2011. március 31., csütörtök
Március olvasója
Ha már az előző hónap olvasója a jelenlegi amerikai elnök volt, legyen most az elődje: George Walker Bush, hölgyeim és uraim!
Érdemes megfigyelni a könyvtartást! Valahogy Obama kezében jobban állt a dolog.
2011. március 29., kedd
Egy szivart...? Kubai...
[5 cédrusfa humidor]
Nagyon klassz kis könyv. Szép is, informatív is. Nyújt némi bepillantást a dohányzás történetébe, ad praktikus tanácsokat a vásárláshoz. A legérdekesebb része azonban az, amiben végigvezet azon a többéves úton, amíg a dohánylevélből prémium szivar lesz. Kezdve a vetőmag és talaj kiválasztásánál, folytatva a levelek különböző időben történő leszedésével, és az azt követő fermentációs eljárással, érleléssel, ami egyes szivarfajtákhoz előkészített dohányoknál akár hat hónapig is tarthat. Ezek után a gondosan szétválogatott és csoportosított dohánylevelekre 1-5 éves pihenő vár mielőtt szivar lesz belőlük. Leírja a kézi gyártás folyamatát, (cáfolva azt a legendát, hogy a legjobb kubai szivarokat szűzlányok sodorják a combjaik között :) A gondos válogatást, amivel a mester összeállítja a szivarba/szivarra kerülő keveréket. A – kézzel készült – szivarokban egész hosszukon végigfutó töltelékleveleket, a borítóleveleket, amik a szivar esztétikai megjelenéséért is felelősek, valamint a két réteget egymáshoz kapcsoló összekötőleveleket. Végül egy szivar akár hat-, hét-, nyolcféle dohánylevélből is állhat. Többnyire hosszas kísérletezés előzi meg egy később sikeressé váló új márka, vagy típus piacra kerülését.
Ejt még néhány szót a könnyebben hozzáférhető és jóval olcsóbb gépi szivarokról, és az európai – főleg holland – szárazszivarokról, amik vágott dohányból készülnek, de szintén lehetnek kiváló (és állandó) minőségűek. A szerző Christian of Denmark, Schimmelpennick és a Villiger márkákat ajánlja, ez utóbbit én is meg tudom erősíteni. A kézi szivarok kiválasztása már nehezebb feladat, és mindig kaland. Az azért nagyjából megállapítható, hogy kubai, hondurasi, dominikai szivarral nem nagyon lehet melléfogni, de érdemes kísérletezni másokkal is, az utolsó szivarom pl. egy kiváló jamaikai Macanudo volt.
Na most jól meg is kívántam egyet, a fenébe! :) Még szerencse, hogy van még egy pár kubai Montecristo corona-m otthon, és bár nem humidorban tároltam őket, még nem száradtak ki reménytelenül, egy kis párásítás után majdnem tökéletesek lesznek…
2011. március 24., csütörtök
Mocsok, mocsok, mocsok
[4 és fél hollywoodi kommunista összeesküvő]
Uhhh! Hát ez olyan volt, mint egy szuszpenzor nélkül beszedett mélyütés.
Fogalmam sincs, hogy ebből miért nem készült még mozi. Talán azért, mert nincs benne egyetlen „pozitív hős” sem.
A két történetszál – homoszexuális indíttatású gyilkosságok, és hollywoodi kommunista összeesküvés – egy idő után összefonódik, és gyarlóságok bonyolult szövevényét hozza létre.
Az 1950-es évek Los Angelesében járunk, és a város az egyik főszereplő a történetben. Az egymással összefonódott és rivalizáló bandák, rendőrségek (városi, megyei) és szakszervezetek kusza hálójában, mindenki a saját legyére vadászik. A lemészárolt buzeránsok, egy rendőrön kívül, senkit sem érdekelnek, a komcsiüldözés egyetlen célja, hogy a stúdiók letörhessék a béreket. Az eszközökben senki sem válogat.
Szóval nagyon jó kis sötét filmet lehetne forgatni belőle, vagy akár egy olyasmi sorozatot, mint a Boardwalk Empire, csak kéne egy kis segítség a három főszereplő kiválasztásához, mert én nem ismerem eléggé a felhozatalt.
Segítsetek castingolni!
