Ede a levesben

(Juhász Antal felvétele)

Cserna-Szabó András - Fehér Béla: Ede a levesben:  Gasztrokrimik (Magvető, 2011)
[5 konyhai alapvetés]

Mikszáth Kálmán előszavát és a szerzők mentegetőzését (nyugi fiúk senki nem várt rendszeres gasztronómiatörténetet) a következő témák követik. (In order of appearance) 

– A gasztrotörténet kutatásainak nehézségei, a fennmarad nemesi-polgári és az elenyészett népi história különbségei, a magyar konyha fő fejlődési irányai. 

– A burgonya. Apja nem ette, nagyapja nem is hallott róla. 

– A pacalpörköltről. (Kedvenc, de csak ha én pucolom – étteremben soha.) 

– A magyarság paprikafogyasztásáról. 

– A kocsonyáról. (Én körömmel, [ha van, füllel, farokkal] sok hússal és zöldséggel, főtt tojással.) 

– A „Czifray” kapcsán a szakácskönyvek családfájáról. 

– A német befolyásról szakácskönyv-irodalmunk kezdeteinél. 

– A magyar konyha külhoni megítéléséről a 17-19. században. 

– Az összepancsolt és konzervált „nemzetközi” konyháról. 

– A hazánkban dívó milánói kultuszról. 

– Az Újházy levesről, ami öreg kakasból készítve életelixír. 

– Móráné Walleshausen Ilona szakácskönyvéről, aki kifőzte az írót a vagyonából. 

– A lecsóról. (A hagymát szigorúan karikára, hogy szottyos legyen és ne szaftos!) 

– A halászléről. (Nem passzírozok, az úri huncutság.) 

– A csík tündökléséről és bukásáról – és ennek kapcsán a lápi életforma eltűnéséről. 

– Ínyesmester „szakácskönyvéről” – amiről Babits rajongó kritikát írt a Nyugatba. Valamint Ignotus Emma asszony álnéven kifejtett szakácskönyv-szerkesztői tevékenységéről. 

– Dobos C. József (a tortás) feldolgozatlan életművéről. 

– A tokány színeváltozásairól – 1 név, 100 féle étel. 

– Hamvas Béláról és a bor filozófiájáról. 

– Körner András gasztroszociológiájáról, amit a vidéki zsidóság életmódjáról írt, miután rátalált dédanyja Baruch Riza receptjeire. 

– Krúdyról és az Esterházy (Puskin) rostélyos körül dúló értelmezési zavarokról. 

– Mikszáth hasáról és Mauks Ilona csuszáinak felelősségéről az író korai halálában. 

– A barabolyról. (Ugye? Hát ez az!) 

+ Rengeteg recept, jó része ma már megfőzhetetlen, de azért… 

Remek könyv, kell egy saját.

Hercule Poirot naplóiból II.

Részlet Hercule Poirot naplójából. [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1920. június 7. London 

Hastings üzleti ügyben Párizsba ment, mielőtt elindult megint meg kellett igazítanom a nyakkendőjét. Képtelen szimmetrikusan megkötni. Fel nem foghatom, miért olyan nehéz ez.

Unatkozom. [M. Poirot és Mr. Hastings ebben az időben közösen béreltek lakást Londonban.]

1920. június 8. London, Merlinville 

Végre valami! Hosszú hetek semmittevése után úgy néz ki egy komoly ügybe botlottunk, és ráadásul Franciaországban. De haladjunk sorjában! 

Reggel levelet kaptam egy bizonyos M. Renauld-tól, amiben a segítségemet kéri, mert úgy érzi veszélyben van. Nagyon felvillanyozott a hír, H.-el már 11-kor a doveri gyorson ültünk. (Útközben márt megint a nyomok fontosságáról győzködött. Képtelen felfogni, hogy a nyomozás az agyban dől el. Persze a nyomok nagyon is fontosak, de jól esett egy kicsit bosszantani H-t. Annyira izgatott voltam!) A tenger szerencsére nyugodt volt, de a beígért autó nem várt ránk Calais-ban. Ettől rossz előérzetem lett, és természetesen igazam volt: amikor reggel a levelet elolvastam M. R. már halott volt! 

Ezt persze már csak a kastélyban tudtuk meg, miután találkoztunk Bex rendőrkapitánnyal, akivel vagy tíz éve már dolgoztam együtt. (Jó megint sokat beszélni franciául.) 

Az első kihallgatások, amiket egy Hautet nevű vizsgálóbíró vezetett, arra mutatnak, hogy egy szerelmi három- vagy négyszöggel van dolgunk. Madame R. vallomása viszont arra utal, hogy a rejtély kulcsát M. R. dél-amerikai múltjában kell keresni, de én ezt nem hiszem. 

A tetthelyen találkoztunk a Sûreté felügyelőjével, a magát nagyra tartó M. Giraud-val. Nos, azt hiszem kölcsönösen nem kedveljük egymást… De nekem legalább van rá okom! 

Kérdések a nap végén: 

M. R. szándékosan távolította el a fiát a birtokról egy nappal a halála előtt? (Ha ugyan tényleg elutazott!) 

A nyomok a muskátlik közt – fontos ez? 

Honnan ismerem Madame Daubreuil-t? Mert valahol már láttam, az biztos. 

H. szerelmes. Good Lord! Már megint… A szálloda elfogadható.

1920. június 9. Merlinville, Párizs 

Délelőtt: toporgás. Beszéltünk Stonorral M. R. titkárával, én jobbára csak hallgattam. Szerinte M. R.-t zsarolták. Mme. R. kis színielőadása. 

Aztán valósággal berobogott Jack R. Szegény fiú! G. megpróbált egy kicsit fölényeskedni, de én természetesen számítottam a kis Rómeó és Júlia történetre, amit Jack előadott. 

A reménytelenül szentimentális H. miatt eltűnt a gyilkos fegyver – bár ez még jól is „elsülhet”. Mondtam én, hogy nagy rá az a felöltő! 

Ebéd közben felvilágosítottam a láthatóan megint semmit sem értő H.-t néhány nyomról és a formálódó elméletemről, és most ülök a Párizsba tartó vonaton. Oh, Párizs! Kár hogy sietnem kell, de végre tudni fogom, hogy kicsoda Mme. D.

1920. június 10. Merlinville, London 

Bevallom H. alaposan meglepett az újabb gyilkosság hírével. De a kis szürke agysejtjeim most sem hagytak cserben. [Itt két sor olvashatatlan valamilyen szennyeződés – talán kávé, vagy tea miatt.] 

Ebéd közben beavattam H.-t a Beroldy ügybe. 

Délután két nyomozati lecke, először G.-nak, majd H.-nek. M.R. története első pillantásra hihetetlenül bonyolult, de a tényeknek csak ebben az elrendezésben van értelmük. 

Amikor megmutattam H.-nek a fotót, ami miatt sürgősen Londonba kellett jönnünk, úgy tett, mintha nem tudna semmit. Rendkívül mulatságos próbálkozás volt!

