Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Alagutak az időben

Urs Widmer (cop. Michael Oreal)

Urs Widmer: A kék szifon (Bookart, 2012. Fordította: Kurdi Imre)
[5 hadizsákmányból származó bringa]

Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. 

Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. 

Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom. 

Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. 

Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. 

Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.

(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

A nevem Polt. Simon Polt

Alfred Komarek: Polt felügyelő sírdogál (Napkút, 2012. Fordította: Szalai Lajos) [4 és fél deci zöld veltelini]

Azt hiszem Simon Brenner és Rex felügyelő után újabb kedvenc osztrák rendőrt avattam.

A borospincéjében holtan találják Albert Hahnt, akivel alighanem az erjedési gáz végzett. Senki nem bánkódik miatta. Hahn közutálatnak örvendett a faluban. Elhanyagolta a pincéjét, átverte a vendégmunkásokat, és mindenki mást is, verte a feleségét, és egy gyerekmolesztálás árnyéka is rávetült. Szóval tüchtig kis bürger volt. Az ügyben a helyi csendőrőrmester, Simon Polt kezd vizsgálódni, akinek általában csak a szokásos ügymenettel kell megbirkóznia: részegek hazafuvarozása, verekedés a diszkóban, a helyi motoros „banda” hangoskodása. 

Hamar lezárhatná az ügyet, azzal, hogy baleset történt, de hát Hanh pincéjében nem erjedt a must, hogy kaphatott szén-dioxid mérgezést? Poltot nem hagyja nyugton a gyanú, hogy gyilkosság történt, csak az a baj, hogy ha így van, akkor azt valamelyik falubeli ismerőse, barátja kellett, hogy elkövesse…. 

Polt nagydarab, nehézkes fickó, már nem éppen fiatal, és erősen kedveli a helyi borokat. Meg a sört is. Meg a disznósültet, szaftosan. A libát is, meg a sült kolbászt, a rántottát… 

A maga mafla módján szerelmes lesz az új tanítónőbe, ez sem javít sokat a kedélyállapotán. Egyébként eléggé magának való ember, egy kis kertvégi házban éldegél Czernohorsky nevű túlsúlyos kandúrjával. 

A nyomozás során Polt fokozatosan elszigetelődik, kirekesztődik a helyi közösségből, amelyik zárja sorait, az emberek fedezik egymás hazugságait. Polt nem nagyon jut előre. Mondjuk nem is az a durrbele fajta, szereti a kerülőutakat, munkamódszere a „céltudatos tévelygés”. Baráti, ismerősi környezetben hivatali emberként kell fellépnie és folyamatos konfliktus- és humorforrás. 

Ha a nagyok közül keresek rokont, akkor Maigret jut eszembe. Polt figurájában van valami a párizsi rendőr bumfordiságából, szolid alkoholfüggőségéből, szarkasztikus humorából, makacs igazságkereséséből. A miliő fontossága is Simenonhoz teszi hasonlatossá Komarek regényét. A határ menti borvidéknek, és lakóinak bemutatása is a francia mester alaposságát idézi. 

Olvasás közben muszáj volt kinyitnom egy üveg bort, mert annyit ittak benne, hogy nem lehetett már szárazon kibírni. Várom a következő részt.

(Egy fél csillagot levontam egy szerkesztési hiba miatt.) 

(Magyar írók miért nem tudnak ilyen krimiket írni, mint ez, vagy a Brenner-sztorik. Nem álnéven, magyar szereplőkkel, kolorlokállal, mindennapi bűnügyekkel Vagy csak én nem ismerek ilyet?)

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Na, vége az EB-nek. Pótlások.

Mario Gomez

Sofi Okasanen: Baby Jane (3)

Na szóval: tudom én, hogy a tablettákon élő emberek többsége nem szórakozásból él így, tudom, hogy a depresszió, a pánikbetegség, a fóbiák tönkre tehetik egy ember életét. (De azt is gondolom, hogy valami értelmes elfoglaltság sokat segítene.) 

Szóval értem én, hogy fontos dolgokról szól ez a könyv, de úgy látszik, valami érzéketlen macsó időszakban vagyok, mert ennek a két hp-nek a nyervogása most kurvára idegesített. Nőjetek már föl, baszdmeg!

Niccolo Ammaniti: Én és te (3,5)

Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem 

Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem. 

Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége. 

Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr (4)

„Egyesek azt mondják koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak. Olyan nehéz szavakat tudok például, mint hogy szégyenletes, baljós, kifogástalan, fellengzős és káprázatos.” Így kezdi a történetet az elbeszélő kisfiú. 

Alkalmazzuk ezt a regényre: 

szégyenletes – igen 

baljós – igen 

kifogástalan – nem 

fellengzős – igen 

káprázatos – nem 

És van még egy szó, amit a kissrác még nem ismer, de az író már remekül: 

szatirikus. 

Mindenesetre első regénynek több, mint: 

kecsegtető.

Agnete Friis - Leene Kaaberbol: Gyerek a bőröndben (4)

Még egy skandináv krimi pecséttel ellátott könyv, ami nem is az. Thriller, ha nagyon akarom. De ha lenne még a könyvtárakban olyan polc, hogy társadalmi regények, akkor én oda tenném. 

Leginkább a kiszolgáltatottságról szól (gyerekek, menekültek), és a posztszovjet Baltikum meg az északi jóléti társadalmak egymással összefonódó szociális gondjairól. 

A regény összes szereplőjét a kétségbeesés, az elkeseredés mozgatja. A társadalmi tabló fölrajzolásában emlékeztet Fossumra, ami határozottan előny, de nem vagyok biztos benne, hogy Nina Borg elég karakteres figura ahhoz, hogy egy egész sorozatot alapozzanak rá. Nina olyan ember, aki képtelen közömbös maradni a gyengébbek szenvedése láttán, vagy legalább azzal áltatni magát, hogy nélküle is mennek a dolgok. Képtelen a könnyebb megoldást választani, és ez jó, csak kemény.

Majd kiderül, merre alakítják a figurát a szerzők, mert a következő, magyar vonatkozású részt még mindenképpen elolvasom.

Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten (4,5)

Bizony mondom néktek a Brenner feltámadt haló poraiból és visszatért hozzánk Simon Péter úr alakjában, és nagyobb balfasz mint valaha de még nincs válogatott formában, hiába a vérmisztika vérdopping. 

Mert írva vagyon, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket. Erre ő mit csinál? Elveszít egyet. Hát keresztény az ilyen? Hát csoda, hogy szarba kerül? 

Hogy ennek lesz-e folytatása, annak csak a Jóisten a Wolf Haas a megmondhatója, de ha az imáim meghallgatásra találnak de ha számít a szavazatom Herr Haas, akkor igen. 

Menjetek békével és olvassatok Brennert. Tolle, lege. In aeternum amen. Ésatöbbi ésatöbbi.

Christian Futscher: Magunkfajta férfiak (4)

Az a baj a magunkfajta férfiakkal, hogy megisszuk a magunkét. Hogy már nem vagyunk fiatalok, és ez látszik is rajtunk. Hogy a kor követelményeihez képest túl nagy az intellektusunk. Hogy folyamatosan reflektálunk a világra, és benne magunkra, és ez a reflexió egyre többször csúszik dühös fröcsögésbe. Hogy a vesztesek közé sorolnak minket. Hogy túl sokat olvasunk. Túl sok Bernhardot és Bukowskit. 

És mi a jó a magunkfajta férfiakban. Hát pont ezek. Egyszer még megint kelendőek lesznek a magunkfajta férfiak.

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom (3)

Az a helyzet, hogy 

a, vagy ez volt gyengusz 

b, vagy skandi krimi túladagolásom van.

Legyen mondjuk: a.

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia (3,5)

Rémtörténeteket ígér az alcím, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy vízi hullákkal, szellemekkel , vadakkal, fekete autókkal, élőhalottakkal találkozunk. A történelem szörnyeivel és belső rémeinkkel, amiket a kiszolgáltatottság és a rossz lelkiismeret teremt. 

Rémtörténetektől az ember nem vár különösebb egyediséget, de mivel érzésem szerint ezeknek az írásoknak magasabbra volt belőve az irodalmi mércéje, azért mégiscsak vártam volna valami egyediséget. 

És egy kicsit több bátorságot. Nyugodtan lehetett volna nagykisfiúként tekinteni az olvasóra, aki már nem ijed meg egy átlagosan bonyolult elvonatkoztatástól, viszont ha egy nagy kanál megmagyarázást akarnak letolni a torkán, attól kicsit durcás lesz. 

Azért van benne valami.

Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Extensa

Jacek Dukaj: Extensa - regény az EPR-paradoxonra ( Typotex, 2012. Fordította: Mihályi Zsuzsa) [3 fényév magas asztráltest]

Megfigyelő. Ember és módszer. Megfigyelő. Nevezzük így a főhősünket, mert időnként ő is így nevezi magát.

