2010. április 27., kedd

Olyan könnyű lenne lefeküdni és meghalni

Helen Dunmore: Ostrom (Európa, 2010) fordította Czine Erzsébet.
Regény ez, de ilyen lehetne egy színdarab a leningrádi blokádról. Nagyjából öt főszereplőre és egy kis lakásra redukált történetvezetés és jellemábrázolás, ami mögött tökéletesen kirajzolódik a 20. század orosz történelmének emberi életekbe nyomott mása. És kihallatszik a több hónapig tartó félelem, fagyoskodás, éhség nyöszörgése, és az egymással farkasszemet néző százezres hadseregek csörömpölése. Szóval lehetne egy színpadi verziót csinálni belőle, de kár lenne Dunmore néhol egészen 19. századi stílusban megírt leírásaiért (Tolsztoj) és gyönyörű lélekbúvárkodásaiért (Woolf), amiket brutális történeti és nyelvi részletek szakítanak meg.
A több síkon zajló történetben Mihail Levin a belső disszidens író és Maria Petrovna az egykor híres, de nemkívánatos személlyé vált színésznő többször megidézi az 1917 előtti „békeidőket”, kettejük különös szerelmét, Levin halott feleségét. A fiatalabbaknak, Levin két gyerekének, a családot ellátó huszonéves Annának, a kis Koljának, és a hozzájuk keveredő orvostanhallgatónak, már csak a csengőfrászos húszas évekről vannak személyes tapasztalataik, amikor egyetlen rossz helyen elejtett szónak is végzetes következményei lehettek. Ezzel párhuzamosan, a történet jelenidejében, vihar előtti csendben, valami dermedt bénultságban élnek az emberek, ami csak akkor múlik el, amikor a németek már megközelítik Leningrádot. Ekkor mindenki pánikszerű felhalmozásba kezd. A blokád, és a folyamatos ágyúzások zárják össze az öt embert Levinék lakásában. A kényszerű összezártságban, az egymásra utaltságban csak Kolja, helye állandó, a többiek egyre szűkülő körökben kerülgetik egymást, folyamatosan változnak viszonyaik. A bármelyik nap az utolsó lehet hangulatában az érzelmek erőteljesebbek lesznek, az addigi értékek másodlagossá válnak a túléléssel szemben. A szereplők hangulata pillanatonként változik, az éppen megszerzett kevés élelem, vagy tüzelő dönthet feladás és kitartás között. Életükben minden bizonytalanná válik, nincs jó döntés, csak szerencsés döntés, és minden egyes döntés és cselekedet önmagán messze túlmutató, aránytalanul súlyos következménnyel jár. Az emberek olyan dolgokat tesznek meg, amiket soha nem gondoltak volna magukról, és örökre megváltoznak. Egyszerűbb és kényelmesebb meghalni, mint túlélni, de van akinek nincs választása.
A 1941. szeptemberétől 1943 januárjáig tartó blokád alatt több, mint egymillió ember halt meg Leningrádban és környező falvakban.
Nem lehet vitatkozni a Anthony Beevor állításával: lenyűgöző, rémületes és gyönyörű. Az egyik legjobb könyv, amit a második világháborúról olvastam, pedig volt egy pár.
Földközelben sűrű, csípős, sárga füst gomolyog, elnyeli az úton gyalogszerrel igyekvőket. Égnek a kunyhók szerte a környéken, vagy a bombázás következményeként, vagy mert menekülő gazdáik felgyújtották őket. Valahogyan, valahonnét mintha úgy emlékeznének, hogy így kell. Vonulj vissza, ha muszáj, de semmit se hagyj az ellenségnek, csak hamut. Ne hagyj neki ételt, ne hagyj neki menedéket.

