[2 év szigorított]
[Ez az olvasás egy többhónapos kimerítő küzdelem volt. Nem igazán tudnék róla „rendes” értékelést írni, ezért úgy döntöttem, hogy szinte változtatás nélkül idemásolom, amit menet közben jegyzeteltem.]
[kb. 30 oldal után] Az eleje töredezett, sőt összevissza. Egy dokumentumfilm forgatásán vagyunk. Róla készül. Ugrálunk ide-oda ’57 és a 90-es évek között – emlékeken, de inkább csak foszlányokon.
[kb. 100 oldal után] Egy megkeseredett ember hibbant szófosása, nem regény. Értem én, hogy az ’56-osoknak sokk lehetett a szocik visszatérése, ’94-ben, ráadásul Hornnal, de azért gondolkozzunk már egy kicsit! Nem hiszem, hogy az előtte vagy után levő kormányokkal jobban jártak volna. Ki nem hozta nyilvánosságra rögtön 1990-ben az ügynöklistákat? Ki szüntette be a Kenedi-bizottság munkáját? Na! A politika mocskos játék, és nem csak a vörösök játsszák mocskosan.
Egyébként is az agyamra megy, úgy beszél mindenféle emberekről, mintha mindenki ismerné őket. Állítólag kulcsregény, de milyen zár való hozzá? Nekem nincs olyanom.
Előkerülnek a foszlányok a többi évtizedből is. Erdélyi származás. A háború, amikor meghal az anyja, K.G. még gyerek, összeomlik a világa. Duna-kör.
Leginkább az tűnik központi problémának, hogy létezik-e a múlt. Elmondható-e, jelent-e bármit is a jelenben. Az egyik válasz szerint nem elmondható. A másik szerint nincs is múlt, az idő folyamatosan visszahajlik önmagába. A múlt megtagadásával és letagadásával elveszik-e a múlt? Egy része biztosan. És ami felidézhető, az a valóság-e? Mi és mennyi minden más rakódik rá?
[kb. 200 oldal után] Egyszerre szereplője és elbeszélője a regénynek. Hol regény-szerű, hol inkább memoár. De nem mindentudó, sőt emlékeiben olykor elégé bizonytalan, vagy szándékosan bizonytalanul idézi fel azokat. Időnként önmagától is idegenkedik, ezért is kell a Kádár-kori alteregó – Campen. Belenyugvás, fásultság, apolitikusság – és utólag ezekért szégyenkezik.
Karátson Endre a nagybátyja. Az ő memoárjait olvastam! Nahát!
[kb. 300 oldal után] Rettenetesen szószátyár! Pl. több oldalon át meséli, hogy hol szokott mézet venni. De ki a faszt érdekel ez?? Most meg arról ír, hogy hol tartózkodott az asztrálteste, amikor a fizikai itt meg ott volt. Bah!
Ezt a könyvet tulajdonképpen magának írta, és írta át kétszer-háromszor, ami nem is lenne baj, csak mit keres itt. [Mármint a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt…]
[kb. 400 oldal után] Az ’56-os nemzedéknek, a Rákosi-korszakban felnövőknek biztos, hogy hatalmas csalódás volt a ’89-ben felvillanó remény, „kegyelmi pillanat”, elvesztése. Ennyiben szerintem a később születettek, a Kádár-korban felnövők előnyben vannak velük szemben – eleve cinikusan viszonyulnak a politikához.
Egy intelligens és némileg zavarodott ember hatalmas küzdelme a felidézéssel, valamiféle rendszer, bizonyosság megtalálásával.
[Itt félbeszakadnak az olvasó feljegyzései, de biztos forrásból tudom, hogy túlélte az olvasást, sőt azóta már újra képes volt könyvet venni a kezébe.
Két csillag, mert értékelem a belefektetett munkát.]
[kb. 30 oldal után] Az eleje töredezett, sőt összevissza. Egy dokumentumfilm forgatásán vagyunk. Róla készül. Ugrálunk ide-oda ’57 és a 90-es évek között – emlékeken, de inkább csak foszlányokon.