Megfigyelő a történet során gyerekből fiatal felnőtté, majd öregemberré válik. Mondhatnátok, hogy ebben nincs semmi különös, de közben extensa tulajdonos is lesz. Na ugye!

Megfigyelő egy posztapokaliptikus világban él, egy elszigetelt állattenyésztő kolóniában, amelyik csak alkalmanként kerül kapcsolatba más kolóniákkal a Vásáron. Életük normális mederben zajlik, család, szerelem miegymás, de időnként furcsa természeti jelenségek és szörnytámadások színesítik a mindennapokat. 

És vannak még Azok. Azok (Istenek? Egy fejlettebb civilizáció? A háború győztesei?) adják mindazt, amit a kolónia nem tud előállítani, vagy csere útján megszerezni. És mit kérnek érte? Semmit. Se egy lelket, se egy szűzlányt, semmit. De akkor miért tartják őket gonosznak? Pont azért mert nem kérnek semmit, és így nem igazodnak az emberi elvárásokhoz,? Vagy azért, mert teljesítik a titkos vágyakat, és ebben a társdalomban a lemondás erény?

Valami baljós hangulat lengi be ezt az egész XIX. századi világot, amiben egy kutató szellem kibontakozásának lehetünk tanúi. Az empirizmus azonban már csak egy régi életforma emléke. 

Megfigyelő egyre jobban fél a megfigyelése tárgyától, a világ ürességétől, az érzelmek változékonyságától, a dolgok kimondhatatlanságától és megnevezhetetlenségétől, a döntések felelősségétől. 

Eddig a regény első, és jobbik fele.

Ekkor a Megfigyelő megissza a mentorától kapott kék fényt, ettől belekerül az extensa (kiterjedés?) és egy újfajta, kozmikus érzékelésre tesz szert, ami neki jó, én viszont kezdem elveszteni a fonalat a kvazárok és bazárok között. Valamilyen asztrális testet növeszt, ami kölcsönhatásban van a valódi testével. 

Megfigyelő mindenféle bonyodalmakba keveredik, amik végül oda vezetnek, hogy Ők meg akarják szerezni az extensáját, úgy, hogy maguk közé fogadják a Megfigyelőt. Ő ezt nem akarja, de nem nagyon van választása.

Ők lassan elemésztenek mindent, kivéve Zöldvidéket, ami mintha valami játszóterük lenne.

Nekem ez túlságosan enigmatikus, mert azt nem állítanám, hogy nem volt koncepciója. Úgy látszik, nem való nekem a science fiction.

Piazza Bucharest

(fotó: Dalum Astrid)

Jens Christian Grøndahl Piazza Bucharest [4 emigráns a piazzán]

Szabadság és idegenség – e két fogalom körül forog ez a némileg köldöknézős regény. 

Két főhőse elsőre egymás antipódusának tűnik: a szabad Amerikából érkező Scott és a kommunista Romániából menekülő Elena; a szemlélődő Scott és a cselekvő Elena. A végére nekem úgy tűnt, nincs is akkora különbség közöttük. 

Scott a vietnámi háború miatt marad Dániában, és megszereti, vagy inkább megszokja a helyet. Idegen marad, de próbál beilleszkedni. Neki azt jelenti a szabadság, hogy nem kell feltétlenül részt vennie az eseményekben. Hogy megúszhatja a történelmet. Csak akkor kell tennie valamit, ha akar, egyébként meg ellehet a világ megfigyelésével a kis belső emigrációjában. Tulajdonképpen még az életében sem muszáj részt vennie, csak hagynia kell megtörténni a dolgokat. Azt hiszem, Scott nem hajszolja, hanem megéli a szabadságot.

A másik oldal Elena. Őt Scott segíti ki a már omladozó diktatúrából. Elena az, aki hajszolja a szabadságot, és el is ér belőle annyit, amit ott és akkor (Bukarestben, a nyolcvanas évek végén) lehet: egyfajta belső függetlenséget, rendszeren kívüliséget, némi ellenzékiséget. Csakhogy Elena nem a rabság elől menekül, hanem a hétköznapiság, a kilátástalanság elől. Ez a rendkívüliség iránti hatalmas vágy legyőzi benne még az anyai ösztönt is, de az új szabadság a múló hónapok során puszta hontalansággá válik, ahonnan már nincs visszaút. 