Újabb élelmiszerraktárakat ért bombatalálat, de senki sem tudja pontosan, hol. Most már tudjuk, hogy nem egyszerűen le akarnak győzni bennünket. El akarnak pusztítani. Az égvilágon semmi sincs, ami számítana nekik Leningrádban. Se egy kő, se egy gyerek. Karthágót el kell pusztítani.
De felszabadító a tudat. Többé nem köthetünk alkut velük. Részünkről ennyi. Nincs több választásunk. Csak az ellenállás. Tehát kikelek az ágyból, és két órán a kanapén fekszem. Ez azért nem tűnik olyan szörnyű nagy ellenállásnak, ugyebár? Vajon nem rémítené-e halálra a németeket, ha tudnák, hogy Mihail Iljics Levin még él, és egy verses beszélyt idézget magában?

Anna már nem szívesen halad el a park mellett. A padokon emberek ülnek, hóba burkolózva, hóba ültetett gumókként várják a tavaszt. Ott vannak nap nap után. Senki sem jön, hogy elvigye őket. (…) Semmi sem tűnik meglepőnek többé, még a Karpov-csatorna partján vagy a temetők előtt halomba rakott holttestek sem. Andrej beszélt neki róluk. Falat alkotnak az úttest két oldalán. (…) Anna élettelen csenden keresztül hatol előre. Nincsenek kutyák, nincsenek galambok, nincsenek macskák, nincsenek pufók, rózsás arcú gyerekek…

2010. április 21., szerda

Kidöntött fáink suttogása

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása; Egymás mellett; Virágárok (Nap, 2008)

Ágh István
Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette.
Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére van, bátyja Nagy László (1925–1978) költő. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961).
1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született.
1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA)

Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését.
Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak.
A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelőgyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt.
Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre.

2010. április 20., kedd

Mindenütt hódit

Mindenütt hódit. reklám a Nagy Háborúban, 1914-1918 (MKVM, 2009) 
„MINUTA tea kivonat teljesen kész, cukor és rummal. Tábori csomagolásban is, mindenütt kapható.”
„SZANITÉC tetűpor. Legjobb óvszer kiütéses tífusz ellen. Kapható minden patikában és drogáriában. Tábori csomag (csak címet kell ráírni) 1 korona.”
„Mondd, mennyit jegyeztél a hadikölcsönre fölösleges pénzedből és megmondom, szereted-e hazádat.”
„Az elesett hősök özvegyei és árvái és a háború rokkantjai javára megalkotjuk a Nemzeti Áldozatkészség Szobrát. A szobor favázát a magyar nemzet borítja be az áldozatkészség fémpikkelyeivel. Váltsuk meg mindannyian legalább 2 koronával a nevünkkel ellátott fémpikkelyt a  Nemzeti Áldozatkészség Szobra végrehajtó bizottságánál: Budapest Képviselőház. Telefon: 46-99.”
„Imádkozik a király. Őfelsége I. Ferenc József legmagasabb hozzájárulásával és elismerésével készült filmdráma, 4 felvonásban, kizárólagos joggal, a Mozgóképotthonban.”
„Eredeti filmfelvételek az összes harcterekről, repülőinkről, és tengerészetünkről! Előadhatók családi körben, iskolákban, egyletekben, stb. stb. Tanulságos és nevelő hatású ifjúságunkra nézve, maradandó, élő bizonyítékai a mai nagy és nehéz időknek.”
„HŐSÖK SÖRE. A legnemesebb nyersanyagokból saját módszerünk szerint készült ezen Idénysörünk első megjelenése összeesik a világháború idejével, melynek történetébe lángoló betűkkel írták be a magyar nevet a mi hős katonáink. (…) Vitéz katonáinkra gondoltunk mi is, amikor ezen gyártmányunknak ezt a nevet adtuk Hősök Söre. Fővárosi Serfőző R.t. Kőbányán”
„Hazafiúi szükségleti és megemlékezési ékszertárgyak domború kivitelben. (…) J.és A. Zirner ékszerészek, órás és hadióra szállítok.”
„HADSEREGÜNKNEK FÉM KELL! Hadifémek beváltása tiszta nikkel, vörösréz, sárgaréz sürgősen kell a tölténygyártáshoz. A beváltás hatóságilag megállapított árakon készpénz fizetés ellenében történik.”
„Réz mozsarait rekvirálni fogják! Gondoskodjék már most megfelelő higiénikus mozsarakról. Legszebb háborús emlék!”
„Az Unicum gyomorerősítő likőrt a háború alatt a hadsereg részére lapos palackokban is forgalomba hozták Zwack J. és Társai cs. és kir. udvari szállítók, likőrgyárosok.”
„PANAX PASTA. Láb és általában a test izzadása ellen. Valamennyi állam hadseregénél használják a Panax Pastát.”
„Nagy öröme a katonának, ha csomagot kap hazulról, de még nagyobb az öröme, ha DIANA sósborszesz is van benne, amit belsőleg-külsőleg egyaránt eredménnyel használhat minden bajnál.”
„Auguszta Hajó. A Nemzet Háza rokkant katonák otthona javára. Sétahajózás a Dunán.”
„Rokkant és lábadozó katonák műhelyeiben készülnek a legmegfelelőbb karácsonyi ajándékok. Gyermekjátékok, dísztárgyak.”
„LÖVÉSZÁROK a Pasaréten. Megtekinthető egész napon át. Megnyílik augusztus első napjaiban!”
„Megjelent! MAGYAR HŐSÖK. A Pesti Napló új ajándék albuma előfizetőinek.”
„Mozgatható emberi műszemek. Készítő: Hatschek Béla Bpest, VII., Munkás-utca 4. fldsz. 2.”
„Készüljön fel az általános békére, hirdessen tehát Az Üzletben.”

