Szeptember olvasója és könyvtárosai

A bizonytalan olvasó és a segítőkész könyvtárosok. :)

Gangsters & Gentlemen

Fotó: Cato Lein

Klas Östergren: Gengszterek (Scolar, 2010) fordította: Teplán Ágnes

(SPOILER – Aki még tervezi, hogy elolvassa a Dzsentlemeneket, az lapozzon!)

(Technikai megjegyzés: ezt a könyvet csak akkor olvasd el, ha már olvastad a Dzsentlemeneket.)

Nem volt különösebben jó, viszont nagyon érdekes volt. A Gengszterek huszonöt évvel a Gentlemen (így fogom használni, mert a magyar változat annyira idétlen) keletkezése után íródott, de a történet fonalát ott veszi fel, ahol az abbahagyta: 1979-et írunk, Klas kilátástan helyzetben tipródik egy lezárt, elfüggönyözött lakásban…

Viszont innentől minden megkérdőjeleződik, amit tudni véltünk a Gentlemen utolsó oldalán. Östergren egy laza mozdulattal zárójelbe teszi az abban leírtakat, és teljesen új megvilágításba helyezi a történetet. A Gengszterek úgy is olvasható, mint a Gentlemen keletkezéstörténete. Abban Östergren felépített egy mítoszt Henry Morgan köré, kifaragott egy hízelgő szobrot róla, ebben ledönti azt. Folyamatosan megkérdőjelezi a saját történetét, mert úgy érzi, abból éppen a lényeget hagyta ki – kénytelen volt kihagyni -, a vádiratot az önmagával, múltjával számot nem vető, képmutató és korrupt „elittel” szemben.  

Már a Gentlemen is túl soknak tűnt, ez meg sajnos reménytelenül túlírt, telezsúfolva olyan utalásokkal, amik igazából csak svédeknek értelmezhetőek. Egyszerre akar krimi, esztétikai fejtegetés, szerelmi történet és társadalomkritika lenni, és ez nem válik előnyére. Nekem úgy tűnt, hogy a hangsúly az utolsón van. Östergen paranoiás, de joggal az. Látta az önpusztítást, a rendszerrel való szembefordulást (Henry), és logikusnak tűnt neki. Legalábbis semmivel sem tűnt logikátlanabbnak, mint egy kiábrándult rendezett élet. 

Az Östergren által bemutatott társadalomban a kevesek, a gengszterek – oligarchák, katonák, politikusok – a haszon és hatalom kettős bűvöletében törnek embertársaik életére. Még akkor is, ha nem azonnal ölik meg őket. A látható és láthatatlan hatalom gyakorlói és a hatalomgyakorlás elszenvedői között „kibékíthetetlen ellentét” feszül, örökös fenyegetettség érzéssel sújtva az embereket. A paternalista, fogyasztásra épülő államnak nem állampolgárokra van szüksége, hanem alattvalókra, gondolatok nélküli emberekre, akinek élete észlelésekre és érzetekre korlátozódik. De ez biztos csak Svédországban van így.

Szóval szarban vagyunk. Rá vagyunk szögezve erre a nyomorult világra, a nyomorult vágyainkra és szenvedélyeinkre, és nincs senki, aki levegyen minket. De ha már így jártunk, legalább próbáljunk meg önmagunkkal megbékélve haldokolni.

Drága Paula! Menj a picsába!

fotó: Sven Paustain

A regény végére sem tudtam eldönteni, hogy akkor most halálosan beleszeressek ebbe a Paulába, vagy vágjam hozzá a turmixgépet. Igen, azt az NDK kivehető ajtóst.

Mert Paula idegesítő. Amint kialakít róla egy képet magában az ember, máris tesz, vagy mond valami azzal ellentéteset. Azt mondja, szeretne átlagos lenni, de folyton lázad. Azt mondja, ő őszinte és szeretetteljes, viszont mindenki ridegnek és önzőnek látja.

Paula élete csapdahelyzetek sorozata. Mondhatnátok, hogy kié nem az, de neki tényleg kijutott a jóból.