Amikor olvastam, nem tetszett, inkább idegesített ez a könyv. Utólag kezdett bennem megérni. Lehet, hogy nem véletlenül, mert ebben a regényben minden valahogy utólag történik. 

Mint amikor hirtelen észrevesszük, hogy az életünkből elveszett valamennyi idő, sok meg nem valósult lehetőség, és furcsa módon pont ez a hiány válik valamivé, ami fontos. Egyszerre a meg nem történt valóságosabbnak tűnik, mint ami megtörtént.

Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.

A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Sztárság, hatalom, Real

Jimmy Burns: Beckham és Spanyolország (Európa, 2005. Fordította: Szabó László Zsolt)
[4 és fél galaktikus]

Vannak csapatok, amik örökre beégnek az ember focimemóriájába. A Platini-féle francia válogatott, a Fradi BL_t megjáró csapata, a Bergkamp-féle Arsenal, a Van Basten-féle Milan.

A Zidane-féle Real és a Beckham-féle ManU – Giggsel, a két Neville-el, Buttal.

Én kedvelem Beckhamet, mint játékost. Az a MU, amiben ő meghatározó ember volt, az egyik legjobb csapat az általam látott futballtörténetben. Éppen ezért sajnáltam, mikor elment a Realhoz. Becks leigazolását ráadásul semmilyen sportszakmai indokkal nem lehet megmagyarázni. A posztján akkor Figo játszott Madridban, aki szintén a legjobbak közé tartozott, viszont kellet egy skalp Florentino Perez galaktikus-gyűjteményébe, aki ráadásul marketingszempontból értékesebb volt még Zidane-nál és Ronaldonál is. (Természetesen most a brazilról van szó és nem C.-ről.)

Beckham már akkor sem csak egy jó focista volt, hanem egy márkanév, egy popsztár, amit a Real maximálisan kihasznált, olyannyira, hogy Perez még a reklámbevételei egy részére is rátette a kezét.

Ez a könyv jóval több, mint egy focistaéletrajz, sőt tulajdonképpen nem is az. Aki Beckham életére kíváncsi az ne ezt olvassa. 

Ez a könyv sokkal inkább szól a 20. századi Spanyolország történelméről és politikájáról a foci szemüvegén át. A labdarúgást behálózó politikai és gazdasági érdekekről, a Francohoz hű és államilag támogatott Realról és persze ezzel párhuzamosan és megkerülhetetlenül a magát a katalán függetlenség harcosaként aposztrofáló Barcelonáról. 

Bemutatja azt a folyamatot, ahogy az európai perifériára szorult Spanyolország, futballklubjainak is köszönhetően, visszakapaszkodott a nagy hajóra, és ahogy a spanyol belügynek számító bajnokság La Liga néven világmárkává vált. (És ugyanez elmondható az angol bajnokságról, és többé-kevésbé a németről és az olaszról is.)

Szól a Real kiválasztottság-tudatáról, politikai felhangjairól arroganciájáról, az őket körülvevő imádat és gyűlölet okairól. 

Egy hibája van a könyvnek: Burns időnként elveti a sulykot és túlrészletezi a történeteit, csapong, messze távolodik a témájától, de ettől eltekintve kitűnő. 

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

A vágy árnyéka

Szaigjó szerzetes - Villányi G. András: Tükröződések (Scolar, 2011) [3 és fél lehulló cseresznyevirág]

Szató Norikijo 1118-ban született, tehetős, de nem igazán befolyásos szamuráj családban. Amikor elérte a felnőtt kort a visszavonult császár testőrségének tagja lett. Majd 23 éves korában a, ha nem is fényűző, de kényelmes, világi pályafutás helyett a szerzetesi életet választotta. Miért tette ezt? Több változat is része a legendáriumnak: rájött, hogy minden látszat; nem tudott beilleszkedni a testőrség (homoszexuális) hierarchiájába; szerelmes lett egy császári ágyasba. Nem lehet biztosan tudni, a lényeg az, hogy felvette a Szaigjó nevet  és vándorlásra adta a fejét.

A vándorszerzetes a kor emblematikus figurája volt. A megvilágosodást kereső ember, aki a szerzetesség mellett gyakran esztéta és művész is. Egy zenitjén túl lévő, pusztuló kor gyermeke, amely meghatározza a benne élők tudatát. Költészetében nagyon erős az elmúlás, a pusztulás érzete. 

