2011. február 28., hétfő
2011. február 23., szerda
Magyar badar
[5 kínrím]
Két ajánló limerick tőlem:
[dagály]
Humoros és cseppet sem dagályos,
időnként kellőképp homályos.
Fogyasszuk mértékkel,
csak kiváló vérképpel,
mert – vigyázat! – a badarság ragályos.
[lócsök]
Méretben nem ér föl földrajzi atlasszal,
élményben döntőben kiosztott gólpasszal.
De inkább költs,
így a bölcs,
mintsem hogy verjenek kiszikkadt lófasszal.
2011. február 17., csütörtök
2011. február 15., kedd
2011. február 14., hétfő
Vigyázzatok a költőkkel!
 |
| Roberto Bolaňo (cop. Mathieu Bourgois) |
[5 szürrealista költő]
„A mai átlagember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem nagyon szenved, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni. A világ óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezetesebbé tehetné az életét, mégis céltalanul kóborol, nem igazán tudja, mit akar. Nincs benne igazi lelkesedés. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük.” (Fritz Perls a Gestalt terápia kitalálója)
„Az alaplélektannak is nevezett irányzat szerint mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.
Ez a valóság aztán segíthet vagy korlátozhat minket abban, hogy a környezetünkben megfelelően tudjuk működni.
A Gestalt terápia - terapeuta célja, hogy a páciens felismerje saját valóságát, a külső világát, a testi érzeteket és az érzelmeket, és igyekezzen ezeket tudatosítani magában.
Ha ez nem történik meg, nem tud megfelelő döntéseket hozni és helyesen alkalmazkodni a környezetéhez. A Gestalt terápia egyszerű, csak koncentrálni kell, tudatosítani a cselekedeteinket, így az itt és most segítségével képessé válunk elmélyedni önmagunkban és megérteni tetteinket és az érzéseinket.” (egeszseg.org)
Nem véletlenül említi a narrátor a Gestalt terápiát a szövegben. „Mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.” A bizonytalanság központi eleme a regénynek.
Chilében járunk a 20. század második felében. Bujkáló nácik és leszármazottaik, balos értelmiségiek és költők között, akik közül lesz, aki a Pinochet-rezsim kiszolgálójává válik, lesz, aki gerillának áll. Lesz, akiből sorozatgyilkost alkot a lehetőség, és lesznek, sokan, akik meghalnak.
A bizonytalanság regénye ez a könyv, rémtörténet a létező gonoszról.
A halál előli menekülés regénye, ha másként nem megy, egy utolsó, hősies gesztussal elémenve.
És a végletes önkifejezés regénye, egy ember vagy egy nép géniuszának, alkotni vágyásának története, ami időnként nagyon gajra megy. Így születnek a szürrealista költők és a sorozatgyilkosok, a piramisépítők és lágerállítók, akik lelki alkatukban nem is sokban különböznek egymástól.
De ez csak az én olvasatom, sok más értelmezése lehet ennek a szerteágazó, metaforikus, költők tucatjaival dobálózó, izgalmas szövegnek.
2011. február 11., péntek
Hol a Bánátban vagyunk?
 |
| Esther Kinsky (fotó: Jeanette Abbée) |
[5 perzselőn forró nap]
Tsikosch, gulasch, schöne ungarische wirtschaft. Na nem. Szerencsére ez nincs benne. Esther Kinsky nem az üdülési prospektusokból ismeri a magyarokat.
Hogy akkor mi van?
Klánok, nagyhangú férfiak, kövér nők, nyafogó gyerekek.
Folyóparti kocsma, víkendház-fétisizmus, bódék, buhera.
Hagymázók, szegény melósok, festői, és kevésbé festői cigányok, útszéli szépleányok.
Hullámlemez, pala, bádog.
Guberálók, roncsok, lepusztultság.
Egymáshoz karcolódó életek, a boldogság, vagy épp csak a boldogulás morzsái.
