Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

"Fugák [itt: egy speciális amnézia] – valóságaink elpusztíthatatlan kis barátnői. Az ártalmatlan fugák, melyek olyanok, akár a sarkunk körül ugrabugráló hűséges kiskutyák, ezek az alázatos kis fugicák néha új, megfoghatatlan, álomízű fugákkal gyarapodnak. Ki tudja, miféle raktárakból ássuk elő voltaképpen a fugáinkat, melyeket holtaknak hittünk. A fugáink a mi hitünk, a józan eszünk, az isteneink, ők a béke, amivel feldíszítjük életünket, akár a karácsonyfát, olykor túlzásokba esve. Hogy élhetnénk egyébként, hogyan? A fugák alatt meleg van, ők a sátrak napjaink fölött. Mellettük, velük sétálunk be a semmis fájdalmak korába. (…) Van, aki kacsint, magához öleli a fugáját, és hajóra száll. Van, aki mogorva arcot vág, a keblébe rajti a fugáját és továbbmegy, mintha misem történt volna; van, aki elhessenti a fugáját, hátat fordít neki, és – kialszik. Ezek a kialudt, fugátlan emberek mindenütt ott ólálkodnak, de mindenütt. Mozgó gipszpáncélok, mereven járnak-kelnek ezen a bolygón, s olykor kísértetekként süvítenek, megénekelik saját visszahangzó sekélyességüket. Nagy esők idején, amikor elindul az ár, semmivé mállanak, de csak ekkor. Aszály idején megrepedeznek, és borzasztó, fenyegető hangot hallatnak. És így megy ez folyton, életről életre, nap mint nap."

"Stieve professzor?

A Berlini Egyetem vezető anatómusa voltam, és a híres berlini Charité Kórház főorvosa. 1886-ban születtem, és 1952-ben haltam meg. Nagyon gyenge az emlékezetem. Mintha csak valami ködön át emlékeznék arra, hogy a női reproduktív rendszert tanulmányoztam. Senkit sem öltem meg. A Getapo rendszeresen értesített arról, mikor mely nőket fogja kivégezni. Ekkor én átvettem ezeket a nőket, és megmondtam nekik, pontosan mikor lesz a kivégzésük, majd nyomon követtem, hogyan hat a pszichés trauma a menstruációs ciklusukra. A kivégzés után amúgy sem volt senkinek szüksége ezekre a halott nőkre, senki sem érdeklődött felőlük, senki sem jött el a holttestekért. Mi ekkor kivettük a petefészkeiket, a petevezetéket, a méhet és az urulógiai traktust, és további hsiztológiai vizsgálatokat végeztünk. Az emberiség javát szolgálva, a jövendő nők egészségének érdekében."