Sok más városi entellektüel választott ezt az utat, sokan csatlakoztak a buddhizmus olyan ezoterikus iskoláihoz, amelyek a vallás és művészet egységét, harmonizálását hirdették. Azt tanították, hogy szent és profán szétválasztása nem lehetséges, sőt a megvilágosodás éppen a földi szenvedélyekben és az azokról való lemondásban érhető el.

Szaigjó hosszú élete (1190-ben halt meg) során hatalmas távolságokat járt be, és hatalmas életművet hagyott maga után. Szankasú című válogatáskötetében 1500 vakát gyűjtött össze. Hatása felbecsülhetetlen a vaka-költészetre. Új tapasztalataival kitágította annak addig többnyire városi/udvari kereteit és fogalomnyelvét. 

Már életében kultikus alaknak számított. Halála után a róla keringő történetekből összeállt egy kitalált és valós elemeket egyaránt tartalmazó legenda (Szaigjó monogatari), amely buddhista szentként ábrázolja őt. 

Költészetének alapérzése a folyékonyság. A vándorlás, a sodródás, a múlás. Cáfolja egy szilárd és megfogható „én” valószínűségét. Az emberi állapot „betegsége”: a hit a dolgok fontosságában. Ez hozza magával a ragaszkodást és a vágyat, ezek pedig a taszítást és a gyűlöletet. Le kell küzdeni a vágyak földhözragadt világát. Szaigjó nem áltat azzal, hogy ez könnyű lenne, a kísértések erősek, az „én” hatalma csak keserves harccal törhető meg, de a feloldódás és a szemlélődés útján elérhetjük a közömbösség ideális állapotát.

Nálam ezek a nagyon japán, nagyon buddhista, nagyon zen dolgok többnyire nem működnek jól, de láthatjátok, erősen próbálkozok, és ez tulajdonképpen tetszett is. 

És szép a könyv, mint tárgy.

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Hercule Poirot naplóiból V.

1928. február 13. London 

Ez a pár nap éppen elég volt a téli Londonból. Borzalmas. Hála Istennek holnap indulok vissza Nizzába.

1928. február 14. a vonaton 

Ma este egy érdekes hölgy volt a társam az étkezőkocsiban. Miss Kartherine Grey St. Mary Meadből. Csinos, harminc körüli nő, gyönyörű szürke szemmel. Hastings egészen biztosan beleszeretne. Bűnügyi regényekről beszélgettünk. Okos nőnek tűnt. 

A Filet de sole á la Jeanette egészen kiváló volt.

1928. február 15. Nizza 

Ez már szinte misztikus, hogy én még nyaralás alatt is bűnügybe botlok! Megöltek egy nőt a vonaton. Az arca össze van roncsolva, de minden bizonnyal Mrs. Ruth Kettering az. Természetesen fölajánlottam a segítségemet a helyi rendőrségnek. Rablógyilkosságra gyanakodnak, de én nem hiszem, hogy az volt, akkor miért törték volna össze az arcát? És hová tűnt a szobalány? 

Kiderült, hogy Miss Grey hosszan beszélgetett az áldozattal, ezért ismét találkoztunk.

1928. február 16. Nizza 

Megérkezett az áldozat apja, Rufus Van Aldin. Igazi amerikai, és igazi milliomos. Úgy fest a lányának viszonya volt egy bizonyos Comte de la Roche-al. Comte. Hát persze! Ismerjük az ilyen Comte-okat. M. Van Aldin szerint eltűntek a lánya rubinjai. 

Ebben lehet, hogy bűnös de la Roche, de nem hinném, hogy gyilkolt. Óvatos szélhámos ő. A másik, akinek indítéka lehetett a férj, Derek Kettering. Egy bohém, sőt lump. Nem vagyok oda az ilyen emberekért. 

Megkerült a szobalány. Állítólag úrnője utasította, hogy maradjon Párizsban, és látott a vonaton egy ismeretlen férfit Ruth Kettering fülkéjében. Nahát. 

George kérés nélkül kitisztította a barna utcai öltönyömet. Elégedett vagyok ezzel az emberrel. Ráadásul annyira angol, és annyira inas, hogy az kimondottan szórakoztató.

1928. február 20. Nizza 

Ma teniszmérkőzésen voltunk. Igazi csemege volt! Henri Cochet játszott René Lacoste ellen. Az 1926-os párizsi döntő visszavágója! Ismét Cochet nyert, méghozzá könnyedén 6:4, 6:3, 6:3-ra. Hiába, ő a jobb, de úgy hallom M. Lacoste viszont ügyes üzletember. 