Van egy idióta apja, akit fél és gyűlöl. A családja csak azért nem hullik atomjaira, mert az az NDK-ban nem szokás. Az első adandó alakalommal elmenekül innen, és férjhez megy egy nála sokkal idősebb férfihoz. De ez is zsákutca, a menekülés csak újabb menekülést szül, most már a házasságból.

Paula egész életében a saját útját keresi. Rendben is lenne ez így, csakhogy közben a maga érzelemmentes módján átgyalogol a körülötte vagy vele élők életén, a lányáén is. Iszonyodik minden függéstől. Szerinte a szeretetnek nem az önfeladás a lényege. Csak semmi szentimentalizmus, ha kérhetem! És semmi érzelem. 

Paula azt hiszi, hogy önmagához is kegyetlen, de valójában elérzékenyül magától, elmerül az önsajnálatban, az önsanyargatásban. Gyerekkora és félelme az emberi kapcsolatoktól undorító egoistát nevelnek belőle. 

És ezzel együtt is sajnálatraméltó, szeretnivaló. Szeretik is néhányan, de ezzel ő nem tud mit kezdeni. Annyira tudatos, hogy az már fáj. Az örökös bizonyítási vágy, a „senkire nincs szükségem” ostoba büszkesége viszont zsákutca, és azokat is elveszti, akiket szeretett a maga módján. 

Paula élete nem azért siklik ki, mert önpusztító zseni, a festészet nála inkább csak az élet pótléka. Nem is csak azért, mert egy képmutató társadalomban él, mert erről szinte tudomást sem vesz. Persze attól, hogy nem vesz róla tudomást az a világ nagyon is létezik, a kisszerűségével, a egyetemi embereivel, a hivatalos művészeivel, a nómenklatúra tagjaival, akik este egy pohár bor mellett kigúnyolják az államot, amit nappal szolgálnak. 

Nem tudom, na! Azt hiszem, ha beleszerettem volna, akkor is az lett volna a vége, hogy hozzávágom azt a kurva turmixgépet, és ráüvöltök: menj te a picsába Paula!

(Nem emlékszem olyan regényre, amit férfi írt és ennyire szétcincált egy női lelket, kivéve persze, ha Elena Ferrante mégis férfi.)

Christoph Hein: Paula Trousseau (Európa, 2010) fordította Makai Tóth Mária

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

Ábrahám fiai

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Röviden? Jó volt. Egy kicsit hosszabban? Nem volt jó.

Talán sokat akart. A két szálon futó történet, a helyét kereső Zakariás és a bibliai Izsák történetei, csak időnként érnek össze. Gyakran erőltetetten kötözött szálakkal. Talán szerencsésebb lett volna két külön regényben megírni őket. Túlírt, na. Túlzsúfolt.

Viszont amit el akar mondani az „izzó gyűlölet szüntelen kitöréséről” az nagyon is aktuális. Sőt aktuális volt mindig is. 

Zakariást megsebesítik Jeruzsálemben, menekül. Egy olyan helyre szeretne eljutni, ahol nem kell félnie. De ilyen hely nincs. A Rossz a világ legtitkosabb szegletében is jelen van, vagy ha még nincs, valaki majd elviszi oda. Az ember csak a kegyelem ritka pillanataiban találhat békét. Csak akkor érezheti úgy, hogy egy paradicsomi sziget tengerpartján ücsörög, szemlélődik, és bölcs barátaival beszélget. Étel és ital mellett eltöprengenek azon, hogy képes-e bármilyen másságot elfogadni az ember, vagy csak tapicskolunk a kényelmes előítéleteinkben. Mi lenne, ha kivételesen kételkednénk bennük?

Mint Izsák (aki természetesen Zakariás megfelelője), aki ahelyett, hogy élvezné atyja felé áradó szeretetét, és kivételezett helyzetét, kérdéseket tesz fel a Népek Atyjának.

Miért akarja Ábrahám elüldözni másik fiát Ismaelt, és miért szabadít ezzel évszázadokon át tartó gyűlölködést zsidókra és arabokra? Miért nem él a döntés lehetőségével, miért nem csap szét rivalizáló feleségei között, és miért tesz úgy, mintha isteni parancsra cselekedne? Félelemből, kényelemszeretetből? 

