Június könytárosa

Sajnos nem tudom, ki ő, de elég laza.

Elég biztonságos ez a fasírt?

Frank Schätzing: Hangtalan (Athenaeum, 2009) ford. Losonc Csaba

Soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok valamit egy olyan embertől, akinek ilyen feje, és ráadásul ilyen neve van. (schätzi = kedvesecske, bogaracska, galambocska) Ehhez képest már a második könyvén vagyok túl, és nem nagyon tudok rájuk rosszat mondani. A most olvasott Hangtalan nem volt olyan lenyűgöző, mint a korábbi Raj, de egy egész jó kis politikai krimit sikerült összehozni.

Jó arányérzékkel, bár néhol kissé körülményesen megírt könyvet kapunk a pénzünkért (vagy a könyvári tagságink átnyújtásáért), a kellő alapossággal kidolgozott részletek, és az érdekes apróságok teszik élvezetessé az olvasást. Sok, a mindennapi életben is elengedhetetlen információt szerezhetünk a média, és az elnöki biztonsági szolgálat működéséről.

A szereplők is jók, és elég életszerűek ahhoz, hogy megbocsássuk a kliséket. Van egy elvtelen zsoldosunk, és egy profi terroristánk, akiben korábban buzgott a szerb nacionalizmus, ők a gonoszok. És van egy cinikus, iszákos de ettől függetlenül (vagy inkább éppen ezért) briliáns ír fizikus és író Liam, meg az őt kísérgető kiadói slepp: a bombázónak túl magas és túl sovány Kika, és az okoskodó 68-as értelmiségi Frank. Ők a jók, aki akaratuk ellenére kerülnek bele a lekvárba, de ha már ott vannak, a rendőrség szerény közreműködése mellett, jól megkeverik azt.

A cselekményről egy szót sem természetesen, legfeljebb annyit, hogy egy Clinton elleni merénylet áll a történet középpontjában (a német kiadás még 2000-ben jelent meg), de ha valakit zavar az ódon hangulat, nyugodtan helyettesítse be gondolatban Obamára.

„A nacionalizmus mindig is ilyen furcsa tekervényes módon réved a múltba. Minden nacionalista elveket valló diktátor a saját országát aktuálisan egy dicsőséges és fényes korszak árnyékaként fogja fel, és önmagát úgy, mint egyedüli személyt, aki képes visszaforgatni a történelem kerekét, és újra világosságot gyújtani a sötétben. Azt, hogy milyen is lesz majd a jövő, nem az értelem mondatta velük, hanem egy belső megérzés, amely a mitológiából táplálkozott. (…) Az eredmény a legtöbb esetben egy eltorzult vigyor, egy frankensteini szörnyszülött, melyet az önérvényesítés elviselhetetlen kényszere hajt előre, és néhány olcsó jelmondat tart össze. Egy onanizáló kisgyerek álmai a féktelen orgiáról.

A mi demokratáinkkal egy igazi jobbszárny áll szemben, amelynek egy igazán veszélyes és erőszakra hajlamos szélsőséges része is van. Azt mondanám, hogy a mi konzervatív és vallásos fundamentalistáink minden tekintetben kezet foghatnának az iszlám fundamentalistákkal. Embereket ölnek, robbantásos merényleteket követnek el abortuszt végrehajtó kórházak ellen, meglincselik a másként gondolkodókat és iszonyú pénzeket adnak ki, hogy Amerikából kiűzzék az ördögöt. Az ő szemükben Clinton egy trónbitorló, egy tragikus tévedés, aki a keresztény neveltetés ősi értékeit, a puritán erkölcsöt és a nemzeti büszkeséget sohasem sajátította el. Egy félárva Arkansasból, aki kétes családi körülmények közül került ki, akinek sosem lett volna szabad elnöki pozícióba emelkednie.”

Mit tudsz Iránról?