[kb. 100 oldal után] Egy megkeseredett ember hibbant szófosása, nem regény. Értem én, hogy az ’56-osoknak sokk lehetett a szocik visszatérése, ’94-ben, ráadásul Hornnal, de azért gondolkozzunk már egy kicsit! Nem hiszem, hogy az előtte vagy után levő kormányokkal jobban jártak volna. Ki nem hozta nyilvánosságra rögtön 1990-ben az ügynöklistákat? Ki szüntette be a Kenedi-bizottság munkáját? Na! A politika mocskos játék, és nem csak a vörösök játsszák mocskosan.
Egyébként is az agyamra megy, úgy beszél mindenféle emberekről, mintha mindenki ismerné őket. Állítólag kulcsregény, de milyen zár való hozzá? Nekem nincs olyanom.
Előkerülnek a foszlányok a többi évtizedből is. Erdélyi származás. A háború, amikor meghal az anyja, K.G. még gyerek, összeomlik a világa. Duna-kör.
Leginkább az tűnik központi problémának, hogy létezik-e a múlt. Elmondható-e, jelent-e bármit is a jelenben. Az egyik válasz szerint nem elmondható. A másik szerint nincs is múlt, az idő folyamatosan visszahajlik önmagába. A múlt megtagadásával és letagadásával elveszik-e a múlt? Egy része biztosan. És ami felidézhető, az a valóság-e? Mi és mennyi minden más rakódik rá?
[kb. 200 oldal után] Egyszerre szereplője és elbeszélője a regénynek. Hol regény-szerű, hol inkább memoár. De nem mindentudó, sőt emlékeiben olykor elégé bizonytalan, vagy szándékosan bizonytalanul idézi fel azokat. Időnként önmagától is idegenkedik, ezért is kell a Kádár-kori alteregó – Campen. Belenyugvás, fásultság, apolitikusság – és utólag ezekért szégyenkezik.
Karátson Endre a nagybátyja. Az ő memoárjait olvastam! Nahát!
[kb. 300 oldal után] Rettenetesen szószátyár! Pl. több oldalon át meséli, hogy hol szokott mézet venni. De ki a faszt érdekel ez?? Most meg arról ír, hogy hol tartózkodott az asztrálteste, amikor a fizikai itt meg ott volt. Bah!
Ezt a könyvet tulajdonképpen magának írta, és írta át kétszer-háromszor, ami nem is lenne baj, csak mit keres itt. [Mármint a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt…]
[kb. 400 oldal után] Az ’56-os nemzedéknek, a Rákosi-korszakban felnövőknek biztos, hogy hatalmas csalódás volt a ’89-ben felvillanó remény, „kegyelmi pillanat”, elvesztése. Ennyiben szerintem a később születettek, a Kádár-korban felnövők előnyben vannak velük szemben – eleve cinikusan viszonyulnak a politikához.
Egy intelligens és némileg zavarodott ember hatalmas küzdelme a felidézéssel, valamiféle rendszer, bizonyosság megtalálásával.
[Itt félbeszakadnak az olvasó feljegyzései, de biztos forrásból tudom, hogy túlélte az olvasást, sőt azóta már újra képes volt könyvet venni a kezébe.
Két csillag, mert értékelem a belefektetett munkát.]
9 megjegyzés:
grat ezért a hősiességért!
azért én még nem tettem le róla teljesen.. :)
@szamárfül olvasd csak el, kíváncsi lennék a véleményedre, lehet, hogy én voltam rossz befogadó :)
Néha olyan kevés kell ahhoz, hogy az ember megkedveljen egy írót!
Nekem ilyen volt a Karátson Gáborról hallott történet, miszerint az 1981-es decemberi Jaruzelski tábornok által kihirdetett lengyel hadiállapot elleni tiltakozásul (!) elhatározta, hogy megtanul kínaiul.
Így jelent meg 1990-ben az általa fordított Tao te king és 2003-ban a 3 kötetes Ji king.
Amit először olvastam tőle, az az Ulrik úr keleti utazása... volt, s jól emlékszem, kb. az első 20-30 oldalig egyszerűen nem értettem azt a stílust, amiben az íródott. Többször félretettem, és csak a harmadszori nekirugaszkodásra "nyílt meg" és onnantól egy ezidáig másnál nem tapasztalt varázslatos élmény volt az olvasása.