2010. április 13., kedd

A berni katasztrófa

Ez csak elvesztett labdarúgó-mérkőzés, kedves hallgatóim.
Hiába mantrázta ezt Szepesi, mindenki tudta, hogy ez nem csak egy elveszett, illetve a másik oldalon megnyert, meccs ez annál sokkal több.
Magyarországon a vereség miatti elkeseredés tüntetésekbe torkollott, és az emberek nem csak Sebes Gusztávot szidták, hanem Rákosit is. Az addig rendíthetetlennek tűnő sztálinista rezsim bekapta az első jobbegyenest. Németországban a győzelem leírhatatlan eufóriát váltott ki, az akkortájt beinduló gazdasági csodával együtt ez alapozta meg a németek új önképét, amely nagyon messze került a csalódott vesztesétől.
A mítoszteremtés már a lefújás pillanatában megkezdődött. Joachim Fest történész mondása szerint az NSZK-nak három alapító atyja volt: Konrad Adenauer a politika, Ludwig Erhard a gazdaság, és Fritz Walter a mentalitás területén. A magyarok turáni átkot és összesküvést emlegettek. Miért játszott a sérült Puskás? Miért keverte meg Sebes az összeállítást? Miért nem adta meg az angol bíró a szabályos gólunkat? Csupa megválaszolatlan kérdés. Újra előkerült a ’38-ban az olaszokkal szemben elveszett VB-döntő is, amit Mussolini rovására írtak.
A sport, a nép, és a politika mágikus háromszöge Magyarországon széthullott, Németországban összeállt. Magyarországon az Aranycsapat volt a politikai gitt, ami összekötötte egymással a hatalmat és népet, ez volt az egyetlen közös nevező. Az emberek és a hatalom gyakorlatilag bármit elnéztek a csapatnak. Közszájon forogtak a csempészési ügyek, és Puskás megtehette, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter öltönyével viccelődjön. Ez az átmeneti kegyelmi állapot szűnt meg a berni döntő elvesztésével. A másik oldalon az addig lesajnált és kevés érdeklődést kiváltó német válogatottakból nemzeti hősök lettek, még akkor is, ha a döntő után következő tizennyolc meccsből tizenkettőt elvesztettek – Adenauer szerint mindig jó politikai érzékkel.
Peter Kasza jó könyvet írt. Alapos, okos, korrekt és emellett stílusos és szórakoztató is. Nem csak a döntő környéki időszakot elemzi, hanem a megvizsgálja a foci, a nép és a hatalom viszonyát a két országban egészen a harmincas évek végétől. Az elemzéseket és elméleteket jó arányban vegyíti a sztorikkal. (Például Brüll Alfréd MTK elnök történetével, aki kijavítja a Shakespeare-t hibásan idéző Mengelét.) Rávilágít a sport és a történelem megdöbbentő párhuzamaira.
Persze ha mi nyerjük az ’54-es VB-t attól még nem maradt volna el sem a magyar forradalom, sem a német gazdasági csoda, de lehet, hogy máskor, másképp, más mentális környezetben ment volna végbe. A futball nem csak a világ legnagyszerűbb játéka, hanem olyan intézmény, amely döntően befolyásolja egy közösség, akár egy egész nemzet, pszichéjét, és olykor történelmet is ír.
Peter Kasza: A berni csoda, 1954: amikor a futball történelmet ír (Alexandra, 2004) fordította Bujdosó István
Székelyudvarhely valaha Magyarország volt, de ekkor már – akárcsak egész Erdély – Romániához tartozott, viszont a kis település nyelve és kultúrája továbbra is magyar maradt. Amikor a döntő utáni napon egy színházi társulat érkezett a faluba, a színészek meglepődve tapasztalták, hogy mindenki feketébe öltözött. Megkérdezték egy nénitől, hogy ki halt meg. Senki, mondta az anyóka. Sokkal nagyobb a baj. Tegnap elvesztettük a vb-döntőt. Kérdezték, hogy ennyire szívén viseli a labdarúgást. „Dehogyis! Még életemben nem láttam focit. De ha ezt a meccset megnyertük volna… Egész Erdély újra Magyarországhoz került volna.


