Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott.