2011. május 31., kedd

A lemezlovasokat lelövik, ugye?

Didier Daeninckx A lemezlovasokat lelövik, ugye? (Jószöveg, 2011. Fordította: Makádi Balázs)
[3 és fél anarchoszindikalista]

Krimiolvasói megközelítés:
Azt mondják erről, hogy fekete krimi. Nem úgy fekete, hogy feka, hanem, hogy sötét. Veszed eddig? Meg, hogy társadalomkritika, vili? Hát szerintem meg csak annyi van, hogy három köcsög kinyuvaszt egy negyediket, mert kamuzott. Bumm a fejbe (hármat, hogy tuti legyen) azt jónapot.

Szociológusi megközelítés: 
A regény központi alakja a rádiós műsorvezető Crista. Hétköznapjait laboránsként tölti, de péntek esténként raboknak szóló műsort vezet egy anarchista rádióban, és műsora ezrekben tartja a reményt. A rádióadó a társdalom összes kitaszítottját felkarolja: bevándorlókat, drogosokat, sitteseket, lakásfoglalókat. 
Crista a műsora révén kerül kapcsolatba a frissen szabadult Manuval, beleszeret, de a férfi körül érezhetően nem stimmel valami. 
Úgy érzem, Crista alakjában Daeninckx a jó szándékú, de könnyen manipulálható, tájékozott nagyvárosi polgárt akarja bemutatni, aki tájékozottsága ellenére sincs tisztában a körülötte zajló játszmák mocskosságával. 
Daeninckx fölvonultatja a Turista-Párizstól esetenként csak néhány száz méterre élő, de attól fényévnyi távolságban levő megalázottakat és megszomorítottakat. A minden vagy bármi ellen tiltakozókat. Megértéssel, szeretettel, de nem kevés iróniával ábrázolja őket. 
Megmutatja azt a „szociális hálót”, ami időnként nem segít, hanem élősködik ezeken az embereken. Azokat, akik mások nyomorából élnek jól. 
Úgy vélem, végső célja a képmutatás leleplezése, jöjjön a jobb körökből, a politikai elitből (egyik kedvenc kifejezésem), vagy jöjjön akár a társadalom kitaszítottjainak köréből.

Érdekes kísérlet. Nem mondanám, hogy jó regény. Inkább olyan volt, mintha forgatókönyvet olvastam volna, és a fejemben egy olyan mozi forgott, amiben keveredett a Delon-féle Szamuráj, a B13 és a Slam.

Más vélemények és idézetek a molyon.

2011. május 30., hétfő

Ennivaló és hozomány*


Valuch Tibor: Magánélet Kádár János korában (Corvina, 2011)
[3 és fél Gorenje fagyasztóláda]

Jó volt, de azért mégsem olyan jó.
Aki élt már abban a korban, annak azért lehet kevés, mert ezeket az evidenciákat megtapasztalta, és az (egyébként elég bőségesen adagolt) tények helyett inkább a háttérre lenne kíváncsi, azokra az összefüggésekre, amik esetleg elkerülték a figyelmét. Én nem találtam benne ilyet.
Aki meg még nem élt akkor, annak meg azért lehet kevés, mert nem magyarázza el a szerző a számára evidens dolgokat, pl., hogy mi az a társbérlet, ágyrajáró, stb.
A képanyaga is jó, de az internetes képadatbázisok korában nem elég jó. És nem nagyon tudok mit kezdeni az olyan féloldalt betakaró képekkel, hogy vakolókanál a hetvenes évekből, fedő a hatvanas évekből. Mi van?
Valuch Tibor számtalanszor alaposabban megírta már ezt a témát, csuklóból összerak egy ilyen hetven oldalas lapozgatnivalót. Ez alapján a kötet alapján úgy tűnik, ez megint „csak” egy gyűjthető sorozat, de azért még megpróbálkozok majd egy tőlem időben távolibb darabjával is. Mondjuk a magánélet Mátyás korában szóba jöhet. Nem Rákosi, Hunyadi.

*Ezen a címen jelent meg Kalmár Melinda nagyon jó könyve a kora kádárizmus ideológiájáról. Szemérmetlen lopás, nem tagadom.

