[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]
Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…
Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…
De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.
És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.
Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.
A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük.
Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak.
Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.
4 megjegyzés:
Az első kifogásra reagálva: nem valami elborult hippikommuna tagjai a szülők? (Nem tudom, a tanárnak mennyi szava van, hiszen ez ilyen "nem lépünk a másik lábára" skandináv táj.)
A kivonuló fiú szülei hippik voltak, de az apja ma már tüsihajú informatikus. De a többi gyerek szülei és az osztályfőnökük sem mond semmit az esetről. De lehet, hogy szándékosan nem vonja be őket.
Látod erre az informatikus dologra nem is emlékszem. (Vagy csak a bolondját járatod velem? ;-)
A gyerekek szemszögéből nekem nem volt furcsa, hogy a szülők mit beszélnek, hiszen a gyerekek orrára ritkán kötik ezt.
De nem akarom védeni a könyvet, nekem tetszett.
Nekem is tetszett, ezek csak apró kifogások voltak, nem akarom túlragozni. És nem verlek át, most nem ;)
Megjegyzés küldése