Marjane Satrapi: Persepolis I-II (Nyitott Könyvműhely, 2007-08) ford. Rády Krisztina

Alighanem keveset. Még a saját országunkat és a szomszédainkat sem ismerjük, nemhogy az ilyen távoli országokat. Olaj, Khomeini, iraki-iráni háború, arabok – gondolom, a legtöbb embernek ezek jutnak eszébe. Pedig arabok például alig élnek Iránban, a népességnek csupán 2%-a, szemben mondjuk a szomszédos Irakkal, ahol 80%. Az irániak nagy része perzsa, de ők is csak az összlakosság 55%-át teszik ki. Ebből is látszik, hogy egy nagyon sokszínű, soknépességű országról van szó. Élnek itt azeriek, lurok, bahtiáriak, kurdok, örmények, kaskájok és még sokan mások. Valószínű, az etnikai sokszínűség miatt is az állam identitásának legfontosabb meghatározója a vallás. A mohamedán vallás síita ága átszövi Irán mindennapjait. Nagyon leegyszerűsítve a síiták Mohamed vejének és unokaöccsének Alinak a követői. A Mohamed halála után kirobbant hatalmi harcokban Ali mögé állók a próféta családjának trónöröklését támogatták, szemben a szunnitákkal, akik a szabad kalifaválasztás mellett kardoskodtak – szó szerint. A síiták jelentős kisebbségben vannak a mohamedán világban, az összes muzulmánnak csak kb. 10%-a síita. Ők nagyrészt Iránban, Irakban, Libanonban élnek.
Az identitás másik oszlopa a dicső perzsa múlt. A Mezopotámiával szomszédos mai Irán Kürosz, Kambüszész és Dareiosz hatalmas Perzsa Birodalmának része volt. Miután Nagy Sándor meghódította, majd utódai elveszítették a birodalmat a Szeleukidák kerültek ki győztesen a hatalmi harcokból, és megalapították a Pártus Birodalmat, ami hosszú és váltakozó sikerű háborúkba keveredett Rómával. Végül mindketten pórul jártak, a cézárok birodalmát a népvándorlással Európába özönlő törzsek, a pártusokét az arabok döntötték meg (642). Az arab Abbászida kalifák uralma nem tartott sokáig, de ahhoz épp elég hosszú volt, hogy a mohamedán vallás villámgyorsan elterjedjen, főleg a szegények körében. A vallással együtt terjedt a fárszi nyelv használata, ami ma is az ország hivatalos nyelve. Az Abbaszidák bukása után a Bagdadi Kalifátus élén egy sor síita dinasztia váltotta egymást, míg a török Szeldzsukok uralmuk alá nem hajtották (1037-1194), utánuk jöttek a mongolok (Ilhanidák 1335-ig). Ezután pár száz évig törzsek és törzsszövetségek keletről be, nyugatra el, vagy fordítva. Ebből a katyvaszból a síita Szafavidák dinasztiája (1501-1736) emelkedett ki, amelynek sikerült megszilárdítania belső hatalmát, és megtartani területeit az Oszmán Birodalommal szemben, sőt Észak és Kelet felé még terjeszkedni is tudtak. (Még Delhit is bevették!) Ekkor épültek ki az első európai kapcsolatok, többek közt a Habsburg Birodalommal. A jó világ azonban nem tartott örökké, hamarosan nagyobb ragadozók tűntek fel a színen, az oroszok és az angolok. Perzsia több háborúban jelentős területeket vesztett el az oroszokkal szemben, míg az angolok inkább pénzügyi befolyásukat terjesztették ki. A XIX. század második felére az ország gyakorlatilag gyarmattá vált, északi része az oroszok, dél-keleti az angolok uralma alá került, a két országrész között semleges zónát alakítottak ki.