Nagyon megszerettem az időben, térben "ugráló" elejesincs-végesincs történeteit, pont úgy ír, olyan kaleidoszkóp-szerűen,ahogy bennem is megvan a saját életem,meg a köröttem levő világ.
Az Ulrik úr...tele van gyönyörűbbnél gyönyörűbb vigasztaló mondatokkal, amik annyira fontosak lettek, hogy egy keménytáblás könyvecskébe átmásoltam és ma is itt van az íróasztalomon, gyakran használom.
Egyetlen példa:
"Énrám mindig varázsos hatással voltak a könyvek, oly nagy szónak tartottam, ha valaki csak egyetlen könyvet is ír! – gyermekkoromban ritka volt a könyv, minden könyv kincset érő, valaki ha könyvet írt és te azt elolvashatod, melegséget és fényt lop az az életedbe, nyáron hűsítő felhő, mindenképp hathatós segítség. Nem így van ez ma kint a világban."
(I. kötet, 313. p.)
Azóta antikváriumokból sikerült nagy nehezen beszereznem az összes könyvét.
Ja, és nagyon megszerettem az akvarelljeit is, láttam őket kiállításon; a szépség és tisztaság különös, leheletfinomságú teremtményei.
@π és ezt a könyvét olvastad?
erről mi a véleményed?
tényleg érdekel, lehet, hogy csak nálam nem működött ez a szöveg
Talán a korábbiakban megalapozott elfogultságom miatt ezt a könyvét is szerettem, ahogy ide-oda ugrál az időben, ahogy összehord eseményeket, személyeket, -ez nekem nem volt zavaró. Bár kétségtelenül elhiszem, és megértem, ha valaki nem szereti ezt. Az ilyet.
Emlékszem, amikor olvastam a regényt, előtte volt egy nagy csalódásom egy régi barátban, s az a K.G. mondat (244. oldal): Mert most derül csak ki, hogy ki kicsoda, érted; hát lehetett tudni Magyarországon, kiben mi lakik?, valahogy könnyebben ment ettől a megértés és a megbocsátás.
Persze, ez másnak lehet, hogy nagy közhely, de nekem ott, akkor nem az volt. És több ilyet tudnék idézni, csupa személyes dolgot, amikor egyszerűen segítség volt egy-egy mondata.
Azt nagyon tiszteletre méltó hogy annak ellenére, hogy nem tetszett, mégis átrágtad magad rajta!
Annak idején hatalmas élmény volt A gyermek Altdorfer - soha nem olvastam még olyan magyar regényt, ahol a józanság és tündéri delírium ilyen kócos egységbe fonódva alkotott volna ennyire tündérmesei értelemben "értelmes szöveget. Az ötvenhatost én letettem. Az Altdorfer-könyv minden erénye szinte parodisztikusan fordult át benne hátránnyá, és hiába értettem a mögötte felsejlő érték-háló valódiságát, az élmény-erőt, egyszerűen zavart az ilyen mértékű szövegi fésületlenség. Az viszont tény, hogy néhol elementáris erejű mondatokban fésületlen...
@skizodalom
A Gyermek Altdorfer-t épp most olvasom :), s úgy élvezem, mint gyerekkoromban a meséket.
(4 évet vártam a könyvre, míg végre sikerült megszerezni).
Off:jó lenne Magától bejegyzéseket olvasni a blogjában! Be is jelentkezek olvasónak, hogy lássa, komolyan gondolom a kérést.:))
@π @skizodalom rendben, meggyőztetek :)
kap még egy esélyt valami rövidebb könyvével, mondjuk az Altdorferrel
Én olvastam az Ötvenhatos regényt is, és most végeztem A Gyermek Altdorferrel. Az Ötvenhatos regény szerintem rendkívül erős, mint textus - valódi posztmodern munka, és mégis nyelvileg nagyon finom anakronizmusok, természetes-művi formák vannak benne. Szerintem az a könyv (akárcsak a többi könyve) különválaszthatatlan Karátson személyétől. Nálam az Ötvenhatos regény tökéletes volt, egyszerűen attól éreztem rosszul magam, ha nem olvastam. Az Iskola a határon volt ehhez fogható élmény. Az Altdorferről most írtam a blogomra, a nevemre kattintva valószínűleg be is jön a blog.
Gergő
Megjegyzés küldése