November könyvtárosa

Hazaviszlek, jó?

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó? - tárcanovellák, publicisztikák (Magvető, 2009) (kép: Vancsofoto)

Tóth Krisztina népszerű költő - többen kölcsönzik, mint József Attilát, vagy Téreyt, nem is beszélve a Juhászokról -, és még szép is. Ez azért már igazságtalanság. És a prózaírással sincs különösebb problémája. Felépített, gördülékeny írások ezek, de túlságosan simák, nekem hiányzik belőlük néhány redő, szakadás, valami. (Tűz?) Persze lehet, hogy ez a műfaj sajátossága. Újságba való írások ezek. Inkább olvassatok Békés Pált vagy Cserna Bandit.

Amik tetszettek: Teiresziász; Szólánc; Nagy vonalakban a női szexualitásról; Többféle csavarral; Faredőny; Adventurer; Kitántorogtak; Páternoszter; Sors, nyiss nekem tért!; Pepi; Disznósajt; Örkény-árnyjáték 

    Örkény-árnyjáték III. (Ahasvérus)   

    Kétezres évek, párbeszéd Budapesten. Kisebb változásokkal lezajlik minden év december 31-én de. 11h és 12h között. Csöng a telefon, fiatal nő fölveszi. A vonal végén egy öregasszony hangja.

    - Zsuzsika?
    - Csókolom, nagymama, boldog új évet!
    - Ebédeltél?
    - Még korán van. Megyek át anyuékhoz, majd ott.
    - Vigyázz, ha mész át.
    - Vigyázok, nagymama.
    - Azért van otthon ennivalód?
    - Van, nagymama.
    - Zsír van?
    - Nem szoktam zsírral főzni, nagymama.
    - Hallottad a durrogást?
    - Hallottam. Petárdáznak.
    - Reggel is petárdáznak?
    - Reggel is, ilyenkor kezdik.
    - Hangosan petárdáznak.
    - De nagymama, nem is hallja…
    - Liszted van?
    - Minek, nagymama? Nem szoktam sütni.
    - Rántáshoz is kell.
    - Rántani se szoktam.
    - De azért van liszted, ugye Zsuzsikám?
    - Van.
    - És a keresztleveled megvan ugye?

Az utolsó farkas

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (Magvető, 2009) fotó: Szilágyi Lenke

A Sátántangó óta nem élveztem ennyire Krasznahorkai könyvet! Megmondom őszintén, nekem általában sok. Nemrég valakitől azt hallottam, hogy nem illik háromnál több mondatot írni egy emailben. Na jó basszus, de az Krasznahorkainál egy regény!
Az utolsó farkas hőse egy gondolkodásból kiábrándult filozófus, akinek élete három szóval is leírható lenne: hiábavalóság, megvetés, megszokás. A neve mögött már nem él senki. Egy végtelenül mocskos város ócska török kocsmájában ücsörögve issza a legolcsóbb sört, beosztva. Ebbe a posványba érkezik egy meghívólevél a távoli Extremadurából, egy megbízás, amit vonakodva fogad el. De mikor már ott van, akarata ellenére is rabul ejti a táj, a meghitt kietlenség, az ott élők időn és téren kívülisége, büszkesége, bátorsága, állhatatossága, amire a külvilág bármikor rászabadíthatja a kárhozatot, és az utolsó extremadurai farkas legendája.

De mindez, a történet, nem is lényeges, csak apropó Krasznahorkai elmélkedéseihez.

(…) a gondolkodásnak vége, mert vagy az helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az ’ADD IDE’ primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedráktól egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla, sem úgy, hogy ő teszi, sem úgy, hogy más, ez az egész, a filozófia, nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna, a könyvek a boltok kirakataiban s bent a boltok pultjain: egy ócska szemétdomb, csak álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság, mert el kell fedniük a tényt, hogy valóságos könyvek, valóságos filozófiák helyett állnak ott, (…)

(…) mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezet sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármire néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz (…)