A XX. századba fordulva egyre erősebb lett a gyarmatosítókkal szembeni ellenállás. A síita főpapok által vezetett mozgalomhoz tömegek csatlakoztak, és sikerült elérniük néhány monopólium megszüntetését, és rákényszeríteni a sahhot egy alkotmány kibocsátására. Az I. világháborúban Perzsia független maradt. A háború utáni szovjet inváziót és a horaszáni felkelést kihasználva egy katonatiszt, Reza kán – angol támogatással – államcsínyt hajtott végre. Reza Pahlavi több reformot hajtott végre az oktatásban, a hadseregben, a jogrendben, európaizálta az öltözködést, az ország hivatalos nevét Perzsiáról Iránra változtatta, de ezekkel az intézkedésekkel kivívta a síita papság ellenszenvét. Hogy némileg függetlenítse magát a britektől a náci Németországhoz közeledett, ennek eredménye azonban orosz-brit megszállás lett. A sah kénytelen volt fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondani a trónról. A II. világháború után az ország egyre inkább amerikai befolyás alá került. Az ez ellen fellépő Moszadek miniszterelnököt a CIA puccsa buktatta meg 1953-ban. 1963-ban a sah meghirdette az ún. fehér forradalmat, ez egy modernizációs program volt némi földosztással, sok-sok iparosítással, női választójoggal. A világi hatalom megerősítése és az amerikai katonai jelenlét ellen tiltakozó Khomeini ajatollahot száműzték. 1969-ben vallásos, de világi életvitelt folytató családban megszületett Marjane Satrapi, aki gyermekkorában próféta szeretett volna lenni. A hetvenes évek elején bekövetkezett olajárrobbanás a külföldi cégeknek és egyes iráni csoportoknak hatalmas bevételeket hozott, a többségnek azonban ebből a gazdagságból nem jutott más, csak a „botrányosan” viselkedő külföldiek. A sah katonai diktatúrája 1978-ra tömegeket fordított a rendszer ellen. A polgári liberálisok, szocialisták, és a vallásos ellenzék egyszerre lépett fel ellene. Utóbbiak voltak többen. A sahnak menekülnie kellet, és 1979-ben kikiáltották a fundamentalista Iráni Iszlám Köztársaságot. Az új rezsim nem sokat vacakolt, sorra bebörtönözték vagy kivégezték a sah embereit, a kommunistákat vagy bármiféle ellenzékit. A Khomeini vezette országban bevezették az iszlám törvénykezést, a saríát. A nyilvános élet minden területét állami-vallási ellenőrzés alá vetették. Megszüntették a koedukált iskolákat, bevezették a kendőviselést, betiltották a kártyázást, a borfogyasztást, az ünnepek nagy részét. A világias életet élőknek ez a képmutatás és színlelés időszaka volt. Az államnak nem tetsző viselkedés visszaszorult az elfüggönyözött lakásokba, de ott sem voltak biztonságban, mert a forradalmi felügyelők bárhol ellenőrzést tarthattak. Közben 1980-ban a szomszédos Irak megtámadta Iránt, amivel egy nyolc éven át tartó eszement és kegyetlen háború vette kezdetét, aminek csaknem egymillió iráni esett áldozatul. 1984-ben Marjanét szülei Ausztriába küldték a vallási terror és a bombázások miatt lakhatatlanná vált Teheránból. A kamaszkorral küszködő lány teljesen idegen környezetbe került, elveszítette identitását. Khomeini halála után (1989) óvatos nyitás következett be az ország politikájában, de elsősorban külpolitikai és gazdasági téren, az emberek élete nem sokat változott. A háború után Marjane is hazatért, újra meg kellet szoknia a síita hétköznapokat. Huszonegy évesen férjhez ment, hogy együtt élhessen a szerelmével, házassága azonban hamar tönkrement. Az egyetem elvégzése után azonnal visszatért Európába, Franciaországba. Az 1997-es elnökválasztáson meglepetésre a mérsékelt Mohhamed Hatemit választották meg elnöknek, de a háttértben továbbra is a síita főpapok irányították az országot.
És most? Mi lesz Iránban?