Más vélemények és idézetek a molyon.

2011. május 27., péntek

Happy hour-tól After Hours-ig

Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (Kalligram, 2011)
[4 és fél Vespa robogó]


Van itt ez a vívódó, tévelygő figura. Egy lézengő ritter. Meg pesti kocsma-szubkultúra a jellegzetes figuráival. Ó, ó mennyire ismerős ez a világ. Talán már túlságosan is az. 
Meg van egy halott apa emléke, meg egy elkésett, egy sosem volt beszélgetés, ami helyett marad a hosszú belső monológ. 
Semmi különös, csak egy élet, ami akár az enyém is lehetett volna. Nőhettem volna fel apa nélkül, válhattam volna el kétszer. Hordozhatnám (hordozom is) ezeket a félelmeket. Hülye véletlenek bármikor beüthetnek. Vagy lehet ilyen sorsunk. Tök mindegy, ugyanaz.
Meg van még kocsmafilozófia és agyalás. Én ezt szeretem, de megértem, ha valaki nem. Csak az kezdjen bele ebbe a könyvbe, aki egy-két sör vagy fröccs mellet el tud beszélgetni vadidegen emberekkel. Csak az kísérje el Vertesz Antalt futárútjaira és belső utazására a happy hour-tól az After Hours-ig.

(Egy kicsit azért túlírta szerintem.)
(Nem tudom, miért olvasok ennyi apás könyvet, mindig lelkifurdalásom lesz tőlük.)

Más vélemények és idézetek a molyon.

2011. május 25., szerda

Sztálin tehenei

Sofi Oksanen (cop. ESS / Vesa Tapiola)
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei (Scolar, 2011. Fordította: Pap Éva)
[4 családi doboz fagyi egymás után]

Az a helyzet, hogy ez ugyanaz a regény, mint a Tisztogatás.
Abban is, ebben is három generáció három nőalakja körül csoportosulnak a dolgok. Abban a független Észtország eltűnése okoz fájdalmat, ebben Szovjet-Észtországé. Ami ott a megerőszakolás motívuma, az itt az önsanyargatás.
Ugyanolyan szerkezetben, ugyanazt a történetet mondja el – a megaláztatás, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság történetét – csak a Tisztogatásban kiforrottabban. (Egyébként a Tisztogatás cselekménye csírájában benne is van a Sztálin teheneiben.)
Amiben mégis különbözik, hogy ebben sokkal több a jelen, mint a múlt, és a Tisztogatás központi figurája, Aliide, sokkal érdekesebb, mint ennek a regénynek főalakja Anna, aki olykor már idegesített bulímiás nyavalygásával.
Anna félig észt, félig finn. A hetvenes években született, amikor észt anyjának hosszas procedúra után sikerült férjhez menni a finnhez. (Csak így: finn. Nem rémlik, hogy egyszer is említették volna a nevét.) A házasság nem sikerül. A Szovjetunióból elkívánkozó Katariina nem találja meg a helyét az észteket lenéző kisvárosi finn közösségben. Úgy érzi, állandóan figyelik: a szomszédok, a finn hatóságok, a KGB – és alighanem igaza is van. Bevándorló lesz, aki tagadja származását, és a lányát is erre kényszeríti. Ettől Annának a származás sokkal fontosabbá válik, mit amilyen fontos egyébként lenne. Az ő szemében a szovjet Észtország valami mesebeli paradicsommá válik, pedig sosem volt az. És amikor ez már látható és kimondható, amikor a határon már bárki átkelhet oda-vissza, és a munkát kereső észtek tömegeit a lerészegedni igyekvő finnek tömegei váltják, akkor Anna élete úgy csuklik össze, mint egy vodkával kibélelt láb.
A lány függetlensége, talpraesettsége addig is látszat volt, azt hiszi, kordában tartja a testét és a betegségét, de az uralkodik rajta. A bulímia, mint fizikai tünet, és a megfelelési kényszer, mint mindennek az oka. Anna egy olyan gyerekkorból nőtt ki, ahol az apa csak elvétve volt jelen, és ahol anyjával a két ország közötti senkiföldjén éltek, még ha fizikailag nem is tartózkodtak ott. A finneknek észtek voltak, sőt ruszkik, ruszki kurvák; az észteknek meg már finnek, akiket lehet pumpolni. A gyanakvás, meg nem értés, és elhallgatás légkörében éltek két egymástól gyökeresen eltérő, de egyaránt képmutató társadalomban, ahol a színlelés alapkövetelmény.
Oksanen ügyesen, adagolja a szorongást, először csak az apró, véletlennek látszó kellemetlenségekről ír, és fokozatosan jut el a politikai zaklatásig. Elég sötét képet fest, sok jellemző apró részlettel. Remény van, de a huszadik század mocska levakarhatatlan.