Upshow: Fiatal ambiciózus, tanulni vágyó, kezdő rendőr, érdeklik az új helyszínelési eljárások. DE: egy arrogáns, idegesítő kis pöcs. Démonai: ifjúkori autólopások, az egyik során tanúja lesz egy brutális gyilkosságnak. Pia, a tökéletesség hajszolása, megszállottság, látens homoszexualitás.
Considine: magas, harmincas évei végén, okos, de kissé gerinctelen zsaru, aki a karrierje miatt belemegy, hogy komcsikat dugjon rács mögé, akár gyártott bizonyítékok alapján is. Megjárta Buchenwaldot, onnan hozta magával cseh feleségét, aki egy SS tiszt szeretője volt. Gyávának tartják. Démonai: lelkész apja, Buchenwald és egy gyilkosság Németországban, gyávaság nagyra töréssel kombinálva, a fia, akit imád, nem a sajátja.
Meeks: Köpcös exzsaru, korrupt, jelenleg „ügyintéző” Howard Hughes-nál, kiterjedt maffiakapcsolatokkal rendelkezik. Állandó lavírozásban van, hajszolt kopott, keresi a bajt, de képes nagylelkű gesztusokra is. Démonai: játékszenvedély, fogadások, nők, pénz, veszélyes élet. Hát igen, még ő a legszimpatikusabb.
Fogalmam sincs, hogy ebből miért nem készült még mozi. Talán azért, mert nincs benne egyetlen „pozitív hős” sem.
A két történetszál – homoszexuális indíttatású gyilkosságok, és hollywoodi kommunista összeesküvés – egy idő után összefonódik, és gyarlóságok bonyolult szövevényét hozza létre.
Az 1950-es évek Los Angelesében járunk, és a város az egyik főszereplő a történetben. Az egymással összefonódott és rivalizáló bandák, rendőrségek (városi, megyei) és szakszervezetek kusza hálójában, mindenki a saját legyére vadászik. A lemészárolt buzeránsok, egy rendőrön kívül, senkit sem érdekelnek, a komcsiüldözés egyetlen célja, hogy a stúdiók letörhessék a béreket. Az eszközökben senki sem válogat.
Szóval nagyon jó kis sötét filmet lehetne forgatni belőle, vagy akár egy olyasmi sorozatot, mint a Boardwalk Empire, csak kéne egy kis segítség a három főszereplő kiválasztásához, mert én nem ismerem eléggé a felhozatalt.
Segítsetek castingolni!
Upshow: Fiatal ambiciózus, tanulni vágyó, kezdő rendőr, érdeklik az új helyszínelési eljárások. DE: egy arrogáns, idegesítő kis pöcs. Démonai: ifjúkori autólopások, az egyik során tanúja lesz egy brutális gyilkosságnak. Pia, a tökéletesség hajszolása, megszállottság, látens homoszexualitás.
Considine: magas, harmincas évei végén, okos, de kissé gerinctelen zsaru, aki a karrierje miatt belemegy, hogy komcsikat dugjon rács mögé, akár gyártott bizonyítékok alapján is. Megjárta Buchenwaldot, onnan hozta magával cseh feleségét, aki egy SS tiszt szeretője volt. Gyávának tartják. Démonai: lelkész apja, Buchenwald és egy gyilkosság Németországban, gyávaság nagyra töréssel kombinálva, a fia, akit imád, nem a sajátja.
Meeks: Köpcös exzsaru, korrupt, jelenleg „ügyintéző” Howard Hughes-nál, kiterjedt maffiakapcsolatokkal rendelkezik. Állandó lavírozásban van, hajszolt kopott, keresi a bajt, de képes nagylelkű gesztusokra is. Démonai: játékszenvedély, fogadások, nők, pénz, veszélyes élet. Hát igen, még ő a legszimpatikusabb.
2011. március 22., kedd
Futár lép, G6
 |
| Sándor Iván (cop. Baghet Iskander) |
[4 nemzetőr]
„Az író új regénye, A futár (1976), a realista
történelemlátás és a korszerű ábrázolásmód izgalmas szintézise. Főhősének, Eösi
Jánosnak a története, melyet Sándor Iván alig ismert dokumentumok belső
logikája szerint bontott ki, egy temesvári könyvüzletből indul és a pikareszk
regények fordulataira emlékeztető kalandsorozat után tragikusan ér véget 1849
augusztusában, a világosi fegyverletétel napjaiban.”
Történelmi anti-kalandregény. A történelembe vettetés
regénye.