A könyv? Remek volt, olvassátok!

"Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Halj meg hülyén."

Chuck Palahniuk: Harcosok Klubja (Cartaphilus, 2007) ford. Varró Attila

- Te, figyelj, ha eleged van az életedből, én tudok egy helyet...
- Maradj csöndben, erről nem beszélhetünk.
- Ne már...
- A harci klub első szabálya: egy szót sem a harci klubról.
- Ne csináld már! Mindenki tudja! Lehet, hogy nem olvasták a könyvet, de filmet úgyis mindenki látta már. Régen nem titok.
- Akkor is, a szabály az szabály.
- Na menj a francba! ... Aú! Ne csináld már! Ez fáj!

Figyelj és okulj! Nem elég megnézni a filmet, el kell olvasni a könyvet!

"Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.

Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.

Ne legyek tökéletes. Ne legyek elégedett. Ne legyek teljes.

Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás.

…tudomásul kell venned, hogy milyen szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el a halált.

Az engem ért csapásokat személyiségfejlődésem természetes velejárójaként fogom fel, amelynek végállomása a tragikus és totális megsemmisülés. Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal és a birtoklási kényszerrel, mivel megértettem, hogy csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem spirituális erőforrásait. A szabadságharcos, aki elpusztította tulajdonomat, lelkem megmentéséért küzd. A tanítómesterem, aki eltakarította vagyontárgyaim akadályát az útból, megszabadít korlátaimtól.

Tyler gyakran beszélt arról, milyen szánalmas és kiszolgáltatott rabszolgákként tengődünk a történelem szennycsatornájában. Pontosan ezt éreztem és is. Le akartam rombolni minden szépséget, amitől megfosztott az élet. Szerettem volna porig égetni az amazonasi esőerdőket. Freongázt fújni az ózonrétegre. Meglékelni a tankhajókat, lecsapolni az olajfúrotornyok tartályait. Meg akartam mérgezni az összeg egzotikus tengeri halt, amelyeket sohasem kóstolhattam meg, be akartam szennyezni az egész Riviérát, ahová sohasem juthattam el.
Azt akartam, hogy az egész bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a szerencsétlen kölyköt, legszívesebben golyót repítettem volna minden egyes panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a fajfenntartás érdekében. Megszigonyoztam volna minden egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és önszántából partra veti magát.
Ne hívjuk kihalásnak. Nevezzük leépítésnek.
Az emberiség évezredeken keresztül mocskolta és rombolta szülőbolygóját, most pedig a történelem tőlem várja el, hogy rendet teremtsek ebben a felfordulásban. Nekem kell felmosnom és tisztára sikálnom mindent. Egyetlen fáradtolaj-folt sem maradhat ki.
Nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért és ólomtartalmú benzinért és mérgező vegyi anyagért, amelyet elástak a földön, évtizedekkel a születésem előtt. (…)
Fel akartam gyújtani a Louvre üvegpiramisát. Le akartam fejezni a milói Vénuszt, a Mona Lisával akartam kitörölni a fenekemet. Mostantól ez az én világom.
Csak az enyém, azt teszek vele, amit akarok: a múlt csupán egy nagy rakás halott.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Hogy kirobbantsuk a világot a történelem börtönéből. (…)
A Nemezis-terv megmentheti a Földet. Kulturális jégkorszakot teremt mesterséges őskorba taszítja a világot, hibernálja az emberiséget, hogy a téli álom évezredei alatt bolygónk visszanyerhesse egészséget.
Az anarchia igazán hasznos lehet. Gondold csak végig.

A történelem mostohagyermekei vagyunk, a televízió belénk nevelte, hogy egy nap multimilliomosok és filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt. Most jöttünk rá erre a szomorú igazságra, úgyhogy jobban teszi, ha nem szórakozik velünk."

Kulcscsont és bájdorong

Nemrég találkoztam ezzel a hírrel:

„Emlékművet állítottak az amerikai sztárkerékpáros, Lance Armstrong törött kulcscsontjának a spanyol Antigüedad falucskában. A hétszeres Tour de France-győztes tengerentúli versenyző egy hónappal ezelőtt az ország északi részén fekvő, négyszáz lelkes település közelében bukott a kasztíliai körversenyen, akkor törte el a kulcscsontját, amit aztán meg is kellett műteni. Az As című lap kedden azt írta, hogy az emlékmű egy, a hátsó kerekével egy kőbe erősített kerékpárból áll, a kövön lévő táblán pedig az áll: «Armstrong kulcscsontja»". (MTI 2009.04.21.)