2011. május 18., szerda

Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)
György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)
[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.
György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.
Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.
A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]
György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.
És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.
Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.
Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk. 

2011. május 16., hétfő

Nekem akkor is Bones

Kathy Reichs: Síri titkok (Szó Kiadó, 2008. Fordította: Kövesdi Miklós Gábor)
[3 és fél csontváz]

Nahát, ez meg a Csontos nő! Mármint a Dr. Csontos. Az ő regényei adták a kiindulópontot a sorozathoz. De csak a kiindulópontot, mert a két Temperance Brennan karakter eléggé eltér egymástól. Az csak egy apróság – de nehezen megszokható –, hogy a könyvben a szereplőt végig Tempe-nek szólítják, mert a sorozatban inkább Bones. A lényegi különbség azonban, hogy a könyvben szereplő törvényszéki orvos-szakértő egyrészt nem olyan elképesztően okos, mint a filmbéli, másrészt egyáltalán nem az az empátia nélküli személyiség, amit a sorozatban csináltak belőle. De őszintén szólva nekem az jobban tetszik.
Ami Kathy Reichst illeti, nem a stílus az erőssége, bár van, hogy megvillan az a fanyar patológus-humor, ami a sorozatot jellemzi. A stílusbéli hiányosságokét viszont részben kárpótol az első kézből származó élményanyag. A történetvezetés időnként kicsit erőltetett, de összességében egy egész jó krimi, megtűzdelve egy kis guatemalai történelemmel.
(A könyv végén van egy fotó a szerzőről. Biztosan hízelgett neki, amikor a gyönyörű Emily Descanelt választották a szerepre, mert ha zongorázni tudnám a különbséget, akkor nagyon kellene vigyáznom a kézcsontjaimra. De ez csak egy szexista macsó megjegyzés. :)

2011. május 11., szerda

Őrült Johanna

Farkas Péter: Johanna (Magvető, 2011)
[4 érinthetetlen királyi személy]

Őrült volt Johanna? Hát persze. Aki a halott férjét éveken keresztül cipeli magával az nem komplett.
Őrült volt Johanna? Nem hiszem. Egy olyan korban élt, amikor a nemesi, királyi családok szülöttei árucikkek, túszok, szerződések zálogai voltak. Éppoly érinthetetlenek, mint a páriák. És olyan környezetben élt, ahol az embertelen nevelés a szenvedést – a fizikait és a lelkit egyaránt – az élete legalapvetőbb részeként sulykolta belé. Ahol a bűnt nap, mint nap rá olvasták. Nem tűrtek függetlenséget, gondolkodást és ellenállást. Fullasztó közönybe és szótlan, érint(het)etlen magányba száműzték a gyermeket. Ha őrült is, áldozat, akiben az első érintés elszabadít valami vad, korlátozhatatlan áradatot. Ha akarod, nevezd őrületnek.
Megrázó könyv, de nem mart annyira belém, mint a Nyolc perc, lehet, hogy azért mert a hősei nem névtelen kortársaim, hanem egy történelmi személy. És a történelem, különösen az európai középkor története, százával szolgáltatja az ilyen vallási fanatizmustól fűtött danse macabre-okat.
Aki királyok közé keveredik, megeszik a disznók.
"Az akkori szokásoknak megfelelően hamarosan megérkezett a kasztíliai udvarba egy bizonyos Boudenwijn, a távol lévő vőlegény hivatalos küldöttje, és per procurationem fölbonthatatlanná tették a házasságot. Ez az alábbi módon zajlott le. Johanna teljes nappali toalettjében elhelyezkedett a katafalkszerűen megemelt hálóhelyén, személyes komornái felhúzták testére a takarót, egész az álláig, majd bevonult a szobába különféle tisztviselők társaságában a vőlegény küldöttje. Kilépett a cipőjéből, lesodorta egyik lábáról a harisnyát, és egyik kezével az ágy baldachinját tartó, a stilizált akantusz leveleinek rajzolatát felidéző arabeszk berakással díszített oszlopba kapaszkodva, bedugta meztelen lábszárát a takaró alá. Johanna lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal feküdt, és bár senki és semmi nem érintette meg, mégis úgy viselte el a néhány pillanatig tartó procedúrát, mintha a testében végeztek volna el egy ugyan nem fájdalmas, de kellemetlen beavatkozást. Az aktus befejezése után a küldött és kísérete menten elhagyta a helyiséget. Johanna fölkelt, elbocsátotta a szolgálókat, és átvonult a budoárba. Levetkőzött és indokolatlanul mélyen kimosta magát."