Főszereplője, anti-hőse, Eösi János, kétszeresen is idegen a
család új lakhelyén, Temesváron. Egyrészt zsidó, és így legfeljebb megtűrt
polgára lehet a városnak, másrészt a saját közössége sem fogadja be, mert
jöttment, ráadásul az apja szombatos székely. Így hát az ifjú Jánosnak emberi
kapcsolatnak maradnak a szülei. Az örökölt könyvüzletben a család végre
megpihenhet a hosszas vándorlás után, de a békesség nem tart sokáig. A
forradalom hamarosan ide is besöpör, és seprűje éppen a zsidókat találja el.
János különböző bonyodalmak során elszakad a szüleitől és beáll a nemzetőrök
közé. Az egyenruha neki emancipáció, de legalábbis beolvadás. A gyors
felfogású, olvasott fiú, aki még jó lovas is, hamarosan fontos megbízásokat
kap. Futárként eljut Bemhez, sőt még Kossuthhoz is.
Az Eösi Jánossal megeső történésekben – szándékosan nem
használom a kaland szót – azonban nincs semmi hősies, mint ahogy Sándor Iván
stílusában sincs semmi heroikus. A szikár, tárgyilagos elbeszélésmód gátat vet
mindenféle romantikus felbuzdulásnak, tragikus siránkozásnak. Lovasroham és
mészárlás közt nincs különbség.
A történelem csapdahelyzeteiben vergődő kisemberek sorsa
jelenik meg ebben a könyvben, az egymásnak ugrasztott nemzetiségek, az egymás
ellen kijátszott lappangó indulatok. Amikor ember embernek farkasa, akkor hiába
a papíron szép, új nemzetiségi törvény. Egy törvény csak annyit ér, amennyit
betartanak, betartatnak belőle. És a törtvény itt nem úr, csak megtűrt és
kihasznált szolgálója a régi sérelmeknek és önös érdekeknek. Az éltet a helyi
törvény, a szokásjog, a hagyomány uralja, a babona, a féltékenység, az irigység.
Az egyén sorsa nem lehet más, mint kiszolgáltatottság,
elveszettség. Történelembe vettetés.
2011. március 21., hétfő
N2635
[3 extra guminő]
Fehérvár Nándor bajban van. Nem a neve miatt, bár az sem egy főnyeremény, hanem mert amnéziás. Az ismeretei, a szociális és érzelmi emlékezete eltűnt, csak a napi szokások közül emlékszik néhányra, pl. tud autót vezetni. Állítólag filozófus, ehhez képest csilivili villában lakik, de ne feledjük szájenszfiksönt olvasunk. Egy dologra emlékszik a múltjából, arra, hogy 2067-ben született. A bökkenő csak az, hogy körülötte mindenki úgy tudja, még csak 2007-nél tart az időszámítás.
Nándor az álmai – és egy csinos pszichiáter – segítségével kideríti, hogy valóban időutazó. Egy olyan civilizációból érkezett, ahol a nőket kiiktatták a szaporodásból, sőt mindenhonnan máshonnan is, csak néhányan maradtak meg a „püspökök” személyes igényeire. A többi férfit tökéletes nőutánzatok szolgálják ki, ilyeneket tervez Nándor.
Az utópia, amit a nők nélküli társadalomról felvázol Lovas Lajos, érdekes, de korántsem eredeti. Fordítva is láttunk már ilyet (Szexmisszió). Egyébként sem értem, hogy ha már sci-fi szerzők mindenképpen páratlan számú egyeddel akarják elképzelni az utódnemzést, akkor miért nem egy harmadik személy (tárgy, lény, organizmus) bevonásával teszik. Lássuk be, sokkal izgalmasabb perspektívát jelentene.
Nándor jövőből jött Üzbekként csodálkozik rá a XX. század eleji magyar társadalom egy vékony szeletére – kb. akkorára és olyanra, mint egy szelet téliszalámi –, és a jó pornófilmes hagyományoknak megfelelően röptükben kapja el a szembejövő nőket.
Szórakozásnak, kikapcsolódásnak megteszi, de társadalomrajznak, kritikának, utópiának karcsú. Leginkább arról kapunk képet, milyen pasi szeretne lenni Lovas Lajos: okos, gazdag, jóképű, atletikus, ellenállhatatlan nőcsábász. De sajnos nem lehet mindenki N2635-ös modell. Az élet kegyetlen.