(…) a falkából már nem maradtak csak ők ketten, pontosan tudták, mire számíthatnak, ha ember meglátja őket, ezért aztán állandóan változtatták az útvonalaikat, (…) óvatosak, okosabbak, ravaszabbak és bátrabbak lettek, de nem mentek el, és ezt nem nagyon értette senki, mindenki, aki ismerte akkoriban ezt a farkastörténetet, arra számított, hogy két ennyire eszes állat végleg elmenekül innen, de ezek maradtak, mert tudja, mondta neki a vadőr, és újra elindultak valahová a dzsippel, ez úgy van a farkasoknál, hogy ha egy terület az övék, akkor az örökké az marad, egy területnek ha ők az urai, és ez jelenthet akár ötven hektárt is, akkor ők onnan nem is mehetnek el, ez a törvény, ők, a farkasok így gondolják, vagyis ennek szellemében élnek, ezért nem mozdult innen ez az utolsó kettő sem, ezért nem mentek el, mert nem tudtak elmenni, még a veszély állandó tudatában sem, elhagyni azt, ami az övék, amelynek a határait megjelölték folyamatosan, nem, ez az ő számukra egyenlő volt a lehetetlennel, sőt, ő, mutatott magára ez a José Miguel, meg van róla győződve, hogy a törvényben náluk erős szerepet játszik a büszkeség is, hogy tehát felfoghatjuk úgy is, hogy büszkeségből nem mentek el innen, mert a farkas nagyon büszke állat, büszke, köpte ki szinte a szót a vadőr (…)

Aki pislog, fél a haláltól

Knud Romer: Aki pislog, fél a haláltól (Polar könyvek, 2009) fordította: Bogdán Ágnes

fotó: Sigrid Nygaard

Nincs semmi különös ebben a könyveben.

Knud Romer dán reklámszakember és médiaszemélyiség, sok mindent csinál. Saját reklámcéget és tévéműsort vezet, önmagát alakította Lars von Trier Idióták című filmjében, kortárs irodalmi antológiát szerkesztett és kalauzt írt Koppenhága nyilvános vécéiről.

Első regényét 46 évesen publikálta, és mivel ez a könyv a gyermekkoráról, a szüleiről és a nagyszüleiről szól, biztosak lehettek benne, hogy alaposan megérlelte a mondanivalóját.

Romer félig dán félig német családba születtet 1960-ban, egy dán kisvárosban. Anyja a nagyvilági Berlinből került a kis szigetre, a második világháború utáni években. Anya és fia sorsa ebben a mikrovilágban, németként nem lehetett más, mint kirekesztettség, sőt megvetettség. Romer krónikája felvillantja tágabb családjának sorsait, a porosz junker nagyapát, a bombázásokban megnyomorított nagymamát, a keleti frontról csendes őrültként visszatérő férfiakat, a fantaszta dán nagyapát, akinek minden vállalkozása kudarcba fullad, és még sorolhatnám.

Romer prózája nagyon kidolgozott, pontos, éppen kellő arányban vegyíti a pátoszt és az iróniát, és ad hozzá némi abszurd humort. Őszinte, nem játszik az érzéseinkkel, nem trükközik, mégis eléri, hogy a regény az egész nyomorult huszadik század lenyomata legyen, ami bármelyik európai nyelven megszülethetett volna.

Mondom, nincs semmi különös ebben a könyvben, mégis könnyen bekerülhet az idei legjobb 10-be.

Egy olyan városon keresztül vezetett az utunk nap mint nap, amely hátat fordított nekünk, s mi mindent a visszájáról láttunk, csak olyanokkal találkoztunk, akik elhúzódtak tőlünk és elutasítóan intettek, amikor anyám feléjük fordult. Elfordultak, másfelé néztek, az ajtók bezárultak, kifogyott az áru, foglaltak voltak a székek, még a pap is visszahúzta a kezét a karácsonyi istentisztelet után. Egyedül voltunk a világon, anyám a kezében tartotta az életemet, s én is az övét, ahogyan apró léptekkel szaladtam mellette a főtérig, majd végig a visszafelé vezető úton. (…)

Anyám nagyvilági hölgy létére a világ végén kötött ki, s én soha nem fogtam föl, milyen sokat veszített, és milyen újabb veszteségek érték Nykøbingben. A háború után maga mögött hagyta mindazt, ami megmaradt az életéből – elhagyta a családját, a nevét, az országát, az anyanyelvét -, és Dániába költözött, mert beleszeretett az apámba. Tűrte, hogy megalázzák, megvessék, gyűlöljék, mert német, ő imádta apámat, és napistennek becézte. Ő volt a mindene, és az egyetlen, akije volt – abban az időben senki nem akart németekkel barátkozni. – Ach ja – sóhajtott anyám, s ahogy szokott, slukkolt egyet a szivarkából, felhörpintette italát, és feltette a Koldusoperát. Végigénekeltük a Bicska Maxit, az Ágyúdalt meg a Kocsma Jennyt, s amikor ahhoz a helyhez értünk, ahol megkérdik a lánytól, hogy ki haljon meg, kórusban feleltük, hogy mind!