Vagy azért mert a gyűlölködés és a harag az ember természetes, és vágyott állapota? 

Szerintem nem, de érdemes rajta gondolkodni, és közben keresni a kegyelem pillanatait. 

Szóval bajban vagyok ezzel a regénnyel, mert a létezés szomorúsága árad belőle, de a létezés nem feltétlenül szomorú, mi tesszük azzá. 

Salamon Pál: Ábrahám fiai (Tercium, 2007)

Elhasznált világ

ELHASZNÁLT VILÁG
Színes, magyarul beszélő, (poszt)Jugoszláv film
Írta, rendezte, és a főszerepet játssza: Aleksandar Zograf

A film a főhős különös kalandjait meséli el, amiket a címszereplő városaiban élt át. Színre lép Milánó, London, Athén, Berlin, Budapest stb., de elsősorban Belgrád, annak is bolhapiaca, ami valójában egy időkapu. Az itt fellelt tárgyak – régi könyvek, naplók, képeslapok, bakelitlemezek, a popkultúra csecsebecséi – sorra nyitják az átjárókat a szerb - jugoszláv múltba. Zografot ez a letűnt világ foglalkoztatja, az elmúlt korok emberének jövőképe.

Megtekintését tizenkét éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánljuk.

Aleksandar Zograf: Elhasznált világ (Nyitott Könyvműhely,2010) fordította Halmos Ádám

Volt röhögni??

Burger Barna felvétele

Figyelem!  A szövegben erős kifejezések is előfordulnak.

(felütés)
-    Most mit röhög?? Mi a faszt röhög?? Volt röhögni?
-    Száás eetárs jelentem, voltam, de már visszajöttem.
-    Garacziii!! Ne baszakodjon velem, mert leharapom a faszát, és szembeköpöm vele!! Úgy vágom futkosóra, hogy a gombás lába nem éri a betont!!

(nosztalgiázás)
Nem adatott meg mindenkinek, hogy tápos geci lehessen. Mi az a tápos geci? Előfelvételis sorkatona. Olyan szerencsétlen balfék, aki az egyetemi felvételi lapján, az erre kijelölt helyen aláhúzta, hogy sorkatonai szolgálatát a tanulmányai után szeretné letölteni. Erre persze rögtön behívták.
Ha négy-öt férfi összehajol valahogy mindig ide lyukadnak ki, pedig nem volt felemelő élmény. De egyes kocsmafilozófusok szerint a távolság megszépíti az emlékeket. Kocsmapszichológusok viszont úgy gondolják, ez egyfajta elfojtás. A kellemetlen emlékeket agyunk mély latrinájába dobáljuk, a vidám és bajtársias (igen, ez a jó szó) pillanatokat pedig könnyedén felidézzük a megfelelő gombok megnyomásával.
Csak gondoljatok bele: harminc, tesztoszterontól csordultig (szó szerint) töltött húsz év körüli férfi egy szobában (szaknyelven: körlet) Hát nem szép?

(eemészteapicsábagaraczi!)
Most miért kellett ezt? Tényleg nem jutott más téma az eszedbe?
Szívatás föntről és szívatás oldalról. Egymás közti kegyetlenkedés és spicliskedés. Örökös fáradtság, hideg, nyirkos hálótermek. Klikkek, szadisták, bolondok.
Az intim szféra tökéletes hiánya, és rengeteg levezetésre váró agresszió.
Sajátos szókincsű és artikulációjú magyar nyelv, aminek kezdetben még a megértése is gondot okoz.
A totális hülyeség és elhülyülés állapota. A kívánatos rend és szervezettség helyett merő irracionalitás.
És mégis, valahogy az egész ellenállhatatlanul röhejes.