És azonnal Cela fergeteges szatírája jutott eszembe róla. Camilo José Cela: Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette (Európa, 1991) ford. Szőnyi Ferenc

Az alaphelyzet:

„Bizonyítékok alapján megállapítást nyert, hogy 1971. október 31-én Archidona városában, az Arcidona moziban egy énekes flameco-előadás közben a vád alá helyezett P.B.A. kezével ingerelte vőlegénye, az ugyancsak vád alá helyezett A.A.M. nadrágjából előhúzott nemi szervét, aminek következményeképp ondóval szennyezték be a nézőtéren helyet foglaló R.B.V.-t és feleségét, M.L.C.R. asszonyt…”

Eddig a tények. És bár az önzetlen honleányt és kivert kutya vőlegényét a kegyetlen hatóság elítéli, kárpótlás lehet nekik, hogy hírük egyre nagyobb lesz. Megmozgatja a tudósok és a Spanyolországért aggódó értelmiségiek fantáziáját is, és hamarosan beindul a tudományos kutatás és a legendagyártás.

„Áldott legyen a mindenható Isten, amiért megengedte, hogy ilyen prekonciliáns fütykösöknek és özönvízszerű magömléseknek kortársai legyünk! Ámen. Éljen Spanyolország! Mily nagyok is azok a nemzetek, melyeknek kemény farkú fiait nemi károkozásért ítélik el! (…) Kérlek, továbbítsd kérésemet a Málagai Tartományi Hivatalnak, hogy tegyen javaslatot egy országos szintű tisztelgésre a dicső szerszám tulajdonosa, a haza büszkesége és dicsősége, minden hazafi példaképe előtt. Fel lehetne állítani a tiszteletére gránitkőből egy emlékoszlopot, legömbölyített tetején egy lámpással – ez lenne az archidonai falloszfárosz – melyet egészen az afrikai partokról látni lehetne; kiadhatnának képeslapokat róla készült fényképekkel, és gyárthatnának galléra kitűzhető kis fütyiket…”

„Nagy örömmel vettem hírét (mint férfi és mint spanyol, nem mint katolikus) annak az eseménynek, amelyet már országszerte úgy emlegetnek, mint az «archidonai eset» vagy még pontosabban «az archidonai rejszolás». A kérdés, ahogy én látom, fontos, és nem mehetünk el csak úgy szó nélkül mellette. Igen, az eset irodalmilag is megéneklésre méltó, én egyenesen fajunk eposzát látom benne; olyan esemény ez, mely mázsás csapásokkal zörget azoknak a zsibbadt agyaknak a kapuján, melyek azt gondolják, hogy a századokon át űzött rejszolás és a zsebhoki lassacskán elsorvasztotta fajunkat. (…) Egy szigorúan tudományos szempontok szerint kiválogatott munkacsoporttal végzett kísérleteink alapján, melyekben néhány skandináv női munkatársunk is – valamennyi a kérdés nemzetközi ismerője – a segítségünkre volt, arra a megállapításra jutottunk, hogy a spanyol férfi penális és vesico-exkretális izomzata jóval fejlettebb és erőteljesebb, mint a világ többi férfiaié, megközelíti a bika hasonló izomzatának erejét. (…) Orvosok, tudósok és tudományos kutatók egy szűkebb csoportjával kutatóteamet hoztunk létre, melyhez egy fizikus is csatlakozott, a Poiseuille és Venturi törvények, valamint a Reynolds-féle folyadékdinamikai egyenlet specialistája, sőt egy városi tisztségviselő is hajlandó együttműködni velünk, aki az öntözőcsövek használatával és karbantartásával van megbízva. Reméljük, eredményesen fogunk dolgozni.”

Ah, a spanyol férfilélek!