1920. június 11. Coventry 

H. továbbra is nagyon mulatságos, mint hősszerelmes.

1920. június 12. Coventry 

H. ellenségnek talán még szórakoztatóbb, mint hősszerelmesnek. Egyre jobban mulatok! A lány eltűnt, de annyi baj legyen.

1920. június 13. St. Omer, Merliville [Úgy tűnik, ebben az ügyben M. Poirot-nak, aki nem szerette a hajózást, többször is át kellett kelnie a Csatornán.] 

G. hibbantnak nevezett! Na de majd én megmutatom neki! Hercule Poirot-val nem lehet így beszélni! A vacak kis kopó! 

Este beavattam Marthe-ot a „tervembe”.

1920. június 14. St. Omer, Merliville 

Nos, tudtam én, hogy a lány időben fel fog bukkanni, hogy megmentse Jack R.-t – nem mintha az a gyáva alak megérdemelné! 

A kis meglepetés, amit H.-nek készítettem remekül sikerült, de kis híján engem is megleptek, ha nincs velünk Dulcie, nem tudtuk volna megakadályozni a tragédiát.

1920. június 21. London 

Napok óta ki sem mozdulok. Kifárasztott ez az ügy, jól esik a pihenés. Megleptem magam egy vadászkopó-szoborral. Giraud-nak nevezem.

Agatha Christie: Gyilkosság a golfpályán (1923) (Európa, 2010. Fordította: Palkó Katalin.)

[4 lyuk után a bunkerbe esett a labda]

Stella zuhan

Linn Ullmann: Stella zuhan (Scolar, 2011. Fordította: Földényi Júlia)
[4 és fél másodperc zuhanás]

Az a helyzet, hogy én elkötelezett híve vagyok Linn Ullmannak, de az tuti, hogy nem ülnék le vele vacsorázni, mert a végén biztosan kiugranék az ablakon. 

Ez a szegény Stella egyre csak zuhan. Ez az Ullmann-féle zuhanás az én értelmezésemben az egész élet. Születésünkkor vagyunk a topon, és onnantól csak zuhanunk, zuhanunk, zuhanunk. (Szerintem szerinte.) 

És ez a szegény Stella egyre csak zuhan, nem csak a tetőről le, nem csak az életéből ki, hanem még a felejtésbe is be. Mert akárhányan beszélnek róla a regényben, mind csak önmagukról beszélnek. Stelláról akarnak beszélni, de mégis újra és újra önmagukról beszélnek. 

Úgy látszik, nem is tudunk másról beszélni csak magunkról. Akarva, akaratlanul mindig az előtérbe tolakszunk. Mindig fontosabbak akarunk lenni, mint a másik. 

Szóval ebben a regényben mindenki magáról beszél, mindenki zuhan, sőt van, aki eltűnik, vagy új életet kezd. És ezeket a szálakat Ullmann remek stílusérzékkel, visszatérő motívumuk egész halójával, magabiztosan tartja a kézben. 

Csak az a nyitott ablak ne lenne annyira közel!

A hatalom nélküliek hatalma

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos. 

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen. 

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos. 

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit. 

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Ezzel a

Háy János: Háyland (Palatinus, 2011) [5 szomorúmanó]

Ezzel a Jánossal én olyan szívesen leülnék egyszer sörözni. Beszélgethetnénk indiánokról meg szomorúmanókrók, és hogy milyen egy magyar író, amikor síel. Szerintem jól kijönnénk egymással.

Anna Gavalda: 35 kiló remény (Magvető, 2009. Fordította: N. Kiss Zsuzsa) [3 kiló csalódás]

Ezzel az Annával úgy elmennék egyszer vacsorázni. Mesélnék neki a nagyapámról meg a fiamról. Elmondanám neki, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Meg azt is elmondanám neki, hogy egyetlen jó mondatra nem lehet egy egész könyvet alapozni, még egy novellát sem. Azt meg megüzenném vele a kiadójának, hogy több művet is ki lehet adni egy kötetben. Nem eretnekség az.

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni (Magvető, 2005) [4 fonos tárgy]

Ezzel az Ádámmal én úgy le 

Na nem, azt azért mégsem. De azt elmondanám neki, hogy nagyon szeretem, ahogy a tárgyakról ír. És ez nem kevés.

Semmi

Janne Teller: Semmi (Scolar, 2011. Fordította: Weyer Szilvia)
[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]

Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…

Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…

De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.

És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.

Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.

A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük. 

Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak. 

Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.

Külföldiek futtában

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot. 

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés. 

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől. 

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve. 

Önéletrajz – életrajz kombó. 

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő. 

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról. 

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is. 

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom. 

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

Magyarok futtában

Ráth-Végh István: Az erényöv (Magvető, 1980)

[3-ra fordított kulcs]

A karcsú kis kötet közel felét egy 1750-es francia erényöv-per vádbeszédének fordítása teszi ki. Ebből inkább az ügyvédi rabulisztika ismerhető meg, semmint az erényöv története.

Ezt követi két kis írás, az első a „biztonsági öv” történetéről, a második a szépirodalmi vonatkozásairól.

Rövid, vázlatos kis szövegek.

Egy ilyen nagy tekintélyű szerző esetében le nem merném írni, hogy összecsapottak.

Sárosdi Bence: Az áruló (Dekameron, 2011)

[3 és fél államvédelmi ezredes]

Nem rossz ez. Minden megvan benne, amitől mondjuk egy Kondor Vilmos sikeres. Kaland, retró korrajz, érdekes szereplők. De valahogy mégsem áll össze. Egy szerkesztő sokat lendíthetett volna rajta.

Igazából soha nem értettem, hogy miért spórolják meg a szerkesztői munkát. A nagy, profi kiadóknak már csak a presztizs miatt sem volna szabad lemondaniuk róla. Az ilyen hobbikiadóknál meg egyenesen létszükséglet, hogy amit kiadnak a kezükből az rendben legyen. Nem hiszem, hogy Sárosdi Bence nem kérhette volna meg egyik szabadkőműves testvérét barátját, hogy nézze már át a szöveget. A sok elírás, néhány logikátlanság, és a kényszeresen ismételt információk nélkül sokkal jobb lett volna ez a könyv.

Melocco János: Pásztorok (Stádium, 1998)

[2 szittyantás a pofocincliből]

Nem tudtam kideríteni, hogy ki ez a Melocco János – annyira azért nem is akartam –, de az biztos, hogy nem a Miklós papája.

Az első néhány oldal három név kezdett motoszkálni bennem: András László, Balázs Attila és Juhász Ferenc. A végére csak az utolsó maradt. Furcsa könyv ez. Megváltástörténet. Felszívódásregény. Eltűnéspróza.

Három megfejtésem van:

a. A szerző olthatatlan vágyat érez egy jobb, archaikus világ iránt, és ezt írja ki magából ebben a történetben. Balladás fennsíkokkal és mesepásztorokkal.

b. A szerző nem elhanyagolható mennyiségű gombát / meskált fogyasztott, vagy túlságosan sokat eszegetett a pofocincli bokor leveleiből.

c. Elrabolták az ufók.

Hogy az a szívcsakrába hatoló söndördő kettősspirál!

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája (Savaria U.P., 2011. Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna)
[4 kivitelezhetetlen terv]

Bevallom, nem vagyok jó fogyasztó. Hosszú évek óta élek ugyanabban a lakásban, használom (ritkán) ugyanazt az autót, és még sokáig nem lesz ebben változás. Nem cserélek pár évente tévét, mosógépet, telefont, számítógépet. Többnyire otthon eszem, és vezetékes vizet iszom. 

Bevallom, olyan is van, hogy egyszerűen nincs pénzem a fogyasztani/birtokolni kívánt termékre, de igyekszem tudatosan is korlátozni a fogyasztásomat. És ehhez most már ideológiám is van, a nemnövekedés diszkrét ideológiája, és nem csak az otthonról hozott hagyomány. (Ami nem romlott el végleg, azt nem cseréljük le. Ami még használható valamire, azt nem dobjuk ki.) 

Azért teljesen nem vagyok meggyőzve. Latouche nem tudott megnyugtatóan tisztázni egy-két dolgot. (Pl. hogy mi lesz a visszafogott fogyasztás esetén a munkanélküliséggel, vagy mi lesz az olyan országokkal, ahol most kezdenek csak igazán fogyasztani – Kína, India, Brazília). És persze utópia az egész, mert olyan szemléletváltásra, társadalmi átalakulásra lenne szükség hozzá, amire szerintem a nyugati civilizáció komoly kényszerítés nélkül már képtelen. 

Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy úgy akar kivezető utat mutatni a szerinte mindenképpen bekövetkező összeomlásból, hogy akaratlanul lefesti egy összeomlás utáni világ képét. (önkorlátozás, helyi termelés – fogyasztás, közösségi elosztás) 

Mindenesetre szép terv. Ajánlanám a tankönyvjegyzékre.

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Hercule Poirot naplóiból I.

[Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1916. október 1. London [Az első bejegyzés.]

Kedves angliai naplóm.

Nem hittem volna, hogy Angliában nyomozni fogok!

Hét honfitársammal élveztük az angol vidék nyugalmát Stylesban, amikor váratlanul összetalálkoztam Hastings barátommal. [Poirot, a belga rendőrség nagyhírű detektívje, háborús menekültként érkezett Belgiumból.]

Hastings megnyerő fiatalember, de időnként az ostobaságig angol becsületes. Szerinte nagyjából minden nő szemrevaló, aki még nem múlt el ötven, és minden testrésze a helyén van, mindazonáltal meg kell hagyni, Mary Cavendish valóban „szemrevaló”.

De a lényegre Hercule! Hastings régi ismerőse a Cavendish / Inglethorp családnak, és éppen náluk vendégeskedett, amikor Mrs. Inglethorpot megmérgezték. Gondolom ezért is örült olyan rendkívüli módon a találkozásunknak, mert így kihasználhatta zsenialitásomat az ügy megoldásában.

Nem volt bonyolult eset, bár beismerem, az utolsó láncszem megtalálása még nekem is okozott némi nehézséget, de szinte a legelső pillanattól biztos voltam benne, hogy [olvashatatlan név] a gyilkos. Jó szokásomhoz híven módszeresen, és a háttérbe húzódva dolgoztam, és a nyilvánosság előtt minden dicsőséget átengedtem a Scotland Yardnak, szintén régi ismerősömnek Japp felügyelőnek. A felügyelő ez esetben rendkívül találó kifejezés. Felügyelni egész biztosan remekül tud, de kinyomozni valamit…

Az eset végére mára, több mint két hónappal a bűntett után, megnyugtató pont került, sőt még egy tönkrement házasságot is sikerült helyreráznom. Elégedett vagyok magammal.

Elfogyott az orosz cigarettám, ki kell derítenem, hol lehet hozzájutni Londonban.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset (1920) (Európa, 2011. Fordította: Dezsényi Katalin)
[4 csésze ciános kávé]

Drámázok

Nem nagyon szoktam drámát olvasni, olyan furcsa érzésem van közben, mintha valami hiányozna a szövegből, de volt mostanában a molyon egy drámaolvasós kihívás, és ennek kapcsán három rövidet legyűrtem.

Nem bántam meg.

François-Marie Banier: Soha nem szerettelek (5)

Egy fiú (már negyven körül, épp készül elvenni a gyereke anyját, és ezzel kiszakadni a sajátja ellenőrzése aló) és az anyja (kicsit zavart, elvárásaival és önelégültségével megkeserítette a gyerekei életét, kiszipolyozta a szeretetüket) párbeszéde. 

Hosszú évek alatt összecsiszolt, tökéletesen bejáratott basztatás.

Andrus Kivirähk: Kék vagon (5)

A negyven körüli észt generáció szocializmusélményét próbálja megragadni Kivirähk ebben a drámában. Azaz az enyémet is, csak észt nélkül. (És jóval kevesebb szovjet-orosz kulturális hatással.) 

Sokan vádolták kommunista nosztalgiával ezt a fiút, de ha ez nosztalgia, akkor a nosztalgia valami kurva keserű dolog. Ez inkább valami furcsa vágyakozás egy meglehetősen korlátok közé szorított gyerekkor után, ami a maga módján mégis szép volt. Az utolsó olyan generáció önvallomása, amelyik még felnőtt fejjel tapasztalta meg a megvalósult szocializmust és már felnőtt fejjel kellet beilleszkednie a megvalósuló fogyasztói társadalomba. Európa másik felén senkinek nincs ilyen tapasztalata. 

A négy férfi egyikük születésnapján jön össze, bepiálnak, ökörködni kezdenek, felidézik a gyerekkorukat. Ez komcsi nosztalgia? Ugyan már! Ezek a régi válaszok, régi reflexek, amiket az ital előhozott. A beivódott, vérré vált múlt. 

A generációk között alig van kommunikáció. Nem értik egymást. Az idősebbekben még benne van a mi van, ha visszajönnek félelme. A harminc alattiak már nem értik, miről beszélnek a negyvenesek, a húsz alattiaknak meg már olyanok ök, mint az atlantisziak – egy rég letűnt civilizáció hírnökei.

Marie Jones: Kövek a zsebben (3,5)

Két egyszerű ír fickó statisztál egy amerikai filmeben. Közben bepillantunk – talán túlságosan direktben is – a változó ír világba, a globalizálódó, amerikanizálódó kisváros életébe. Tragikomikus történet, ami így olvasva nem ütött igazán. Előadva azonban biztosan kimondott bravúrdarab, mert az összes szerepet a statiszta játssza.

A morális megmondók

Helvi Hämäläinen: Az új Ádám (Polar Könyvek, 2004. Fordította: Pap Éva)
[2 perc morális válság]

Attól tartok, ez az ismertető félig olyan lesz, mint egy brazil szappanopera, félig meg olyan, mint egy Knut Hamsun elemzés. Nem tehetek róla, ilyen a könyv.