Lassúság a tompán döndülő, mindent kifakító nap alatt.
Sátántangó-hangulat, csak éppen egy puha, de nyúlós álomban.
Költői szöveg-folyó.
Magyar, de nem csak. Lehetne román vagy szerb is. És ez sem véletlen, mint ahogy semmi ebben a szövegben. Valahol a határvidéken járunk, közel a Bánáthoz, ahol évszázadok óta élnek együtt magyarok, románok, németek, szerbek, zsidók, cigányok, szlovákok, bolgárok.
Esther Kinsky angol és szláv irodalmat tanult. Angolból, oroszból és lengyelből fordított, és saját írásaival is jelentkezett, többnyire angol folyóiratokban. Az Üdülő egy hosszabb tanulmányút eredménye, amit a Robert Bosch Alapítvány támogatásával tett a magyar – román – szerb határvidéken. Hol Angliában, hol Berlinben, hol Battonyán él.
"Délután a kertjük utacskáit gereblyézik, kis álmaikat a nagy rendről kihozzák az üdülőbe a kocsijuk csomagtartójában, és itt, a part menti nyári ligetben dolgoznak rajtuk, cölöpházacskákon és rózsalugasokon, szőlővesszőkön és paradicsomnövényeken."
2011. február 10., csütörtök
Minden szar
[1, na jó 2 grállovag]
Minden szar.
A világon már csak egy atomháború segíthet, vagy egy magányos hős. De lehet, hogy még ő sem.
Régen minden sokkal jobb volt. Tíz éve, ötven éve, száz éve. És akik akkor éltek azoknak is tíz éve, ötven éve, száz éve…
Szóval benne vagyunk a… Mátrixban.
Van egy hátrányos helyzetű, rossz társaságba keveredő fiú, meg egy gáncs nélküli, tragikus sorsú, magányos lovag (tanár, bokszoló). Körülöttük forognak az események.
A szerzői jó szándék adott, az olvasói is az volt. De hát szörnyen didaktikus.
Ráadásul úgy döcög, mint egy rossz újságcikk, de akkor a legrosszabb, amikor fiatalosan menő akar lenni. Vagy éppen költői, vagy milyen. Amikor a viszonylag normálisan folyó szövegbe egyszer csak beleszúr egy ilyen mondatot: „A megtagadott vágyak tombolva követelték az erőszakot, már kényelmetlennek találták a részükre előírt rendet, a testekbe hatoló fájdalom megtámadta a tisztaság utolsó állásait, az elmúlás meghatározhatatlansága a másvilágra fordította a megnyilvánuló szenvedést.” És ezt bizony néhány oldalanként megteszi.
Aztán vannak olyan szövegrészek, amik mintha máshonnan lennének kiollózva. Biztos nem így van, de így hatnak. Például a jógáról, a lótuszülésről, a Ji King ről, vagy éppen a börtönpszichológiáról szóló kis eszmefuttatások úgy ékelődnek a regénybe, mint egy-egy kis wikipédia szócikk.
Nem vitás, hogy rohadt ez a világ, de nem fekete-fehér.
2011. február 7., hétfő
Nincs egy jó szava, és még él?
[5 zsák krumpli]
Sokféle kézirat.
A legtöbb csak egy-egy szó, de van kézzel lemásolt kész vers, vagy prózarészlet, és van „igazi” kézirat – áthúzásokkal, javításokkal.
A közös bennük, hogy mind jótékonysági árverésre kerültek. (Három ilyen volt eddig, legutóbbin a Dankó utcai hajléktalanóvodának gyűjtöttek konzerveket.)
Nagyon érdekes kötet, inkább nézegetni, mint olvasni való.
Van olyan szöveg, amiről készült átirat, de a legtöbbről nem. Nem is értem, hogy milyen szempont szerint választották ki ezeket, mert pl. a szinte olvashatatlan Dragomán írásról nincs, a simán olvasható Jónás Tamás versről meg van.