2011. május 9., hétfő

Gyújtósnak való - sajnos

Wiesława Czapińska: Az irodalmi Európa mágikus városai (Gondolat, 2010. Fordította: Csisztay Gizella)
[1 nagy kalap...]

Elmondom, mit vártam ettől a könyvtől. Azt, hogy felhívja a figyelmemet egy pár olyan könyvre, amit még mindenképpen el kell olvasnom, és bemutat sok olyan helyet, ahova el kellene utaznom.
Nem mondhatom, hogy sikerült neki. Először is sokkal inkább a fantáziára, az emóciókra hagyatkozik, mint a tényekre és a racionalitásra. Ettől függetlenül, még kaphatott volna két, vagy akár három csillagot is, de olyan botrányosan sok hiba volt benne, hogy ezért az egyért is nagyon hálás lehet a végén.
Ideírom, mert megdolgoztak érte:
kiadó: Gondolat
fordító: Csisztay Gizella
szöveggondozó (mert ilyenje is volt!): Békési Bernadett
Lehet, hogy ez kicsinyes bosszú az olvasási "élményért", de jól esett.
Olvassátok inkább Pjotr Vajltól A hely zsenijét, meg Cserna-Szabótól a Mérgezett hajtűket.

Mondok példákat. Semmibe futó mondatok:
Van még három napom. Pont annyi, mint a 20. század egyik legnagyobb regénye, a Mester és Margarita, mely Bulgakov tollából született hőseinek. (11. old.)
Nem tudom, ez a bolt itt állt-e már az írónő életében, de "a hosszú, sovány Anaisra, akinek sárga fogtömései voltak, és aki nagyon hasonlított valakire. (87. old.)
Kafka búcsúlevelében sokat sejtetően így írt: „Tudom, hogy ezzel nekem…” - Hát, ez tényleg csak sejtet. (146. old.)
Az ő novellája, Mintha álomban címmel rendezte ellentmondásos filmjét Stanley Kubrick a Tágra zárt szemeket , és maga Schnitzler – ez igazán csemege – iskolatársa volt Hitlernek. (158. old.)

Aztán vannak különösen fájó slendriánságok:
Így történt ez …. a Ne nézz most-ban. Julie Christie és Ronald Sutherland a kamera előtt igazi szerelemi jelenetet mutatott be. - Persze hogy Donald. (40. old.)
Gustav Gründgens, Klausmann regényének a hőse negyvenéves volt, és a harmadik birodalom vezető színésze. - Természetesen Klaus Mann. És ha már belekötök, akkor Harmadik Birodalom. (51. old.)
Elias Canetti … Önéletrajzi regényciklusokat írt ( A megmentett nyelv [1977], Füljárat [1980], A szemek játéka … - Elias Canettinek ezek a művei megjelentek magyarul is: A megőrzött nyelv; A hallás iskolája; A szemjáték. Gondolom, egy fordítónak azért ennek illene utánanézni, ha már fejből nem megy, és csak úgy lefordítja a címeket. (154. old.)

És lenne még, de hagyjuk.