De nem csak szórakoztam, bár ezt vetették a szememre. Természetesen mindenki jelen volt, aki számít, és aki érdekelt ebben az ügyben. A nézőtéren feltűnt nekem az ismert ékszerszakértő M. Papopopuolos, és ő nem szokott csak úgy véletlenül megjelenni valahol. Meg fogom látogatni. Tartozik nekem egy szívességgel. 

Mlle. Mireille, Derek Kettering szeretője tovább keveri a, öööö, szálakat.

1928. február. 21. Monte-Carlo 

Az obligát kaszinólátogatás. Nem szeretem, túl sok a véletlen az én ízlésemnek. 

Aggódom Miss Grey miatt. Nyilvánvaló, hogy M. Kettering és M. Knighton is kivetette rá a hálóját. Remélem, helyesen dönt, majd! M. Papo (nem fogom még egyszer leírni az egész lehetetlen görög nevét) használható tippet adott. Utána kell járni ennek a Márkinak. Azt hiszem, M. Ketteringet, és de la Roche-t kihúzhatom a listáról. Túl nyilvánvaló az indítékuk, és ennyire nem ostobák.

1928. február 25. London 

Hasznos beszélgetés „színházi tanácsadómmal” Mr. Aaronssal. Szóval Kitty Kidd… Ezek a művésznevek! Egészen borzalmasak. 

Teljesen új elméletet kell felállítanom! Szóval Kitty Kidd és a Márki! Nagyon rafinált, de nem elég egy Hercule Poirot ellen. Holnap visszatérünk Nizzába a Kék Vonattal, Van Arden társasában. Úgy kell intéznem, hogy minden érdekelt velünk tartson, és akkor a vonaton mondhatom be a szanzadut!

1928. március 20. St. Mary Mead 

Látogatóban Miss Greynél. Egészen kivirult. Kicsit szentimentális ez, de nagyon boldoggá tesz a boldogsága. Remélem, meghív az esküvőjére! (Hát persze, hogy meg, a világ egyik leghíresebb emberét ne hívná meg!)

Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat (1928) (Európa, 2011. Fordította: Békés András)

[Poirot győz 4 szettben]

Vízművek

Jean-Luc Outers Vízművek (L'Harmattan, 2011. Fordította: Schultz Ádám)
[4 gömbölyödő pocak]

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek. 

Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma. 

Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár. 

A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra. 

Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes. 

A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került. 

Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

Hallgass könyvet!

Rákaptam mostanában a hangoskönyvekre. (Így azt az egy órát amit naponta gyaloglással töltök, most már olvasásra is használhatom :)

Először olyanokkal próbálkoztam, amiket már ismertem papírról, mert fő a biztonság...

Így hát jött velem az Őfelsége pincére voltam.

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!
Ezt én már többször olvastam, láttam filmen is, és most csak bele akartam hallgatni, hogy milyen a Galkó Balázzsal, aztán úgy maradtam. És jött velem munkába, szervizbe, korcsolyapályára…
Mert talán az összes olvasott könyvem közül ez ébreszt rá leginkább, hogy az ember (férfi, én) micsoda pénz- és hatalomvágyó, önző és hiú kis pöcs. Ezzel együtt azonban filozófus is, humanista. És szent. Mert az élet hülye, mocskos és bűnös, de közben, ha egy kicsit is jól jön ki a lépés, olyan gyönyörű, mint egy szirmokkal díszített meztelen kisasszony. Mert néha valósággá válik a lehetetlen.
Na, elég lesz mára? Akkor abba is hagyom.

Aztán Az ötös számú vágóhíd.

Így egymás után hallgatva tűnt föl, hogy mennyire hasonlít a stílusa egy másik apostoléra, egy cseh férfiéra, aki nála csaknem tíz évvel korábban született Brnoban és tíz évvel korábban halt meg, kirepülve egy prágai kórházból.
Merthogy fecseg.
Ez itt kérem kilenc óra szószátyárkodás, de az ember a végén mégis úgy érzi magát, mintha fejen kúrták volna egy bombával.
Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy csip-csirip. 

És ez után már eléggé fölbátorodtam, hogy olyat is meghallgassak, amit  korábban nem olvastam. Ez lett Tóth Krisztinától a Vonalkód.