Utóbbi az egyik legdöbbenetesebb irat az egész kötetben. A gyerekkori erőszakról szóló vers, formába szorítva, gyöngybetűkkel leírva. A másik a szemműtét előtt álló Faludy kézzel írt verse: Megvakulok?
A legizgalmasabbak pedig az „igazi” kéziratok: Sütő, Kertész, Nádas, Závada.
Szóval fölöslegességében* is szép. Gesztus.
Akik a szavaikat adták: Bächer Iván, Bereményi Géza, Bertók László, Choli Daróczi József, Darvasi László, Dragomán György, Esterházy Péter, Faludy György, Fejtő Ferenc, Gergely Ágnes, Háy János, Jónás Tamás, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Konrád György, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lázár Ervin, Nádas Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Sütő András, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina Varró Dániel, Vathy Zyuzsa, Závada Pál.
(*Fölösleges, mert nem old meg semmit. Ideális esetben arra tartanánk az államot, mi adófizetők, hogy a segítségre szoruló, éhező, vagy bajba jutott honfitársainkat megsegítse, és nem arra, hogy az éppen kormányzó párt barátainak és üzletfeleinek zsebét telerakja. De hát hol vagyunk mi az ideális esettől? Ebben az országban még a kármentő alapba befizetett pénz is a költségvetésbe vándorol. Így aztán minden civil kezdeményezésre szükség van. Ha másra nem is jók, legalább a figyelmet ráirányítják a problémákra. Szóval lehet, hogy mégsem fölösleges…)
2011. február 4., péntek
Az utolsó oltsa le
Az utolsó oltsa le
Valami piszkos kis melankólia,
valami unott, otthonos fájdalom
van bennem,
mint egy kis seb, amit piszkálni lehet.
Mert bemásztunk, lebarnultunk, megúsztuk,
kijártuk, letekertük, berúgtuk.
Először kalandból,
aztán már rutinból.
Berúgtunk, leborotváltuk, megütöttük,
megbasztuk.
Még nem tudtuk, csak éreztük.
Még elhittük.
És mindent véresen komolyan vettünk.
Nekünk akkor, ott,
mindenben igazunk volt.
Mert elmúlik a gyerekkor,
elmúlik a kamaszkor,
de még a kurva fiatalság is,
és végül mind
árvák leszünk.
Erről a könyvről: Czigány Zoltán: Az utolsó fiamnak (Magyar Írók Egyesülete, 2010)
2011. február 2., szerda
A nap, amikor halottként ébredsz
[3 és fél szellem]
Az első magyarul megjelent Fosse regény elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy el kell olvasni még valamit ettől az embertől, hogy kiderüljön, mit tud valójában, tényleg ő-e „a kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakja, a mai Ibsen”.
Hát nem lettem okosabb.
Ugyanazért tetszik, mint az előző, és ugyanazért nem.
A stílusát nagyon szeretem. A bibliás-balladás hangvétel, a munkadalok – és az élet – ritmusát idéző sok ismétlés tetszik. A szöveg, szikársága ellenére, bugyog, zubog, mint a víz, ami körülveszi Fosse halászait
De valahogy az első regénynél is és ennél is úgy éreztem, hogy a stílus mögött csak egy blöff van, vagy ordas nagy közhelyek. Aztán úgy a kétharmadánál belém akadt a horog, kifogtak, és csak tátogtam, a csónakba hajítva.
A kisregény első, jóval rövidebb, része a születés misztériumát, a második a halálét mutatja be. Közte nincs semmi, csak néhány emlékfoszlány. A végére érve az volt az érzésem, hogy ha az első részt teljesen elhagyja, és a másodikat néhány oldallal hamarabb befejezi, szinte tökéletes novellát írhatott volna…
Így viszont kicsit túlszaladt a szöveg, mint mikor az utolsó két fölösleges evezőcsapástól túl hosszan fut a fövenyre a csónak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)