Hannes és Linnea két öregedő tanár. Testvérek. Van egy örökbe fogadott fiuk, a háborús árva Esa. Nem ridegek vele, csak merevek, távolságtartóak. Nem szeretik, csak nevelik. Igazából azt sem értem, miért fogadták örökbe. Rosszul értelmezett kötelességtudatból, vagy mert Linneának nem lehetett gyereke?

Ahogy a gyerek felserdül, kiderül, hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerették volna. Az ő szofisztikált szemükben primitív, vad, állati. Nem véletlen. Karjalai, és ha jól tudom a finneknél ez kb. egyenlő a barbárral. Zavarban vannak vele szemben, és ez csak fokozza amúgy is meglévő szorongásukat. 

Esa viszonyba keveredik egy idősebb nővel, Toinival, és ez végképp betesz a két öregnek. Amikor megtudják, Hannes elindul a fiú közeli munkahelyére, hogy beszéljen a fejével, de nincs felkészülve erre a találkozásra. Először is: zavarja, hogy hajlandó lenne ítélkezni neveltje felett, másodszor: lelke mélyé rettenetesen irigyli, harmadszor: zavarba ejti a rengeteg érzéki benyomás, ami a rövid út során éri, a szinte erotikus táj. Viszolyog a számára szinte ismeretlen szexualitástól, de vonzódik is hozzá. Úgy érzi, Esa az ő önérzetükön ejtett csorbát, és a fiúban egy új generáció jelképét látja. Egy generációét, amely az ösztönök nevében átlép a szülők generációjának morális gondolkodásán. (Kérdés persze, hogy az valóban morál-e, vagy inkább csak pedantéria.)

Már csak azért is kérdés, mert a nagy moralizálást végül maga alá temeti a „csak botrány ne legyen” racionalitása. Ez viszont már Esa érzékenységét sérti, és ő, aki eddig nem foglakozott az egésszel, elkezd belőle morális kérdést csinálni. (Nem véletlen, hogy ennyiszer használom a morál kifejezést. Kb. 300-szor fordul elő a 160 oldalon.) Mikor már az összes érdelelt fél afelé hajlik, hogy egy kegyes hazugsággal, jogos csalással sikálják el az egészet, akkor Esa megmakacsolja magát, ami persze kivédhetetlenül vezet a tragikus véghez.

De azért arra még van ideje a fiúnak, aki amoralitásában is remekül látja a többiek morális válságát, és kedvére el is játszik vele, hogy feltegye a kérdést: akkor szerintetek, ti talpig morális lények, létezik olyan, hogy jogos csalás? Ha igen, akkor ez mindent megkérdőjelez, és a büszkén hirdetett morálból csak a mindennapok rendjének fenntartásához szükséges, szabadon aprópénzre váltható eszköz lesz. 

Nem igazán tudom, mi volt Hämäläinen szándéka. Ha az, hogy piedesztálra emelje a polgári társadalom morális gondolkodását, akkor nálam nagyon célt tévesztett, mert a morált a maguk érdekei szerint forgató szereplők közül egyedül Esa lett szimpatikus (ha nem is túlzottan.) Egyedül ő cselekszik a saját erkölcsi normái szerint következetesen. Ha meg épp ezt akarta kidomborítani, akkor tehette volna egyértelműbben.

Ráadásul a stílusa is idegesített. Egyrészt nem engedett közel magához a szöveg, persze ez lehet szándékos is. Másrészt a sok ismétlés, a minden lapon túlburjánzó természeti képek, és a direkt erkölcsi megmondás engem rettenetesen taszított.

Sajnálom Helvi néni, de ez egy rossz regény.

Három távmondat

Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka (Szukits, 1993)
[3 nyögvenyelős kabarétréfa]

Egy banktisztviselő kalandja a kábaréval. (Amiről Rejtő úrnak bizonnyal megfelelő mennyiségű inner információi vannak.) 

Olyan régimagyarfilmes. Szerepelhetne benne a Jávor Pál, a Kabos Gyula, az Erdélyi Mici, meg az összes ember, aki ezekben a filmekben szokott. Na, tudjátok. Nem gondoltam, hogy Rejtő-könyv kapcsán ezt leírom majd, de néhol kifejezetten untam. 

Azért volt benne néhány vicz, poen, dalbetét , ami megmentette.

Duna-legendárium: Kortárs magyar irodalmi antológia (Litera, 2011)

[3 kitartó horgász a Erzsébet híd lábánál]

Itt a pesti belvárosban az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy a Duna nem azért van, hogy szép hidakat építsünk fölé. Elég azonban néhány kilométert megtenni északi vagy déli irányba, oda ahol már nem lépcső vezet le a folyópartra, hanem kavics és homok, ahol bele lehet gázolni vízbe, ahol el lehet merülni benne. És akkor gyorsan rájön az ember, hogy ez a roppant víztömeg nem városdísz, hanem élőlény.
Kitárulkozó és titokzatos. Megnyugtató és veszélyes. Életadó.
Halálosztó.
(A novelláknak kb. a fele tetszett.)

Radványi Orsolya: Aranykedélyű bohémek tanyája. Az Epreskert története (Auktor, 2011)
[3 historizáló tabló]

Gondoltam, hogy nem lesz benne az Epreskert részletes története, ahhoz túl rövid. Az 1882–1914 közötti időszakra szorítkozik, és abból is csak a képzőművészeti mesteriskolák történetére. Tulajdonképpen a Benczúr és a Stróbl műhelyek története.
Szakdolgozat A5-ös méretre bekötve.

Kiment a kraft

Daniel Glattauer: A hetedik hullám (Park, 2010. Fordította: Kajtár Mária)
[3 hónap várakozás egyetlen mailre]

Címzett: danglatt@gmail.com 

Tárgy: folytatás

Tisztelt Glattauer úr! Kedves Daniel!

Bocsásson meg, hogy ismeretlenül zavarom. Az az érzésem, hogy nem haragszik a kéretlen levelek miatt. 

Most fejeztem be a „gyógyír” második részét, és szeretném megosztani önnel az érzéseimet. 

Kedves Daniel! (Maradjunk akkor ennél.) Én is úgy éreztem, hogy van ebben még lehetőség, hogy a történet érdemes a folytatásra, sőt szinte kiált utána. A sztorival nem is volt semmi bajom, bár a vége borítékolható volt, de ez nem zavart. Volt benne „svung”. Azt is mondhatnám: faltam. 

DE! Mi történt a szereplőivel, Daniel? Mi történt Emmivel és Leoval? Úgy elszállt belőlük a „kraft”, mint elfüstölt szerverből az elektronikus levelezés! 

Magyarázatot kérek!

Minden jót kívánva: 

egy_ember, akinek az első rész sokkal jobban tetszett

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]

Barátaim! Rómaiak!

Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.

Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.

Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.

Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.

(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!

De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

Háborodjatok fel!