Hallgattam.
Naponta egy-egy novellát munkába menet, munkából jövet, sétálva a télbe vedlő utcákon.
Hallgattam.
Pedig fényképek. Nagyon részletgazdag, nagyon élesre exponált, nagyon szomorú felvételek.
Most hallgatok. Csendben. Vagyok.

Most Boris Viant hallgatok. A Tajtékos napokat. Zene füleimnek :) 

Kerceréce

avagy Vándorsólyom kisasszony újratöltve avagy nézzétek, mit találtam. Ebből is lehetne regényt írni.

Képek innen: Leletek - A magyar fotográfia történetéből (Képzőművészeti Kiadó, 1983)

Hercule Poirot naplóiból IV.

Részlet M. Hercule Poirot naplójából [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

[Mivel a Négyes utáni nyomozás hosszú időre lekötötte M. Poirot-t, a most következő részletben hosszú szakaszokat hagyunk ki a naplóból, amik napi eseményekről és kisebb, számunkra most lényegtelen ügyekben lefolytatott nyomozásokról tudósítanak.]

1926. július 4. London

Micsoda meglepetéssel kezdődött ez a nap! Egyszer csak betoppant Hastings. Vagy másfél éve nem láttam, már rettenetesen hiányzott. Ezt be kell vallanom. De ahogy Cicero mondta: „A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

De micsoda pech! Ő éppen megérkezett Argentínából, én éppen indultam Rióba. Méghozzá, akkor úgy gondoltam, örökre. Bár a hajózás megrémített nagyon vártam ezt az utat, a rám váró nyomozást, és igen, nem tagadom, a rengeteg pénzt.

Nem mondhatok mást, szerencsére közbejött valami. Egy sáros, félholt férfi esett be hozzám, aki menten elájult. Értesítettem Japp felügyelőt, a férfit Mrs. Pearson gondjaira bíztam, és útnak indultam, nehogy lekéssem a hajót. Csak útközben döbbentem rá, hogy az egész brazil ügy, csak elterelés, csak el akartak távolítani Londonból. Már megint a titokzatos Négyes! Sajnos a férfi kilehelte a lelkét mire visszaértünk. De öröm az ürömben, hogy Hastingst sikerült rávennem, hogy maradjon.

Japp szolgált néhány érdekes információval a halottról. Ezen a nyomon elindulhatunk.

1926. július 14. London

Ma találkoztunk Mr. Inglessel, aki megerősítette Li Chang Yen létezését. Ennél az embernél senki nem tud többet Kínáról Angliában. Hinnem kell neki. Sajnos a nyom kihűlt, és egy ember meghalt, de legalább egy másik életét megmentettem. Egy napra legyen elég ennyi. Azt hiszem, ez lassú nyomozás lesz, sokat kell majd tétlenül várakoznunk és figyelnünk a Négyes jeleit.

1926. szeptember 29. Párizs

Három napja Párizsban vagyunk a fiatal fizikus [Mr. Halliday] nyomát követve. Tegnap megpróbáltak megvesztegetni. Egy Hercule Poirot-t! Könnyelmű voltam és csapdába estünk, de sikerült magamat kivágni. A kuráre mindig bejön! Bevallom, csak találgatok, nem sikerül logikus láncot létrehoznom az eseményekből, de azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy megvan a Négyes egyik tagja. Hastings persze beleszeretett, kénytelen voltam emlékeztetni Dulcyra.

1926. október 20. Market Handford.

Hiába is tagadnám, Hastingsnek igaza van. Ebben a játszmában még nem nagyon szereztünk pontot. Hiába tudom, hogy ki az Egyes, a Kettes, és a Hármas, ha érinthetetlenek. De a rendőrségek és a titkosszolgálatok minden lépésüket figyelik, hála az angol és a francia kormánynak. Na meg nekem. A Négyes viszont minden egyes alkalommal, amikor már közel járunk hozzá, kicsúszik a kezünk közül. Na de van egy tervem, és rengeteg embert megbíztam, hogy szimatoljon körül a Sohoban.

1926. december 15. London

Örömmel olvastam az újságban, hogy megkerült Mrs. Christie, aki már három nyomozásom történetét megírta, és hosszú távú közös munkát tervezünk. Természetesen én tudtam, hol van, de szavamat vette, hogy nem árulom el senkinek.

[Mrs Christie december 3-án tűnt el, majd tizenegy nap után akadtak a nyomára egy bejelentés nyomán Harrowgate-ben.]