Nándor az álmai – és egy csinos pszichiáter – segítségével kideríti, hogy valóban időutazó. Egy olyan civilizációból érkezett, ahol a nőket kiiktatták a szaporodásból, sőt mindenhonnan máshonnan is, csak néhányan maradtak meg a „püspökök” személyes igényeire. A többi férfit tökéletes nőutánzatok szolgálják ki, ilyeneket tervez Nándor.
Az utópia, amit a nők nélküli társadalomról felvázol Lovas Lajos, érdekes, de korántsem eredeti. Fordítva is láttunk már ilyet (Szexmisszió). Egyébként sem értem, hogy ha már sci-fi szerzők mindenképpen páratlan számú egyeddel akarják elképzelni az utódnemzést, akkor miért nem egy harmadik személy (tárgy, lény, organizmus) bevonásával teszik. Lássuk be, sokkal izgalmasabb perspektívát jelentene.
Nándor jövőből jött Üzbekként csodálkozik rá a XX. század eleji magyar társadalom egy vékony szeletére – kb. akkorára és olyanra, mint egy szelet téliszalámi –, és a jó pornófilmes hagyományoknak megfelelően röptükben kapja el a szembejövő nőket.
Szórakozásnak, kikapcsolódásnak megteszi, de társadalomrajznak, kritikának, utópiának karcsú. Leginkább arról kapunk képet, milyen pasi szeretne lenni Lovas Lajos: okos, gazdag, jóképű, atletikus, ellenállhatatlan nőcsábász. De sajnos nem lehet mindenki N2635-ös modell. Az élet kegyetlen.
2011. március 19., szombat
Lehet, hogy novella
[4 lassú nyári délután]
Hétköznapi események, apró rezdülések, váratlan költői húzások, és néha szürreálisba hajló apróságok jellemzik O.S.I. novelláit. És némi nosztalgia.
Jó kötet. Nekem az eleje tetszett a legjobban, az első öt-hat írás, ami leginkább személyesnek tűnik.
Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége.
Az egy-két száz évvel ezelőtti állapothoz képest nagyon nagy a társadalmi mobilitás - hol önként, hol kényszerből. Az emberek egyre ritkábban élik le azon a helyen az életüket, ahol megszülettek, felnőttek. És minden költözéssel elveszítünk valamit. Akár egy országot is. Sőt országot veszteni úgy is lehet, hogy az ember egy tapodtat sem mozdul a szülőföldjéről – erre a 20. század számos példával szolgál. Lehet, hogy a határokat tologatják a fejünk fölött.
Lehet, hogy a körülöttünk lévő ország változik meg gyökeresen. A náci Németországban, vagy bármelyik kommunista diktatúrában felnövők anélkül vesztettek el egy országot, hogy akár egy lépést is tettek volna. Egyikért sem kár, persze.
Az ezredvég országvesztesei, akiknek irodalmára ez a trauma meghatározóan hat, a posztszovjet, és posztjugoszláv írók. És főleg az utóbbiaknál figyelhető meg – érthető módon – az elveszett paradicsom utáni nosztalgia, mert ők nem csak egy élhető országot veszettek el, hanem egy – sok – illúziót is.
Jó kötet. Nekem az eleje tetszett a legjobban, az első öt-hat írás, ami leginkább személyesnek tűnik.
Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége.
Az egy-két száz évvel ezelőtti állapothoz képest nagyon nagy a társadalmi mobilitás - hol önként, hol kényszerből. Az emberek egyre ritkábban élik le azon a helyen az életüket, ahol megszülettek, felnőttek. És minden költözéssel elveszítünk valamit. Akár egy országot is. Sőt országot veszteni úgy is lehet, hogy az ember egy tapodtat sem mozdul a szülőföldjéről – erre a 20. század számos példával szolgál. Lehet, hogy a határokat tologatják a fejünk fölött.
Lehet, hogy a körülöttünk lévő ország változik meg gyökeresen. A náci Németországban, vagy bármelyik kommunista diktatúrában felnövők anélkül vesztettek el egy országot, hogy akár egy lépést is tettek volna. Egyikért sem kár, persze.
Az ezredvég országvesztesei, akiknek irodalmára ez a trauma meghatározóan hat, a posztszovjet, és posztjugoszláv írók. És főleg az utóbbiaknál figyelhető meg – érthető módon – az elveszett paradicsom utáni nosztalgia, mert ők nem csak egy élhető országot veszettek el, hanem egy – sok – illúziót is.