Antigüedad egyébként rendelkezik még egy nagyszerű emlékművel, amit a spanyol katonai repülés úttörőinek állítottak. A kiállított gép rejtélyes módon egy amerikai F-4 Phantom.

A jövőben minden falu híres lesz 15 percre.

(Cela fotóját Daniel Mordzinski készítette.)

Túlságosan zajos magány

Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány (a Gyöngéd barbárok kötetben, Európa, 1985) ford. Varga György

Most jövök rá, hogy ezzel kellett volna kezdeni az egész blogot. Hrabal amúgy is nagy kedvenc, ez pedig az egyik legszebb szövege, egyszerre lehangoló és felemelő látomás a könyvekről, az emberi kultúráról.
A történet elbeszélője, Haňta, egy pincében dolgozik, mindenféle papírszemetet présel bálákba. A hentesbolt véres csomagolópapírjaitól, a könyvtárakból kidobált klasszikusokig minden a pincéjébe kerül. Haňta nem kapkodja el a munkát, neki minden egyes bála műalkotás, mindegyikbe kerül egy „lámpás” – egy könyv, esetleg egy festmény reprodukciója –, és amikor nem sörért szalad a közeli söntésbe, azt tervezgeti, hogy amikor nyugdíjba megy, magával viszi a présgépet is, és naponta csak egy bálát készít otthon, de azt csupa könyvekből. Lesz miből, Haňta úgy két tonna könyvet tárol a lakásában, éjszakánként attól retteg, hogy egy óvatlan mozdulattól rádől az irtózatos könyvhegy, és ő az irodalom áldozata lesz.
Haňta tanúja a Porosz Királyi Könyvtár pusztulásának, aminek könyvei nyitott tehervagonokban áznak papírmasszává, tanúja a kommunisták könyvszelektálásainak, ismeri a csatornatisztító akadémikusokat, látja a Nagy Prést, ami hamarosan fölöslegessé teszi az ő munkáját, és ezzel őt magát is. Látja, amint az öreget fölváltja a fiatal, a régi kultúrát az új kultúrálatlanság, a gondolkodó embert a robot. Dialektika, elvtársak!
És vannak itt természetesen jellegzetesen hrabali ízek és szagok. A Prága lehető legtöbb kocsmáját és városkapuját érintő „nagy szlalom” (aminek csak én legalább három megvalósított változatát ismerem), vagy Haňta szerelme, Mančinka, akinek valahogy folyton meggyűlik a baja a szarral, és Haňta bácsikája, a nyugdíjas vasutas, aki gyümölcsöskertjében vonatozik.

Gyönyörű! (őzek halála és Különös úr, mint Hrabal halálának próféciája)

„Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig.

De mint ahogy egy gyárszennyezte piszkos folyóban is meg-megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel-felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom e könyvet a többi Pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyet valaki tévedésből az imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak, hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapírhegyet.

Csak Sandburg verstöredékére gondoltam, hogy az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy doboz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát.

Ha én megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, és a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent, mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt.

Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.„

Dexter

Biztosan tudjátok, hogy ez a jóravaló sorozatgyilkos nem csak a képernyőn darabolja a rosszfiúkat, de papíron is. De azt már nem biztos, hogy tudjátok, hogy a filmes történet egészen más irányt vett, mint az alapjául szolgáló regénysorozat. A regények szerzőjét Jeff Lindsayt a Dexter dühödt démonaiért jelölték az Edgar Allen Poe-díjra, az elsőkönyvesek kategóriában, de levették a listáról miután kiderült, hogy – hát, khm, khm – ez nem az első könyve. Kockafejű barátunk – akinek egy igazi Hemingway a felesége – ettől nem zavartatta magát, és már a sorozat negyedik darabját is megírta.
Hogy csak a főbb eltéréseket említsem:
Ebben a párhuzamos Dexter Univerzumban Doakes őrmester nem hal meg, csak átalakul. Egy kísérletező kedvű sebész megszabadítja néhány testrészétől, és főleg nyelvének hiánya gátolja abban, hogy rendszeresen Dex fülébe suttogja: Még mindig figyellek!
A könyvekben nincs nagy, barna, kubai származású ügyész sem, helyette Dexter két fogadott gyermekét Codyt és Astort igyekszik beavatni a mesterség rejtelmeibe. Az izgalmak fokozása miatt az utolsó két részben a gyerekek is veszélybe kerülnek.
Debs mindent – na jó, majdnem mindent – tud, és ez egyáltalán nincs ínyére. Az utolsó részben újra kés alá kerül, de ezúttal ez fáj is neki. Dexterből a nővérét érő sérelem, és a gyerekekre leselkedő veszély már-már emberi érzéseket hoz elő. Elhamarkodottan cselekszik, és hibázik…