Az egykori német válogatott játékos (Albert Sing) időközben a Young Boys Bern csapatához igazolt edzőnek, és a Wankdorf-stadion felavatásán játszott a magyarok ellen. Az eredmény 0:9. Ezen nem is csodálkozott senki. Amin viszont Sing nagyon is elcsodálkozott, és amit soha nem felejt el az életben, hogy a magyarok egy közös vacsora után a terítéket félretolták, és a játéknak minden egyes mozzanatát, ahol az összehangoltságnak a legcsekélyebb hiánya is megmutatkozott, a sótartó és egyéb asztali kiegészítők segítségével tüzetesen kielemezték. „Egy olyan mérkőzésről nekiálltak vitatkozni, amit 9:0-ra megnyertek. Felfoghatatlan!” – mondja hüledezve Sing.


2010. április 9., péntek

Nézd, Prága!

fotó: Jozef Sudek
Nézd, Prága! (Eri, 2009) szerkesztette: Csémy Tamás és Simkó György

Nem voltam teljesen megelégedve ezzel a kötettel, elég vegyes volt az írások színvonala. De az is lehet, hogy én voltam a hibás. Nem kellett volna egyhuzamban elolvasni, mert négyszáz oldal kispróza még az arany Prágáról is sok.
Mondom, elegyes volt, voltak nagyon jó írások is, voltak kihagyhatóak is, voltak „húzónevek” és voltak számomra tök ismeretlen vagy alig ismert szerzők is. Jó lett volna mindenkiről egy pár soros életrajz, mert ahhoz túl lusta vagyok, hogy mindenkinek utánanézzek.
Ami a legérdekesebb volt az egészben – és ez mégiscsak indokolja az egyhuzamban olvasást – az a magyarok Prága-képének változása. Míg állt a Monarchia, addig Prága, és egyben a cseh nemzet volt a legfőbb rivális a Bécs kegyeiért zajló hajszában, és ez még azoknak az írásaiból is kiolvasható, akik rajonganak a városért. Aztán a ’20-as, 30-as években a magyar Prága egyrészt a csóró szlovenszkói diákokat jelentett, másrészt csóró és ráadásul kommunista emigránsokat, akiknek a város menedék is, ellenség is. Az 50-es években a baráti Csehszlovákia fővárosa az elérhető és elérni érdemes utazási lehetőségek egyike volt, ’68 után a szabadság és ellenállás új jelképe lett. Ez a kép tulajdonképpen a rendszerváltások után is megmaradt, kiegészülve a turistaipar és a sörzarándoklatok Prágájával.
Szóval azt ajánlom, hogy olvassátok egyben, vagy részenként. Plusz pont jár a kitűnő szerkesztésért és az archív fotókért.