2011. március 16., szerda
Krimi vs. sci fi 4:3
 |
| (cop. motifake.com) |
[3 és fél félbehagyott sorozat]
LAWRENCE BLOCK: Tőle már sok mindent elolvastam, mondjuk a magyarul megjelent Scudder és Keller sztorikat mind. Rhodenbarrt kevesebbet. Bár szórakoztatóak, de ezek a legkevésbé életszerűek. Hogy lehet minden betörésnél egy hullába botlani? Ez a novella viszont finom, jó kis szatirikus, kikacsintós írás.
DASHIELL HAMMETT: Egy igazi klasszikus szerző a keményfiús vonalból. A közölt novella meg egy remek kis kamaradarab, amit a fordítással sem sikerült elrontani.
CHARLES WILLEFORD: „Élete kész regény” - és tényleg. És még jól is ír. Nem tudom, miért nem adnak ki tőle mást is a Springer testvéren kívül. És egyébként is mi lett azzal a sorozattal (Agave 45)? Olyan biztatóan indult.
DENNIS LEHANE: Jó, mint az összes, amit olvastam tőle, talán a legjobb az egész kötetben.
DONALD E. WESTLAKE: Tőle még nem olvastam semmit, és ettől a novellától nem is kaptam különösebben kedvet hozzá.
JIM THOMPSON: Nálam ő Willeford párja. Tőle is olvasnék még regényt, bár ez a novella kicsit zavaros lett.
Eddig voltak a krimiszerzők, innentől jönnek a fantasztikusak, ami sosem volt az én világom, egy-két kivételtől eltekintve.
SUSANNA CLARKE: Egy iskolai fogalmazás értékével vetekszik, mondom ezt én, aki képtelen lennék megírni egy novellát. De ezt elolvasni is majdnem képtelen voltam.
NAOMI NOVIK: Semmi. Nudli.
LAURELL K. HAMILTON: Ez egész kellemes meglepetés volt, na nem a témája miatt.
NEIL GAIMAN: Hát ez… Hát ez… Egy kalap szar.
RAY BRADBURY és PHILIP K. DICK: Ők jók voltak, tőlük ezt el is vártam.
ROGER ZELAZNY: Lásd: Naomi Novik.
IAIN M. BANKS: Véletlenül az egyik regényének az előszavát szerkesztették ide.
DASHIELL HAMMETT: Egy igazi klasszikus szerző a keményfiús vonalból. A közölt novella meg egy remek kis kamaradarab, amit a fordítással sem sikerült elrontani.
CHARLES WILLEFORD: „Élete kész regény” - és tényleg. És még jól is ír. Nem tudom, miért nem adnak ki tőle mást is a Springer testvéren kívül. És egyébként is mi lett azzal a sorozattal (Agave 45)? Olyan biztatóan indult.
DENNIS LEHANE: Jó, mint az összes, amit olvastam tőle, talán a legjobb az egész kötetben.
DONALD E. WESTLAKE: Tőle még nem olvastam semmit, és ettől a novellától nem is kaptam különösebben kedvet hozzá.
JIM THOMPSON: Nálam ő Willeford párja. Tőle is olvasnék még regényt, bár ez a novella kicsit zavaros lett.
Eddig voltak a krimiszerzők, innentől jönnek a fantasztikusak, ami sosem volt az én világom, egy-két kivételtől eltekintve.
SUSANNA CLARKE: Egy iskolai fogalmazás értékével vetekszik, mondom ezt én, aki képtelen lennék megírni egy novellát. De ezt elolvasni is majdnem képtelen voltam.
NAOMI NOVIK: Semmi. Nudli.
LAURELL K. HAMILTON: Ez egész kellemes meglepetés volt, na nem a témája miatt.
NEIL GAIMAN: Hát ez… Hát ez… Egy kalap szar.
RAY BRADBURY és PHILIP K. DICK: Ők jók voltak, tőlük ezt el is vártam.
ROGER ZELAZNY: Lásd: Naomi Novik.
IAIN M. BANKS: Véletlenül az egyik regényének az előszavát szerkesztették ide.
2011. március 11., péntek
Kapd be, Adolf!
