy én azt elképzelem, hogy mindenki doktor úr meg mérnök úr, az emberek operába mászkálnak és kávéházak teraszán múlatják a lassan pergő időt, míg otthon a cseléd kitakarít, vagy összegyűlnek a szálonban egy teára, decensen szerelmesek lesznek, és akinek kell, az megöngyilkolja magát vagy párbajozik) összeeresztettek volna egy Besenyő család epizóddal. 

Egy darabig nagyon szórakosgató, de egy idő után legszívesebben elküldenéd a szereplőket az Ősük terére, hogy nézzek meg, ott van-e a fagyott kutya lába. 

Ráadásul egy olyan példányt olvastam, amiben valaki elkezdte kijavítani a nyelvi hibákat – vicces, ha valakinek ennyire nincs humorérzéke.

A pecsenyehattyú és más mesék (5)

Nem tudom, hogy alszanak el a kis Parti Nagy gyerekek, ha a papa mondja az estimesét. Én biztos nem tudnék a röhögéstől.

A vak murmutér (5)

Mit is mondgyak errűl a környvrűl, amice? 

Négy elemi szóczik az négy ős-elemrűl, ahogyan azt Aristoteles mester leírta vagyon. Úgymint: az földrűl, az tűzrűl, az vízrűl es az levegőrűl. Horribile dictu: a mindenségrűl. 

A miben Parti Nagy Lajos mester vélelmeknek, ösmöreteknek, tsudáknak es szavaknak olly bűverejű öszve-hordását végezte el, hogy még estélli aléltamból is mindig megébresztett, es még az földbűl, vízbűl es tűzbűl (es az utóbbi dekádokban egyes sűtödékben leginkább az levegőbűl) vett kenyír is megakadt a torkomon az röhögéstűl, mikor estebédem alatt olvastam.

Saját szoba, igen, de előbb egy saját ágy

Virginia Woolf: Saját szoba (Európa, 1986. Fordította: Bécsy Ágnes)
[3 és fél szoba]

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv. 

A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz. 

A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról. 

Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek. 

Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul. 

A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz. 

A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Austen és a Brontëk felbukkanásához vezetett. 

Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott. :)

Vámpéterek, foma és nagybömbök

Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök (Maecenas, 2011. Fordította: Révbíró Tamás)
[5 nagy bömb]

Ez nem egy hagyatékból összeturkált kötet, mint a Repülő macska – bár én azt is szerettem –, hanem egy 1974-es gyűjtemény (Wampeters, Foma, and Granfallons. Opinions) némileg megkésett fordítása, a csúcsformában levő Vonnegut. 

Vannak ebben cikkek, esszék, beszédek, interjúk, miegymások. Szóba kerül a sci-fi írók megítélése, egy hajóút, az űrkutatás, Carl Sagan, Hesse, Hunter S. Thompson, Maharisi. A nyári írótáborok, a mesterségesen meghosszabbított élet, a drogok, a humanista tudomány. Madame Blavatsky, Biafra, a pesszimizmus, Vietnam, Nixon, a népi társadalmak, és persze Amerika, Amerika, Amerika. 

Nagyon vegyes írások ezek, mégis azonosak. Mindegyiken átsüt az a mély humanizmus, együttérzés, humor, óvatosan optimista pesszimizmus, szarkazmus, igazságkeresés, amiért annyira lehet szeretni Vonnegutot. 

Drága öreg barátom, mesterem! Hiányzol. 

Így megy ez…