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai; Drága, dolgos Dexter; Dermedt, dacos Dexter; Dexter darabokban, Dexter dicsfényben (Agave, 2007-11) ford. Farkas Veronika

Az erőszakos zsaru novellát ír

Takeshi Kitano: Fiú (Scolar, 2009) angolból fordította: Lázár Júlia

Valahogy az utóbbi időben nem jönnek össze a találkozásaim a japán irodalommal. (Banana Yoshimoto: Konyha, Yamada Taichi: Idegenek, Murakami Haruki: Szputnyik szívecském!) De én kitartó ember vagyok, úgyhogy adtam egy esélyt Takeshi Kitano novelláinak. Kár volt.
Takeshi Kitano nyilván jó arc. Egy motorbaleset ugyan csökkentette mimikai repertoárját, de az általa színészként megformált figuráknál ez még jól is jöhet. Mérnöknek készült, de komikusként futott be. A 90-es években lett híres filmrendező, de Japánban már korábban ismert tévés személyiségnek számított. (Ettől a kifejezéstől mindig lábrázást kapok!) Vezetett vetélkedőket, showműsorokat, és olyan adásokat, amikben feltűnési viszketegségük miatt büntették a résztvevőket (horribile dictu celebeket). Ezen kívül amatőr festő is, és azt mondják, képeiben, ha nem is túl jók, mindig van egy „erős pont” ami elviszi az egészet. Állítólag a novelláiban is van ilyen, sajnos én nem találtam meg. Nem rosszak ezek az elbeszélések, csak olyan… semmilyenek. Kamasz fiúk útkereséseiről szólnak, az élet elkerülhetetlen vereségeiről, a saját út megtalálásának nehézségeiről. Persze lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, és ez megint Egy Olyan Japán Dolog Amit Nem Értek, mint a zen meg a bonsai.
Buszra, vonatra való könyv. Könnyen és gyorsan olvasható, kicsi és szép. A közelben ülő lány vagy fiú biztosan megnézi, mi az, aminek ilyen kúl borítója van.
És még valami: már megint egy angolból fordított japán könyv. Kedves kiadók! Tényleg ennyivel drágább a japán fordítás?

Május könyvtárosai

Hiába emelkedik – a válság hatására – a közkönyvtárak látogatottsága az Egyesült Államokban, a New York Public Library vezetése még mindig nem egészen elégedett a látogatók számával. Kiderítették a statisztikákból, hogy sokkal több női olvasójuk van, mint férfi. A hímek aránya különösen a 30 és 60 év közötti könyvtárhasználók között alacsony. Ezért aztán a könyvtár vezetése egyre több fiatal és csinos lányt alkalmaz az olvasószolgálatban. Néhányukat még arra is sikerült rávenni, hogy képes naptáron reklámozzák a NYPL szolgáltatásait, így csábítva be a férfi olvasókat. Egyértelműen ők május hónap könytárosai.

Na jó, ez csak részben igaz. De ötletnek nem rossz! A kép a 7th Avenue-n található Library Bar hirdetése. Ha New Yorkban élnék, tuti ez lenne a törzshelyem!

Csontváz a szekrényben

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008) ford. Tóth Réka

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy törtétet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak vagytok a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassátok el ezt feszültséggel teli regényt!