[5 párhuzamos valóság]
Ki nem gondolt már arra, hogy megváltoztasson valamit a múltban? Én például nagyon szívesen kivágnám a történetemből a pajeszhúzogató matektanáromat, meg azt az őstulkot, aki miatt nem lett belőlem síbajnok. Higgyétek el, bármelyikük nélkül el lett volna az emberiség. De azért valljuk be, egyik sem egy nagy tétel. Bezzeg ha a hülyebajszos Adolfot venné ki valaki a pakliból, az már nagy húzás lenne. Feltéve, hogy bejön.
Egy ekkora stiklihez azonban nagy kaliberek kellenek. Akkorák, mint Leo a fizikus (akinek története elég rendeset üt), és akkorák, mint Michael az ifjú történész. Illetve mégsem, nála azért nagyobb kaliber kellene. Mert Michael bármilyen szimpatikus is, azért egy kicsit… hát… nem is tudom… nem elég karakteres az álla, na!
Viszont mesélni jól tud, és nagyon angol. A sztorijai tele vannak apró szkeccsekkel, az embernek állandóan vigyorogni kell olvasás közben, erre teljesen alkalmatlan körülmények között is. De nem csak poénos, van egy csomó fontos mondanivalója a felnőtté válásról, a történelemről, a tudományról.
Szóval egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató könyv, ami megerősítette régi meggyőződésemet, hogy a fizikusokat és a történészeket nem szabad összeengedni.
Bár, ha jobban belegondolok a két tudományágnak vannak közös pontjai. Az energia megmaradás törvénye például a történelemre is érvényes: az emberiség történetében előforduló gonoszság és hülyeség mértéke állandó.
Egy ekkora stiklihez azonban nagy kaliberek kellenek. Akkorák, mint Leo a fizikus (akinek története elég rendeset üt), és akkorák, mint Michael az ifjú történész. Illetve mégsem, nála azért nagyobb kaliber kellene. Mert Michael bármilyen szimpatikus is, azért egy kicsit… hát… nem is tudom… nem elég karakteres az álla, na!
Viszont mesélni jól tud, és nagyon angol. A sztorijai tele vannak apró szkeccsekkel, az embernek állandóan vigyorogni kell olvasás közben, erre teljesen alkalmatlan körülmények között is. De nem csak poénos, van egy csomó fontos mondanivalója a felnőtté válásról, a történelemről, a tudományról.
Szóval egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató könyv, ami megerősítette régi meggyőződésemet, hogy a fizikusokat és a történészeket nem szabad összeengedni.
Bár, ha jobban belegondolok a két tudományágnak vannak közös pontjai. Az energia megmaradás törvénye például a történelemre is érvényes: az emberiség történetében előforduló gonoszság és hülyeség mértéke állandó.
2011. március 9., szerda
A Meztelen Juliet
[5 kiadatlan Tucker Crowe koncertfelvétel]
Valahogy engem jó életkorban találnak meg a Hornby regények. Így voltam kb. harminc évesen a popcsajokkal és az egyfiúval is, és így vagyok most a Meztelennel is.
Nem mintha ötvenöt éves kiégett rocksztár lennék, vagy negyvenéves gyerektelen nő. Bár a negyvenes lúzer zenebuzi…, hát az már határeset.
Maradjunk is nála egy pillanatig, Duncannél, mert bár a regény központi figurája Annie, Duncan Tucker Crowe-mániája nélkül nem indulna el az eseménysor.
Duncan kattant, ez nem is vitás, de szerintem a mániája nem annyira spirituális rajongás, mint inkább valamiféle életrendező-elv. Életpótlék akár. Olyan pótlék, amit Annie is bekajált, de mostanra megfeküdte a gyomrát. Elege lett az elcseszett kapcsolatából, és a Meztelen Juliet körül kialakuló esztétikai vitájuk csak ürügy a kapcsolat lezárására. [Egyébként is ízlésről vitatkozni… pfffff. Arról, hogy valakinek mitől lesz fontos és zseniális egy lemez (film, könyv) nincs értelme vitát nyitni. És az, hogy valakinek mi tetszik, még csak nem is róla mond ítéletet, hanem megint csak rólunk, hogy mi miért gondoljuk azt, hogy ami nekünk tetszik, annak neki is tetszeni kellene. Szóval, sajnos soha nem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel azt, hogy ha neked ez nem tetszik, akkor egy korlátolt tehén vagy.]
