2011. február 2., szerda

A nap, amikor halottként ébredsz

Jon Fosse: Reggel és este (Kalligram, 2010) fordította: A. Dobos Éva
[3 és fél szellem]


Az első magyarul megjelent Fosse regény elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy el kell olvasni még valamit ettől az embertől, hogy kiderüljön, mit tud valójában, tényleg ő-e „a kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakja, a mai Ibsen”. 
Hát nem lettem okosabb.
Ugyanazért tetszik, mint az előző, és ugyanazért nem.
A stílusát nagyon szeretem. A bibliás-balladás hangvétel, a munkadalok – és az élet – ritmusát idéző sok ismétlés tetszik. A szöveg, szikársága ellenére, bugyog, zubog, mint a víz, ami körülveszi Fosse halászait 
De valahogy az első regénynél is és ennél is úgy éreztem, hogy a stílus mögött csak egy blöff van, vagy ordas nagy közhelyek. Aztán úgy a kétharmadánál belém akadt a horog, kifogtak, és csak tátogtam, a csónakba hajítva.
A kisregény első, jóval rövidebb, része a születés misztériumát, a második a halálét mutatja be. Közte nincs semmi, csak néhány emlékfoszlány. A végére érve az volt az érzésem, hogy ha az első részt teljesen elhagyja, és a másodikat néhány oldallal hamarabb befejezi, szinte tökéletes novellát írhatott volna…
Így viszont kicsit túlszaladt a szöveg, mint mikor az utolsó két fölösleges evezőcsapástól túl hosszan fut a fövenyre a csónak.