Stéphane Hessel: Háborodjatok fel! (Scolar, 2011. Fordította: Burján Mónika)
[4 év az ellenállásban]

Ezaz bazdmeg! Csak keményen tata! Ahogy egy egykori ellenállóhoz illik! Háborodj föl és rúgd szét a seggüket! 

Nem értek egyet vele mindenben, de abban maradéktalanul igaza van, hogy nem erről volt szó. Sem akkor, amikor meghirdették a szabadság-egyenlőség-testvériséget, sem akkor, amikor legyőzték a nácikat, sem akkor, amikor megszövegezték az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. 

Nem erről volt szó! 

Háborodjatok fel! 

Én felháborodok 

a mérhetetlen szegénységen és a mérhetetlen gazdagságon., 

a törvény előtti egyenlőtlenségen és a kirekesztésen. 

a környezetszennyezésen és a túltermelésen. 

a korrupt és képmutató politikai eliten. 

a reklámon és a manipuláló médián. 

a hatalmasok arrogancián.

Háborodjatok fel!

[Stéphane Hessel 

Berlinben született 1917-ben vegyes házasságból. Apja zsidó író, fordító (Proustot fordít németre Walter Benjaminnal) Franz Hessel, anyja író, festő Helen Grund. 

1924-ben a család Párizsba költözik. Stéphane gyerekként gyakran találkozik a avantgárd hírességeivel. Szülei ihlették Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regényét, amiből Francois Truffaut forgatott filmet. 

1940-ben zsidó származása miatt letartóztatják, de megszökik a börtönből. 

1941-ben Londonban csatlakozik a De Gaulle vezette Szabad Franciaországhoz. A kémelhárítási és felderítési irodára kerül. 

1944 márciusában titkos szervezési feladattal Párizsba küldik. Júliusban letartóztatja a Gestapo. 

Buchenwaldba deportálják, de mielőtt felakasztanák, valahogy sikerül kicserélni személyazonosságát és halottéval. Mint Michel Boitel francia marómunkást átszállítják egy hadiipari üzembe, ahonnan sikerül megszöknie. 

1946-ban a Külügyminisztériumhoz kerül. Az ENSZ-hez helyezik ahol hamarosan Emberi Jogi Bizottság titkára lesz. René Cassin munkatársaként részt vesz az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megszövegezésben. 

Szinte egész életében diplomataként dolgozik, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik, de egyre inkább kiábrándul a politikából, mert úgy látja, hogy a többség csak egy jól fizetett és kényelmes állást lát benne.]

Geronimo

Geronimo - a legendás apacs vezér önéletrajza. Lejegyezte: S.M. Barrett. (Szenzár, 2002. Fordította: Tóth Andrea)
[4 csendben osonó bendonkohe harcos]

A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből. 

1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.

A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem. 

Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.

Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak. 

Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk. 

Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell. 

Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet. 

A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.

Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk. 

Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.

[Ez nem egy lexikonszócikk, még csak nem is wikipédia, és bár életrajzi tényeken alapszik, objektivitásra nem törekedtem.]

Fa, folyó

Michel Onfray: Az utazás elmélete (Orpheus, 2011. Fordította: Romhányi Török Gábor)
[3 és fél hónap magányos utazás, és bocs hogy nincs rendes ismertetés, ez egy filozófiai esszé az utazásról, de belőlem most ezt hozta ki]


Fa, folyó

Úton lenni.
Feszült csodálkozásban élni,
és elhagyni útközben
a régen cipelt terheket.
Mindenhol utak kezdődnek,
és mind végtelennek tűnik.
Úgy olvasom a térképet,
mintha regény lenne.

Magam mennék,
örökös vitában magammal.
Legurulnék a 66-os úton,
megkerülném a Horn-fokot,
végigjárnám az El Caminot,
és átrobognék egy kontinenst
a Transzszibériai vasúton.

Tudom, tudom…
Végül is jól van így: fa vagyok.
De néha folyó lennék.

Mi a magyar most?

Mi a magyar most? (szerkesztette Sándor Iván. Kalligram, 2011)
[5 szar év, legalább]

Hosszú lesz, bocs.

Ez a tanulmánygyűjtemény egyfajta válasz ezekre a könyvekre ill. ezek továbbgondolása:

Mi a magyar most? (1937. szerkesztők: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, József Attila) Mi a magyar? (1939. szerkesztő: Szekfű Gyula) és Mi a magyar? (2005. szerkesztők: Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály)

Gyáni Gábor írása (Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában) a kultúra homogenizációjáról szól. Először a nemzetállamok kialakulásának folyamatában, amikor a társadalmi mobilitás erősödése az egységesülés felé hatott (és ezzel együtt járt a nemzeti integráció sürgető igénye – a nacionalizmus, mint új önmeghatározás), majd a globalizálódó világ kapcsán, amikor már a nemzeti kultúrák fölötti kultúra felé tartunk. (Ami jobbára popkultúra, bár ez sem teljesen igaz, mert tuti, hogy több magyar olvasott pl. García Márquezt, mint pl. Cserna-Szabót – és mindkét oldalon lehetne cserélgetni a neveket.) Gyáni felteszi a kérdést, van-e még értelme ma egy ilyen kérdésnek, hogy mi a magyar? Inkább módosítani kéne a hamleti felvetést: Integrálódni, or not? 

Bauer Tamás írása (Magyarok, romokon) a demokratikus értékek, és azok lebontása iránti társadalmi közömbösségről szól. Ennek a közömbösségnek okait vizsgálja közgazdászként. Több felmérésre hivatkozva megállapítja, hogy értékválasztásainkban, mentalitásunkban inkább távolodunk Európa centrumától, semmint hogy közelednénk hozzá. 

Bauer elemezése abból indul ki, hogy a szocialista rendszerben gyakorlattá vált a rendszeren kívüli jövedelemszerzés, amit praktikus okokból az állam is elfogadott, viszont ezzel hozzájárult az állammal szembeni normaszegés elfogadottságához. Sikk volt átverni az államot – és még ma is az. 

Csak úgy megyünk

Andrzej Stasiuk (fotó: Adam Golec)

Andrzej Stasiuk: Taksim (Magvető, 2011. Fordította Körner Gábor)
[5 kilométer hosszú sor a határnál]

Nagy várakozással vágtam bele ebbe a regénybe, mert Stasiuk előző „útazós” könyve – az Úton Babadagba – szép lassan a kedvenceim közé emelkedett.

Ebben a regényben sincsenek nagy távolságok, se térben, se időben. 300-400 kilométerek, 30-40 évek maximum. A két utazó, a szökevény és a seftes nem mennek egyszerre sokat, mégis megjárják az úgynevezett Közép-Európát, Kelet-Európát és a Balkánt. Sokszor egy országon belül is. 

Mit látnak? Igazából semmi szépet vagy vidámat.