Három elpocsékolt(nak tűnő) élet keresztezi egymást ebben a történetben. Duncan és Annie illeszkedni akar egymáshoz, és ez tizenöt éven át ment is nekik többé-kevésbé. Annie és Tucker pedig idegenként megnyílnak egymásnak – sokszor egyszerűbb így –, és belebonyolódnak egy virtuális flörtbe. [Mindnyájan ismerjük az érzést, ugyebár.] Úgyhogy valaminek történnie kell, a kérdés csak az, ki mennyire ragaszkodik az élethazugságához, ki mennyire elégedett a megszokással, hajlandó-e valaki robbantani?
Persze ez az elpocsékolt élet duma is megérne egy misét. Mert kinek nem elpocsékolt az élete? Aki valami maradandót alkot? OK. Aki vagyont szerez? OK. De még így is döbbenetesen kevesen vannak. Aki gyereket csinál? Hát, ebben már nem vagyok biztos.
De biztos-e, hogy aki csak él, a viszonylagos elégedettségével és a csalódásaival, jó könyvekkel, filmekkel, zenékkel tölti ki a napjait, az elpocsékolja az életét. Nem vagyok benne biztos. Szóval akkor ki pocsékolja el? Mindenki? Vagy senki? Érdemes ezen eltöprengeni.
Nagy varázsló ez a Hornby, úgy fonogatja a regényalakjai sorsát, mint a Párkák, és úgy barkácsol hepiendet a könyv végére, hogy az nem csöpög ki a kezeim közül.
Ha figyelmesen olvastatok, akkor tudjátok, hogy nem érdemes vitatkozni a véleményemmel: ez egy jó regény.
2011. március 7., hétfő
Bocsánatos főbűnök
 | |
| Eva Menasse
(©Stefan Oláh)
|
[3 és fél főbűn]
Nem nagyom tudom, mit írjak erről a könyvről. Nem volt rossz, de jó sem. Se hús, se hal.
Abban a kiadó (Ab Ovo), és a szerző (Robert Menasse féltestvére) ismeretében kb. biztos voltam, hogy nem valami pihegős-romantikus vagy kardos-baszós történetet kapok (akkor bele sem kezdtem volna), de azt hiszem, némi fülledt erotikára joggal számíthattam.
Ehhez képest precíz, elemző, pszichologizáló, tipikusan osztrák prózát kaptam. Tele hétköznapian nyomasztó helyzetekkel, felfoghatatlanul bonyolult emberi kapcsolatokkal, tragédia vagy bármilyen más feloldás nélkül. Tulajdonképpen szeretem én ezt, de a cím, a borító valami egészen mást sugallt erről a könyvről. Kicsit erőltetettnek érzem a hét főbűn köré csoportosítani a novellákat, ehhez mind a katolikus bűntudat, mind a zsidó humor kevés bennük.
De még egyszer mondom: egyáltalán nem rossz írások, de kb. annyira csábítanak bűnre, mint egy tányér tökfőzelék.
Abban a kiadó (Ab Ovo), és a szerző (Robert Menasse féltestvére) ismeretében kb. biztos voltam, hogy nem valami pihegős-romantikus vagy kardos-baszós történetet kapok (akkor bele sem kezdtem volna), de azt hiszem, némi fülledt erotikára joggal számíthattam.
Ehhez képest precíz, elemző, pszichologizáló, tipikusan osztrák prózát kaptam. Tele hétköznapian nyomasztó helyzetekkel, felfoghatatlanul bonyolult emberi kapcsolatokkal, tragédia vagy bármilyen más feloldás nélkül. Tulajdonképpen szeretem én ezt, de a cím, a borító valami egészen mást sugallt erről a könyvről. Kicsit erőltetettnek érzem a hét főbűn köré csoportosítani a novellákat, ehhez mind a katolikus bűntudat, mind a zsidó humor kevés bennük.
De még egyszer mondom: egyáltalán nem rossz írások, de kb. annyira csábítanak bűnre, mint egy tányér tökfőzelék.
2011. március 6., vasárnap
Játék a sportolók fejével
 |
| Paul Fournel a szeren (cop. DR) |
[4 hegyi szakasz]
Tökéletes összpontosítás, és töretlen szorgalom, istenáldotta tehetség és végtelen gyakorlás. A befejezés lehetetlensége. A töretlen vagy éppen a megtört hit. A teljes értelmetlenség, és ami legyőzi, az akaraterő. Az önfeladás egy eszméért, a csapatért, vagy a pénzért. Sérülések, szerek, kimerültség. És végül a siker, vagy többnyire, a többségnek a kudarc, mert a vesztesek mindig többen vannak.
