 |
| Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard) |
Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják.
Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról.
Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész).
Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése