Na, vége az EB-nek. Pótlások.

Mario Gomez

Sofi Okasanen: Baby Jane (3)

Na szóval: tudom én, hogy a tablettákon élő emberek többsége nem szórakozásból él így, tudom, hogy a depresszió, a pánikbetegség, a fóbiák tönkre tehetik egy ember életét. (De azt is gondolom, hogy valami értelmes elfoglaltság sokat segítene.) 

Szóval értem én, hogy fontos dolgokról szól ez a könyv, de úgy látszik, valami érzéketlen macsó időszakban vagyok, mert ennek a két hp-nek a nyervogása most kurvára idegesített. Nőjetek már föl, baszdmeg!

Niccolo Ammaniti: Én és te (3,5)

Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem 

Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem. 

Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége. 

Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr (4)

„Egyesek azt mondják koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak. Olyan nehéz szavakat tudok például, mint hogy szégyenletes, baljós, kifogástalan, fellengzős és káprázatos.” Így kezdi a történetet az elbeszélő kisfiú. 

Alkalmazzuk ezt a regényre: 

szégyenletes – igen 

baljós – igen 

kifogástalan – nem 

fellengzős – igen 

káprázatos – nem 

És van még egy szó, amit a kissrác még nem ismer, de az író már remekül: 

szatirikus. 

Mindenesetre első regénynek több, mint: 

kecsegtető.

Agnete Friis - Leene Kaaberbol: Gyerek a bőröndben (4)

Még egy skandináv krimi pecséttel ellátott könyv, ami nem is az. Thriller, ha nagyon akarom. De ha lenne még a könyvtárakban olyan polc, hogy társadalmi regények, akkor én oda tenném. 

Leginkább a kiszolgáltatottságról szól (gyerekek, menekültek), és a posztszovjet Baltikum meg az északi jóléti társadalmak egymással összefonódó szociális gondjairól. 

A regény összes szereplőjét a kétségbeesés, az elkeseredés mozgatja. A társadalmi tabló fölrajzolásában emlékeztet Fossumra, ami határozottan előny, de nem vagyok biztos benne, hogy Nina Borg elég karakteres figura ahhoz, hogy egy egész sorozatot alapozzanak rá. Nina olyan ember, aki képtelen közömbös maradni a gyengébbek szenvedése láttán, vagy legalább azzal áltatni magát, hogy nélküle is mennek a dolgok. Képtelen a könnyebb megoldást választani, és ez jó, csak kemény.

Majd kiderül, merre alakítják a figurát a szerzők, mert a következő, magyar vonatkozású részt még mindenképpen elolvasom.

Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten (4,5)

Bizony mondom néktek a Brenner feltámadt haló poraiból és visszatért hozzánk Simon Péter úr alakjában, és nagyobb balfasz mint valaha de még nincs válogatott formában, hiába a vérmisztika vérdopping. 

Mert írva vagyon, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket. Erre ő mit csinál? Elveszít egyet. Hát keresztény az ilyen? Hát csoda, hogy szarba kerül? 

Hogy ennek lesz-e folytatása, annak csak a Jóisten a Wolf Haas a megmondhatója, de ha az imáim meghallgatásra találnak de ha számít a szavazatom Herr Haas, akkor igen. 

Menjetek békével és olvassatok Brennert. Tolle, lege. In aeternum amen. Ésatöbbi ésatöbbi.

Christian Futscher: Magunkfajta férfiak (4)

Az a baj a magunkfajta férfiakkal, hogy megisszuk a magunkét. Hogy már nem vagyunk fiatalok, és ez látszik is rajtunk. Hogy a kor követelményeihez képest túl nagy az intellektusunk. Hogy folyamatosan reflektálunk a világra, és benne magunkra, és ez a reflexió egyre többször csúszik dühös fröcsögésbe. Hogy a vesztesek közé sorolnak minket. Hogy túl sokat olvasunk. Túl sok Bernhardot és Bukowskit. 

És mi a jó a magunkfajta férfiakban. Hát pont ezek. Egyszer még megint kelendőek lesznek a magunkfajta férfiak.

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom (3)

Az a helyzet, hogy 

a, vagy ez volt gyengusz 

b, vagy skandi krimi túladagolásom van.

Legyen mondjuk: a.

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia (3,5)

Rémtörténeteket ígér az alcím, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy vízi hullákkal, szellemekkel , vadakkal, fekete autókkal, élőhalottakkal találkozunk. A történelem szörnyeivel és belső rémeinkkel, amiket a kiszolgáltatottság és a rossz lelkiismeret teremt. 

Rémtörténetektől az ember nem vár különösebb egyediséget, de mivel érzésem szerint ezeknek az írásoknak magasabbra volt belőve az irodalmi mércéje, azért mégiscsak vártam volna valami egyediséget. 

És egy kicsit több bátorságot. Nyugodtan lehetett volna nagykisfiúként tekinteni az olvasóra, aki már nem ijed meg egy átlagosan bonyolult elvonatkoztatástól, viszont ha egy nagy kanál megmagyarázást akarnak letolni a torkán, attól kicsit durcás lesz. 

Azért van benne valami.