Egy magamfajta sportbuzinak, aki szinte bármilyen sportot képes érdeklődéssel és hosszan nézni, tanulmányozni, érdekesek ezek a novellák. Élveztem a szakzsargont – a bennfentesség ízét, az egy témára épülő variációkat, a kidolgozott „taktikát”, a játékot a sportolók fejével.
Meglehetősen kétértelmű a cím. Egyrészt a sport tényleg játék, amit itt a sportolók fejével – szemén keresztül – mutat be Fournel, másrészt a sport kőkemény üzlet, ahol az üzletemberek sokszor tényleg a sportolók fejével játszanak. Meg a szívükkel, a végtagjaikkal.
Többnyire olyan emberekről szólnak ezek a novellák, aki hosszú éveken keresztül minden mást feladnak a karrierért, egy álomért, vagy (csak) a pénzért, mi meg jól szórakozunk rajtuk.
Egy magamfajta sportbuzinak, aki szinte bármilyen sportot képes érdeklődéssel és hosszan nézni, tanulmányozni, érdekesek ezek a novellák. Élveztem a szakzsargont – a bennfentesség ízét, az egy témára épülő variációkat, a kidolgozott „taktikát”, a játékot a sportolók fejével.
Meglehetősen kétértelmű a cím. Egyrészt a sport tényleg játék, amit itt a sportolók fejével – szemén keresztül – mutat be Fournel, másrészt a sport kőkemény üzlet, ahol az üzletemberek sokszor tényleg a sportolók fejével játszanak. Meg a szívükkel, a végtagjaikkal.
Többnyire olyan emberekről szólnak ezek a novellák, aki hosszú éveken keresztül minden mást feladnak a karrierért, egy álomért, vagy (csak) a pénzért, mi meg jól szórakozunk rajtuk.
2011. március 4., péntek
Megyek Budára
 |
cop. Teknős Miklós
|
[3 kisfröccs]
Persze nem ér át Budára, mert Újlipótváros egy labirintus, ez a kötet meg az Újlipócia folytatása. Csak most más emberekről és házakról firkálgatja Bächer a – meg kell adni – kimunkált karcait. Csakhogy a probléma ugyanaz, mint az első résznél. Magamfajta másodrendű (betelepült), és helytörténet iránt fogékony újlipótvárosinak érdekesek lehetnek ezek a történetek, mások, ha olyan késői órán olvassák, mint én, alighanem elszunnyadnak rajtuk, hacsak nem spriccentik le magukat időnként a kötetben központi szereppel bíró szikvízzel.
Amit az újlipótvárosi kutyák és kutyások kulturáltságáról ír, az meg SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG! EZ A VÁROSRÉSZ ÁLLANDÓAN TELE VAN SZARVA! Én nem tudom, Bächer mit néz gyaloglás közben, de a járdát biztos nem, pedig azt fontos lenne.
2011. március 2., szerda
A vajszínű árnyalat
[5 tüntetés]
Többnyire képek EP rövid szövegeivel. Szebeni András sajtófotói.
Egy jó sajtófotó sokszor többet mond el egy korszakról, mint 600 oldalnyi történeti elemzés, politikai eszmefuttatás. És ezek jó fotók.
’88 március 15-e, tűntetés a romániai falurombolások ellen, Bős-Nagymaros ellen, Nagy Imre temetés, ’89 október 23-a, az ápolónők demonstrációja, egy szovjet laktanya, a pápa látogatása…
Aztán portrék Szentkuthy Miklósról, Wittner Máriáról, Perczel Zitáról, egy pilisborosjenői öregasszonyról, recski bányászokról…
Képek Prágából, Berlinből, Bakuból.
Torgyán. Csurka tüntetés Feróval, Demokratikus Charta felvonulás Hobóval.
’89 március 15-e a Bem szobornál, Rockenbauer Zoltánnal és Csengey Dénessel. Meg ott vagyok én is csak nem látszom a képen.
Mert ezek mind mi voltunk egykor. Mi vettünk rész ezekben az akkor (és még most is) hihetetlennek tűnő eseményekben.
Mert mindenhol mi vagyunk, azok is mi vagyunk, akiknek kamaszosan vidám grimasz van az arcán, és azok is akik kiábrándultan bámulnak maguk elé.
Kis ország a miénk, nekünk mindenre csak egy garnitúránk van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)