Rossz kocsmákat és turkálókat. Unalmat és kilátástalanságot. Seftelőket és hasznosítható maradékokat. Kiürülő falvakat és lepusztuló lakótelepeket. Bezárt gyárakat, mérgezett folyókat, ócska piásokat, hatalmaskodó egyenruhásokat. Munkanélkülieket és határfrászt. Templomi öregasszonyokat és vásározó cigányokat. Szegénységet és bóvlit. Kátyús utakat, kínaiakat, KGST piacokat. Fojtogató téli kéményfüstöt és elvadult gyerekbandákat. Ukrán embercsempészeket és orosz maffiózókat. Örökös romlást, pusztulást, bomlást, egyszer használatos tárgyakból épülő szeméthegyeket. Guberálókat és uzsorásokat.

Nem valami szívderítő felsorolás. A regény szereplői mégis szeretik a saját kis balkánjukat, és elvágyódásuk csak rutin. Stasiuk pedig valami elképesztő bravúrral befogadhatóvá és szerethetővé teszi ezt a szürke nyomort.

Jó könyv. Még az olyan, a Babadaghoz képest populáris engedményeket is elnézem neki, mint a cselekmény léte, sőt egy szerelmi szál.

Éljen soká!

Erdős Virág: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)
[5 csillag és még egy tisztelgő vesezet]


Önök kérték

Legyen mindig kék az ég,
ne fázzanak meg a nénikék,
s ne haljanak meg túl korán!
Éljen soká mező, s madár!

Ne legyen sohase gondja,
hogy nincs egy felvevő rongya,
s ne legyen magányos reggel!
Éljen soká folyó, s tenger!

Ne legyen kérdés a vacsora,
tudja mindig, hogy mit hova,
s legyen elég foga, ha rág!
Éljen soká Erdő, s Virág!

Üvegcserepek

(cop. Chris Felver)

Arthur Miller: Üvegcserepek (Scolar, 2011. Fordította: Ungvári Tamás)
[5 véresen komoly ok, hogy őszinte légy]

Brooklyn, 1938.

Odaát, a messzi Németországban tombol a Kristallnacht, ami sajnos nem karácsony előtti éjszakai nyitva tartás, mint a neve sugallná. Kirakatokat zúznak be. Fiatal és erős szőke fiúk öreg zsidókat kényszerítenek, hogy fogkeféjükkel súrolják a járdát, gyereket vernek össze. Egy közösség élete törik darabokra éppen.

Itt Brooklyban csak egyéni életek törnek. Mondjuk azok mindig és mindenhol.

Itt éppen Philipp és Sylvia Gellburgé.

Sylvia Gellburgot rettenetesen megviselik a németországi események. Egy nap összeesik, és nem bír lábra állni, pedig látszólag semmi baja nincsen. Persze a mélyben sokkal személyesebb problémák vannak. Egy tönkrement házasság konkrétan. Sylvia egy otthon ülésre kárhoztatott okos, érdeklődő, tevékeny nő, aki a házassága előtt sikeres volt a munkájában. Most meg nincs mása, csak egy nagyképű és impotens férje.

Ez kriminális

„Egy belga fiatalember megunja, hogy csupán egy jelentéktelen vidéki lap tudósítója, és vonatra száll, hogy meghódítsa a világot. 1922. december 11-én hajnalban olcsó esőkabátjában, kopott cipőjében, két kis bőröndjével és feleségével a karján megérkezik a Gare du Nord-ra. Eltökélt szándéka, hogy az írásból fog megélni.”

Hölgyeim és Uraim: Georges Simenon

Öt évvel később már sikeres és anyagilag is elismert szerző. Tizennyolc különböző álnéven publikál bűnügyi, szerelmes, erotikus, humoros novellákat és regényeket. Jól él. Divatos helyeken vacsorázik, és a legjobb szabóságokból öltözködik. 

Tíz év elteltével megjelennek a Maigret-sorozat első kötetei, amiket újabb tíz év elteltével még mindig ír. Detektívje hírnevet és gazdagságot hoz neki, de küzd vele. Szinte féltékeny a népszerű felügyelőre, úgy érzi a figura túlnőtt rajta, megakadályozza abban, hogy nem a krimi műfajában írt munkái bekerüljenek a „magas irodalomba”. Bármit is ír, könyvei rendre a krimik között kötnek ki a könyvesboltokban. A 19. kötetben nyugdíjba küldi a főfelügyelőt, de az olvasók visszakövetelik. 

Negyven évvel Párizsba érkezése után dúsgazdag emberként települ vissza Európába az Egyesült Államokból. Svájci kastélyában fogadja tisztelőit és barátait Jungot, Fellinit, Jean Renoirt, Chaplint és Henry Millert. Azért nem minden tökéletes: a magánélete meglehetősen romos. Első felesége elhagyja, a második megbolondul, a lánya öngyilkos lesz.

Ötven év után úgy dönt, elég volt az írásból. Az 1972-ben megjelenő Maigret et monsieur Charles című regényben egy busszal halálra gázoltatja az akkor 85 éves felügyelőt.

Who the fuck is Alice?

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (General Press, 2007. Fordította: Kosztolányi Dezső. Szegedi Katalin rajzaival)
[4 össze-vissza rohangászó betépett nyúl]

Ha nem tudnám, hogy ezt a könyvet egy komoly matematikus írta, aki ráadásul anglikán diakónus, azt hinném, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt.

De persze mit várhatnánk egy férfitól, aki úgy hordja a haját, mint egy nevelőnő?

Azt hiszem, alapvetően az okozza a téves elvárásokat az Alice-el kapcsolatban, hogy simán besoroljuk a gyerekkönyvek közé (köszönhetően nyilván a filmes adaptációknak is), pedig nem (csak) az. (Swift Hordómeséjét sem tesszük automatikusan a gyerek polcára, ugye.)

Először is ez a könyv elválaszthatatlan az irodalmi nonszensz brit hagyományától, ami a magyar irodalomban jobbára ismeretlen. És elválaszthatatlan az alkotótól, akit már gyerekkorában is vonzottak a rejtvények, fejtörők, szójátékok.

Carroll gyerekkori olvasási listái koraérettségről tanúskodnak. Dadogása miatt kissé zárkózott volt, a bentlakásos iskolában boldogtalan; gyenge fizikumú. 

Felnőttként azt gondolta, hogy dadogása elmúlik gyerektársaságban. Ezt nem támasztják alá a rá vonatkozó visszaemlékezések, de fontos adalék a gyerekekhez fűződő ellentmondásos viszonyát tekintve.

Óvakodj a rókadémontól!

(by Todd McNally)

Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt)

[3 és fél arasznyi férfiasság]

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.

A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)

Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.

Mit érez egy férfi?

Bárdos András: Love Story - Mit érez egy férfi? (BBMS Kiadó, 2010)
[két és fél óra krav-maga]

Mit érez egy férfi?