2011. május 6., péntek

Mimikri

Claire Wolniewicz
(cop. Louise Oligny)
Claire Wolniewicz: Mimikri (Palatinus, 2006. Fordította: Pacskovszky Zsolt)
[3 felvett személyiség]


Adam Volladier 34 éves főkönyvelő. Egy öregemeber. Csak azért költözik el szüleitől, mert muszáj. Ők meg is halnak hamarosan. Adam túlféltett gyerek volt, kapcsolatok nélküli, magányos, zárkózott. Festői tehetségét is elfojtják / elfojtja.
Aztán egy nap valami furcsa történik vele. Valaki felismeri egy boltban. Illetve összetéveszti valakivel. És ez a következő napon újra megtörténik. Aztán újra, meg újra, meg újra.
Újra.
Adamot először megrémíti, majd fellelkesíti a dolog. Végre valaki lehet, még ha nem is az aki. Eddig csak fia volt valakinek, meg osztálytársa. Most egyszerre teniszpartner, fogorvos, vízvezeték szerelő, haver, gyerekkori barát. Kedves és szívélyes emberekkel találkozik, ami újdonság neki, és lassan ő maga is ilyenné válik. Észreveszi az életet, kinyílik előtte valami új.
Kedves lesz, vidám, álmodozó. Beleképzeli magát ezekbe a sosemvolt életekbe, utána olvas lehetséges foglakozásainak, hobbijainak.
És hamarosan eljön az a pillanat is, amikor Adam már nem hárít, hanem belép a szerepbe. Óvatosan felveszi azt a személyiséget, amit a számára idegen emberek belelátnak. Az emberek azt szeretik, aha igazuk van, és ő nem akar csalódást okozni ezeknek a kedves ismeretlenek. Na és ekkor természetesen találkozik egy lánnyal, aki persze azt hiszi, hogy ő az egykori szerelme, és Adam rájön, hogy itt már nincs kecmec, dönteni kell. Ha újra látni akarja a lányt, nem elég néhány percre belebújni ennek a Georges Fondelnek a bőrébe, hanem azzá kell válnia.
Na itt aztán kezdődnek a bonyodalmak, lesz szerelem, festményhamisítás, üldözés, miegymás.
Claire Wolniewicz regénye egy elég ingoványos határsávban mozog szépirodalom, művészregény és szerelmetesregény között. 
Valahogy nekem azt sugallja, hogy az életünk milyensége pusztán választás kérdése. Hogy a személyiség csak egy öltöny, amit, ha van rá pénzünk, bármikor kicserélhetünk egy divatosabbra, egy jobb minőségűre. Pedig hát a nagy kuglófot!
Ha a történet végén Adam elbukott volna, kegyesebb lettem volna ehhez a regényhez, de így nem.
Se nem jó, se nem rossz. Vonatkönyv.

2011. május 5., csütörtök

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)


1. A Führer és a szexualitás 
Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 
A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 
Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 
Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 
Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 
Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 
Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 
A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 
Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 
Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 
Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 
A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 
Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 
1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 
Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 
Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 
A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 
Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 
A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 
A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 
A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 
Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 
A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 
Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 
„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

2011. május 2., hétfő

Hellboy

Mike Mignola: Hellboy - A leláncolt koporsó és más mesék (Cartaphilus, 2011)
[4 temetői kaland]

Nem vagyok egy nagy képregényfaló. A két kezemen meg tudnám számolni hányat olvastam felnőtt fejjel.
Egyszer elolvastam egymás után három magyart.
Meg olvastam még a Zografokat, a Maust, és a Persepolist, de ezekkel nem igazán lehet összevetni Mignola Hellboyát.
Amivel esetlen össze tudom hasonlítani az a teljesen felejthető Sandman sorozat (ami még ronda is), illetve a Watchmen, ami lenyűgözött az összetettségével.
A Hellboy viszont, ha nem is nyűgözött le, éppen az egyszerűségével, letisztultságával fogott meg. Szövegben is, képben is. A lépten-nyomon felbukkanó népmesei, mítoszi elemek, és temetők :) is kedvemre valók voltak.
Azt hiszem beemelem az előző részeket is.

Április könyvtárosa

No comment.
(cop. copysouth)

Április olvasója

Matthias Schweighöfer német színész. Amit olvas: Nick Hornby: Slam
(cop. Frank)