(és valamit a könyvről – úgyis mint spoiler)
Egy görcsös, gátlásos gyerek és kamasz képe van előttem. A Szógyűjtő, a Szűz, a Béna Pöcs.
Áldozat. Aki annyira kivan, hogy az öncsonkítástól sem riad vissza. Aki végül is kilábal ebből, ha ki lehet lábalni ebből.
Mondhatnék még valamit a szövegstruktúráról. A történetszövet erős és gyenge pontjai közötti kohézióról. De egy nagy lófaszt fogok! ;)

Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető, 2010)

Trianon-legendák

Úgy gondolom, a történészszakma a Trianonnal szemben fennálló tartozását nagyjából kiegyenlítette a Ziedler Miklós szerkesztésében megjelent nagy Trianon könyvvel.
Ehhez képest Ablonczy Balázs könyve csak érdekes, „szórakoztató” adalék a Trianont körülvevő legendákról. (az Apponyi beszéd, Clemenceau utálatos magyar menye, szabadkőműves összeesküvés, felkészületlen szakértők, stb, stb.) Valamint rövid és velős összefoglalása saját nézeteinek, amik kb. megfelelnek a mainstream történészi szemléletnek. Külön kiemelve azt, hogy Magyarország képviselőit több mint egy évig meg sem hívták a békekonferenciára, amelyen a magyar kérdés egyébként is csak ötöd-hatodrangú ügyként szerepelt.

Innentől már nem a könyvről lesz szó, hanem arról, ami eszembe jutott olvasás közben, akit nem érdekel, lapozhat a következő bejegyzésre. Sisakot fel!

Szóval. Eléggé idegesít engem ez a nagy-magyarországos matrica, póló, kulcstartó, nyaklánc, övcsat, mifene áradat. Olykor szívesen megkérdezném az ezeket viselő honfitársaimat, hogy mennyire vannak tisztában az események hátterével, a Trianonnal kapcsolatos faktumokkal. Tudják-e, mi történt, vagy csak az a tudat, az az érzés van meg, hogy valami nagy-nagy igazságtalanság esett meg velünk.
A Trianonról való gondolkodás még mindig a veszteség feldolgozatlanságáról szól. Erre a társadalmi szintű gyászmunkára sem a két világháború közötti közgondolkodást meghatározó „Mindent vissza!” faékszerű egyszerűsége nem volt alkalmas, sem a Kádár-korszak hivatalos hallgatása. A rendszerváltás óta pedig – csúnyán általánosítva – a jobboldal kisajátítja Trianont, mint egy dédelgethető, és bármikor csaknem bármire felhasználható sérelmet, ami szintén lehetetlenné teszi a normális társadalmi feldolgozást.
Véleményem szerint kutatni, és beszélni róla, és tanítani fontos, de a sérelmi politikán ideje lenne túllépni, és semmiképpen nem szabadna összekapcsolni a határon túli magyarok ügyét Trianonnal.
A történelmet a győztesek írják, és a határokat is ők rajzolják. Ezeknek megváltoztatására évszázadokon keresztül csak újabb háborúkkal volt lehetőség, de én hiszem, hogy ez már nem így van. Hogy létezik a vesztesek történelme is, és hogy ezek a határok hamarosan csak papíron léteznek majd.

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák (Jaffa, 2010)

Véletlenül kihallgatott beszélgetés Neil Gaiman és a kiadója között

(fotó: Philippe Matas)

– Neil? Hello ember, hogy s mint?
– Megvagyok. Kicsit megfáztam, de egyébként minden OK. (megköszörüli a torkát)
– Te Neil, figyelj, már vagy fél éve nem adtunk ki tőled semmit.
– Ne mond!
– Kéne valami…
– Jó. Milyen legyen?
– Mese, mese mátka, pillangós madárka …(nevet) Tudod te.
– Persze. És mikorra kellene?
– Jó lenne még a héten. Menni fog?
– Nem gond. Szereplők, jellemek?
– Á, csak a szokásos. Legyen egy magányos hős, gonosz összeesküvők, egy titokzatos jótevő. Aztán tőlem azt teszel bele, amit csak akarsz, szellemeket, vámpírokat, ami tetszik.
– Izgalom, kiszámíthatatlanság?
– Csak mint a svájci vonatközlekedés. (megint nevetgél)
– Jól van Phil, legkésőbb szombaton küldöm.
– Nagy vagy ember! (elégedett sóhaj) Vacsorázzunk együtt a jövő héten valamikor.
– Rendben, de te fizetsz! (nevet)
– Ez csak természetes! Majd hívlak.
– Rendben.

Neil Gaiman: A temető könyve (Agave, 2010) fordította: Pék Zoltán