1927. január 15. London

Ó szegény Hastings, milyen lelki fájdalmakat kellett kiállnia, de Poirot papa most felkészült! Igaz a Négyes megint meglépett. Merde! Kezd elegem lenni ebből az ügyből. Azt hiszem, aktivizálnom kell „Achille”-t…

[M. Poirot „ikertestvére”.]

1927. március. 21. London

Nos, érdekes élmény volt végignézni a temetésemet. Kockázatos volt, de nem maradhattam távol, tudnom kellett, hogy ki jön el. Hiúság, Hercule Poirot a neved!

1927. május 15. tanya az Ardennekben

Miért nem megy már haza az a szamár Hastings?! Még a végén hősiességből és becsületességből megöleti magát! El kell távolítanom Londonból, ide fogom hozatni.

1927. június 25. Bolzano

Vége. A Négyes minden tagja halott. Legalábbis azt hiszem. Az újságok napok óta csak erről írnak. Megkeresett ma egy bizonyos Ian Flemming nevű igen fiatal ember, hogy megírná ezt a történetet, de megváltoztatná benne a karakteremet, valami titkos ügynökre. Eh, badarság, Hercule Poirot nem holmi izompacsirta szupekém. És még hogy nem vagyok elég jóképű! Maradok Mrs. Christie-nél, de remélem nem vettem el Mr. Flemming kedvét az írástól. Alapvetően kedves embernek tűnik.

1927. augusztus 10. London

Emlékeztető: Meg kell majd kérnem magyar barátaimat, hogy ha majd megjelennek náluk a nyomozásaimat feldolgozó könyvek, és efelől szemernyi kétségem sincsen, figyeljenek oda, hogy kinek adják őket fordításra és kiadásra. Nem szeretem a trehányságot.

Agatha Christie: A titokzatos Négyes (Hungalibri, 1993. Fordította: Ceglédi Anita)
[Igaz hogy Négyes de ez csak 3-as]

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Erdős Virág gyorsolvasó

Lenni jó (Magvető, 2000) (4,5) 

Az Erdős Virág az egy nő. Kedves, okos, figyelmes. Megsimogat, és elmagyarázza neked a dolgokat. Mélyen a szemedbe néz, amikor olvasod. Gyengéden két keze közé fogja a fejedet – meleg a tenyere –, és hipp-hopp elroppantja a nyakcsigolyádat.

Másmilyen mesék (Magvető, 2003) (4,5)

Az Erdős Virág az a „Kedves Versmondó lány!” a Zsebtévéből. 

Előperdül, pukedlizik. Ha megkéred, mesél a gyerekeidnek, sőt még ő ajánlkozik. Csak azt szeretné kérni, hogy legyél a háta mögött, és onnan figyeld csendesen, nehogy véletlenül felfalja őket. 

Aztán csak mondja, csak úgy áradnak belőle a szavak. De ha a háta mögött összekacsintasz a gyerekeiddel, vagy grimaszolsz, pisszegsz, de akár csak a szemedet forgatod, akkor előkapja a mesekönyvéből, és hipp-hopp beléd vágja a kisfokosát.

Eurüdiké (Magvető, 2007) (4)

Az Erdős Virág az egy ufó. De ha mégsem az, akkor egy barbatrükk. 

Csak hüppög egy kicsit így: hüpp-hüpp-hüpp, és az lesz, ami lenni akar. 

Frajdzsigmond, meg se született gyerek, szomorú kiskirálylány, (hopp, te) Zsiga!, kutyaúristen, áldozati bárány, no jé bárka!, fáradt őrangyal, párom ladikja. 

Vigyázz, nehogy azt mondja egyszer: hüpp-hüpp-hüpp én vagyok te!

Paulo & Petrus

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek. 

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért. 

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.) 

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus. 

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni. 

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre. 

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen! 

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

Olvasók - vintage

Nina Leen: Jo Ann Kemmelring fürdőkádban olvas, 1954
via Mehreen Kasana

Alfred Eisensteadt: Egy farmer lánya olvas az ágyában
via art.com

Alfred Eisensteadt: William Somerset Maugham, 1944
via AllPoster.com

Alfred Eisensteadt: Dorothy McGuire forgatókönyvet olvas
via art.com

Alfred Eisensteadt: J. Robert Oppenheimer a fiának olvas
via art.com

Martha Holmes: Buff Cobb színésznő képregényt olvas, 1946
via art.com

Yale Joel: Óvónő magyaráz a csoportjának, 1956
via art.com

Philip Ross felfedezi az ABC-t, 1960
via Book Patrol