Maradj már András! Mikor érezzek? Először is nekem kilencig aludnom kell, különben egész nap használhatatlan vagyok. Aztán betaxizok a bankba. Nehogy azt hidd, hogy a bankárok sokat dolgoznak, de azért ott kell lenni. Kicsit eladok, kicsit veszek, kötök egy-két határidős üzletet, elmegyek egy-két meetingre, de azért többnyire újságot olvasok, vagy pornót nézek a neten. Délután megyek gyúrni, vagy bunyózni. Estére már eléggé kivagyok, kell valami anyag, hogy felpörögjek egy kicsit, de ha beindulok, akkor már nincs semmi gond. Ha összejön egy nő éjszakára, akkor jó, ha nem, akkor is jó. Én már nem görcsölök ezen. Akkor nézek valami sportcsatornát. Na most mond már meg! Mikor érek én rá érezni?!

Majd ha kiütnek, azt érezni fogom.

(Egyébként meg bagatell! Olvastam én már ennél sokkal rosszabb regényt is. Hogy idei példát mondjak: Borbély László: Büntetlenek.

Ha az ottani a két * meg az itteni két és fél * közötti különbséget el tudnám énekelni, akkor öt *-ot adnék magamnak. Vagy elmennék az X Faktorba, hogy örömet szerezzek a Ferónak.)

Műrepülés

Marcel Möring: Műrepülés (Noran, 2005. Fordította: Gera Judit)
[4 műrepülő mutatvány]

Tizenöt évesen egy vitorlázógéppel meglépni a megszállt Hollandiából: menő. 

De otthagyni zsidó szüleinket: nem menő. Igaz velük együtt táborban meghalni sem menő. 

Pilótakiképzést kapni és harcolni a nácik ellen: menő. 

Később permetezőgéppel, leszállás közben összeütközni egy tehénnel, és ebbe majdnem belehalni: már nem annyira menő. 

Sebesült angol ejtőernyőst menteni: menő. 

Ápolónőként beleszeretni az összetört permetezősbe: menő. 

Elájulni, amikor elkezdik műteni: nem menő. 

Egy játékbolt fölött lakni, és este összeszerelni egy repülőmodellt: menő. 

De összeszerelni ötszázat, darabját fél guldenért: már nem olyan menő. 

Étteremkritikussal étterembe menni: menő. 

Ösztönös szakácszseninek lenni: menő. 

Magabiztosnak és lazának lenni: menő. 

Gyerekkori burokban felnőni: menő. 

Látni, ahogy ez a burok megreped: nem menő.

Gyerekként tudni, hogy a szüleink menők: menő. Később érezni, hogy nagyon nem menők: nem menő, aztán rájönni, hogy talán mégis menők: menő.

Összecsapni egy regény végét, és kielégületlenül hagyni az olvasót: nem menő.

Gyógyír északi szélre

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (Park, 2010 Fordította: Kajtár Mária)
[4 olvasatlanul eldobott villanylevél]

Én írok levelet magának. Kell több? 

Ne kelljen! 

Maga meg kétnaponta tol egy szmájlit. Az mi? Ne mosolyogjon rajtam! Ne tegyen úgy, mintha csak egy halom leírt szó lennék! Ne redukáljon kulturális sztereotípiává! Én azt nem szeretem. 

Maga nélkül én már nem tudok élni! 

Pedig mi volt maga nekem? Egy ismeretlen, aki véletlenül engem talált meg a problémájával. Egy eltévedt villanylevél, amire unalmamban válaszoltam, mert tetszettek a szavai. Izgalmas volt, mert nem ismertem magát, nem tudtam a ruhája, a haja, a sminkje alapján berendezni a dobozaimba. Még most se tudom. Csak a szavait ismerem, és függök tőlük. 

Igen függök, pedig először azt hittem soha többé nem hallok magáról, de maga újra írt. Aztán azt hittem pár napos internetflört lesz belőle. Személytelen, biztonságos, ahol különösebb kockázat nélkül lehet majd vágyakozni, féltékenykedni, gyanakodni, gyűlölködni… szeretni. De nem így lett. Valami történt magával és velem és egyszerre intenzívebbek és őszintébbek lettünk, mint a valódi életünkben. (Ugye maga is az lett?) Nem kellett tekintettel lenünk másokra, nem kellett aggódnunk senki érzékenysége miatt. Ha félreértettünk valamit, ha örültünk vagy megsértődtünk, csak a kettőnk ügye volt. 

Most meg nem ír, csak ilyen jeleket hagy maga után. Túl élénken fantáziáltam? Talán nem úgy egészítettem ki a szavait magamban, ahogyan azt maga gondolta? 

Végeztem! Átfutni nem merem, megöl a félelem s a szégyen. A sorsom van kezében, de ha nem válaszol, többet nem keresem. 

Isten vele


(A szövegben eredeti, vagy torzított formában idézetek szerepelnek a következő művekből. Puskin: Anyegin; Woody Allen: Annie Hall; UPC direct reklám)
Csak a félreértések elkerülése végett ;)

Csupasz nyulak

Tóth Olga: Csupasz nyulak (Ulpius, 2011)
[3 és fél év állami gondozásban]

Két lány. Testvérek. Egy rémes családban, egy rémes Pest környéki faluban, egy rémesen prűd korban. 

Az egyik egy pedálgép. Kis pirosbiciklis. Mégsem ellenszenves, inkább sajnálatra méltó, mert a pedálozása csak pótszer a családi szeretetlenség miatt. 

A másik nem annyira rosszaságból, mint inkább a pechje miatt családi feketebárány, aki unalomból, megfelelni vágyásból fölcsináltatja magát egy üdülőben. 

(De hogy a picsába nem veszi észre valaki, hogy a lánya hét hónapos terhes?) Egymásra figyelésből nem sok jutott ebbe a családba. Csak a látszat számít, az egész létezésük hazugságra épül. Az egész világ, amiben élnek hazugságra és kollektív amnéziára épül. 

Érdekes a párhuzamos szerkesztés. Ahogy a két elbeszélő ráfókuszál az életük egy-egy pontjára, ahogy hasonlóan, vagy éppen egészen másként látják az eseményeket. 

Érdekes a felnőtté és nővé válás ábrázolása, az első önálló döntések meghozatalának kínja, és a különleges anya-lánya viszony, amibe férfiember nehezen lát bele. (Az apák és fiaik viszonya sokkal egyszerűbb. Alapvetően csak versengés, jó esetben baráti. Talán az egyetlen olyan versengés, amiben a legyőzött – az apa – büszke a legyőzőjére.) 

Nem volt semmi extra, nem kent a falhoz, nem világosodtam meg tőle, de egy este alatt elolvastam, úgyhogy elég jónak kell lennie. Vagy elég nagybetűsnek.

A kommunizmusban egyszer majd megszűnik a bűnözés...

Három krimi a megvalósultból:

Kara János: A tettes ismeretlen (Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962)

[3 láda lopott szőlő]

Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962. Biztatóan hangzik igaz? Ehhez képest csak a végén van direkt propaganda.
Egyébként semmi különös: betörnek egy vidéki szövetkezeti boltba. Az ügyben két hadnagy, egy főhadnagy és egy százados is nyomoz! Aztán a faluban mindenféle titkos viszonyokra derül fény, mindenki hazudik. Kiderül, hogy a békés Monoszló feketézők, sikkasztók és amatőr kurvák imperalista fészke.
A gonosz nem alszik, a legkisebb bűntény mögött is lappanghat valami sokkal nagyobb gaztett. Éberség, elvtársak!

Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben (Magvető - Albatrosz Könyvek, 1973)

[4 és fél ember egy sötét szobában]

A Csirkejátékosnak az opus magnum után született krimije. Agatha Christie nyomvonalán haladó történet tíz összezárt és a vihar miatt a világtól is elzárt emberről, akik úgy gondolják, hogy ismerik egymást. Hatan gimnáziumi barátok, akik 15 év elteltével találkoznak ismét, + 2 feleség, 1 asszisztens és 1 táncosnő. Az egyiküket meggyilkolják, de oka nem volt rá senkinek. Vagy mégis?

A történetet megbolondítja még egy kis kém-szállal, elhárítótiszttel, volksbunddal, és az egészet a szokásos pécsi-mecseki környezetbe helyezi.

Jó kis krimi, aminek ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (Cselekmény:1960, kiadás: 1972)

Szita György: Segédmunkában ((Magvető - Albatrosz Könyvek, 1988)

[4 száz meg ötven órabérnek]

Szita György krimijének cselekménye lassú, de szövevényes, bőven intarziázva szociográfiai és helytörténeti elemekkel, amiket én kimondottan élveztem. A nyolcvanas évek végére, a budai maszekok világába vezet a történet. Egy kiugrott rendőr, aki segédmunkásként akarja megkeresni a válás utáni újrakezdésre valót, elvállalja, hogy megkeres valakit – órabérért –, de egy nagyon csúnya féltékenységi-zsarolási ügybe keveredik.

Amitől kimondottan érdekes a regény az a hirtelen meggazdagodó, de a pénzükkel mit kezdeni nem tudó, tönkrement életeken csücsülő vállalkozók, illetve a társadalmi hierarchia alján álló, de a legtöbb értelmiséginél többet kaszáló szakik – segédmunkások, melósok, szakemberek mellett az alapokat elleső „mesterek” – napról-napra zajló, melóhelytől kocsmáig nyúló életének a bemutatása.

Jó volt. Kellemes csalódás. Ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (1988)

Az ember, aki gyerek volt

Gian Franco Svidercoschi: Karol története - Az ember, aki pápa lett (Mandorla-Ház, 2010. Fordította: Simonné Kajsza Krisztina - akinek fogalma sincs a földrajzi nevekről)
[2 gyorsan lezavart konklávé]

Ez a könyv valahol a nagyon kevés és az abszolút semmi között van félúton. A fülszöveg Karol Wojtyla gyökerekig visszanyúló életrajzát ígéri nekünk, amiből megismerhetjük a későbbi pápa döntéseinek okait. Ehhez képest kapunk egy olyan hagiográfiát, amihez képest még a templomokban osztogatott kis füzetecskék is kiemelkedő színvonalúak.
A szöveg közhelyes, felületes. Az életrajz mellé írt „történelmi segédanyag” kevés kivételtől eltekintve kisiskolás színvonalú, hivatkozás egy darab se, irodalomjegyzék semmi.
Egyébként úgy tűnik a kis Karol teljesen normális gyerek volt, úgy értem nem játszott pápásat, vagy ilyesmi. Édesanyját és testvérét fiatalon elvesztette. Aztán a képébe mászott ez az ocsmány század, és lett belőle az, ami. Emberek ezrei, százezrei élték át ugyanezt, mégsem lett belőlük pápa. De azt, hogy belőle miért lett, ebből az életrajzból nem tudhatjuk meg.
Ráadásul idegesítő a stílusa. Úgy ír Wojtyláról, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy ő lesz a pápa. És képzeljétek gyerekek: a kis Karol focizott, pedig később ő lett a pápa. És képzeljétek: dolgozott egy gyárban, pedig később ő lett… És képzeljétek: ellátta egy vidéki pap feladatait, pedig később…
Finoman szólva sem vagyok nagy híve a katolikus egyháznak, de rá, a Nagy Bocsánatkérőre azért kíváncsi lettem volna. Főleg a háború vége és a pápává választás között eltelt évekre, de azokról csak nagy általánosságban ír Svidercoschi.
A fordítói és a kiadói munkára nem vesztegetnék több szót, az idézetek magukért beszélnek.

Augusztus könyvtárosa és olvasója

A Pack Horse Library Project könyvtárosa egy meglőtt férfinek visz olvasnivalót, valahol Kentuckyban. A Pack Horse-t azért hozták létre 1935-ben, hogy a hegyekben, a közkönyvtáraktól távol élőket is el tudják látni olvasnivalóval. A könyvtároshölgyek heti 50-80 mérföldet is megtettek öszvéren, csónakkal és gyalog, hogy a más könyvtárakból kiselejtezett könyveket és folyóiratokat eljuttassák a hegylakókhoz.

Egy farmer lánya olvas a hálószobájában, valamikor a harmincas években. Alfred Eisenstaedt felvétele.

[És ezzel a poszttal én most elhúzok nyaralni. Szeptemberig szünet. Minden jót!]

Feljegyzés magamnak

Christopher Dell: Szörnyek könyve avagy A képzelet állatkertje (Corvina, 2010) Fordította: Árokszállásy Zoltán
[3 unikornison lovagló boszorkány, akiket alakváltók üldöznek]

Emlékeztető: ilyeneket akarok, ha majd kertes házam lesz:

-    Egy japán fürdőszoba takarító szörnyecske – ez akár már most is jöhet, majd ellakik a szárítógépben, úgysem használjuk semmire.
-    Egy glawackus – egy félig kutya, félig macska lény, amivel mindkét gyermekem vágyát kielégíthetném.
-    Egy squonk – bár ez megfontolandó, mert fogságban elolvad.
-    Egy jackalope – ez valami vérnyúl féleség. Magamnak.
-    Egy alkonoszty – orosz nő-madár hibrid, andalító énekkel. Hát, hmm, magamnak.
-    Néhány japán abake – ami olyan szellem, ami képes bármilyen tárgy alakját felvenni (lehet lámpa, esernyő, fűnyíró, stb.), felettébb praktikus az egész családnak.
-    Ha lesz egy kis tavam is, akkor: egy skót kelpie, ami vízi ló, de nem víziló,
-    És egy japán kappa – segít a kerti munkában, de vigyázni kell vele, mert embert eszik, ha nincs uborka – tehát legyen sok uborka.
-    Egy Káli/Durga – a kék démonvadász, hogy a biztonságunkra is ügyeljen valaki.
-    Ja, és egy sárkány, csak valami kisebb fajta.

[Több kép, mint kolbász, ami szép, viszont nem laksz jól tőle. Sokkal több szövegre lett volna szükségem, és jó lesz, ha Dell vigyáz, mert ha véletlenül farkasember vagyok, hát letépem a fejét.]