Folyton azt reméltem, hogy minden úgy történik majd, mint a dalban, hogy majd jön egy hajó, fedélzetén ötven ágyúval, és porig bombázza Nykøbinget, megment bennünket és elvisz messzire. (…) és akkor eljön a bosszúállás órája. A piactéren hirdetik majd ki az ítéleteket, és akkor mindannyian megtudják, ki is az én anyám: a szomszédok, az eladókisasszonyok a pékségben, a hentes, a zöldséges, a pap, a gyerekek meg a többiek, egytől egyig letérdepelnek, és nyújtják a nyakukat. Hopplá! – mosolygunk majd egymásra anyámmal, és vég nélkül görögnek a fejek. (…)

Az életemet adtam volna azért, hogy boldognak lássam, nemegyszer megfogtam és simogattam a kezét, és beszámoltam az aznapi eseményekről. Fociztunk, kihívtak a táblához, Suzanne fogszabályzót kapott, az ikrek meghívtak a születésnapjukra – hazudtam. Abból állt a nap, hogy csúfoltak, német disznónak neveztek, a szünetekben elrejtőztem, iskolatársaim kinevették a szendvicsemet, a kerékpáromat és a ruhámat, anyámat se kímélték, a nevét gyalázták. (…) Soha nem vitt rá a lélek, hogy ezt elmondjam neki, mindent megtettem, hogy szórakoztassam – és anyám rám emelte a tekintetét, lassan szétnyitotta a kezét, én mindenemet a tenyerébe tettem, és reméltem, hogy elegendő lesz.

(Apám) Jó ember volt, a légynek sem ártott, arca ragyogott, mint a nap. Nem ivott, nem dohányzott, korán kelt és feküdt, egyetlen alkalommal sem hallottam káromkodni. Nem késett el, jól dolgozott, befizette az adóját, és száz méterrel a kereszteződés előtt lassítani kezdett, akkor is, ha a lámpa zöld volt; mire odaértünk, épp pirosra váltott. Önkéntelenül felállt, ha valamely hatósággal beszélt telefonon, és egyetlen készüléket sem dugott be a konnektorba addig, amíg el nem olvasta a használati utasítást. Kívül-belül kifogástalan volt – a lelkiismerete éppoly tiszta, mint az ingei -, nyakkendőt hordott, mindig kipucolta a cipőjét és makulátlan volt az öltönye. Egy biztosítási társaságnál dolgozott, és minden áldott nap biztosította magát afelől, hogy semmi nem történt.

Nehéz kutya

Teslár Ákos: Nehéz kutya (Ulpius, 2009)

Azt hiszem, előre elhatároztam, hogy utálni fogom ezt a könyvet, (Hogy akkor miért olvastam el? Kérdezd az analitikusom!) és majd aljas kérdéseket teszek fel nektek. Például:

Tudod-e, hogy
-    Magyarországon a politikus hazug és képmutató?
-    a nepotizmus és a korrupció alapvető alkotóeleme a társadalmi szerkezetnek?
-    hozzá nem értő emberek ülnek döntéshozó és pénzosztó helyeken?
-    semmi sem működik rendesen?
Aztán tudod-e, hogy
-    elvek és értékek relatívak, döntéseink, választásaink nagyrészt nem szabadok?
-    a világon rengetegen élnek tudatmódosító szerekkel?
-    fiatal emberek gyakran közönyösséggel és cinizmussal álcázzák érzékenységüket?
-    a szerelem megszépíti a világot?
-    szerelem (vagy drog, lelkifurdalás, miegymás) hatására időnként irracionálisan cselekszünk?
Igen? Akkor ne olvasd el ezt a könyvet!

Szóval prekoncepcióval fogtam neki az olvasásnak, és erről nagyrészt a fülszöveg mellett elhelyezett fotó tehet. Sajnos nem találtam a képet a neten, úgyhogy kénytelen vagyok leírni. Szerzőnk egy íróasztal mögött ül. Haja szépen befésülve, nyakkendője pont középen. Jobbját szája előtt tartva, gondolkodó pózban mered a baljában lazán tartott pisztolyra. (Muhaha! Hihetetlenül mesterkélt.)
DE! Végül nem sikerült maradéktalanul utálnom ezt a könyvet, mert magával ragadott a sztori: szerelem, karrier, barátság felbomlása – igazi bildungsroman. Sőt politikai krimi! Amiben még az engem általában zavaró politizálás sem idegesített, mert Teslárnak nagyjából olyan az álláspontja, mint nekem. (Akkor higgy politikusnak, ha ló legel a sírján!) És a regénybeli Teslár könyökvédős Robin Hood figurája is egyre szimpatikusabbá vált az olvasás során.
DE! Sajnos a mesterkéltség nem csak a fotóra jellemző, hanem az írásra is, főleg a vége felé közeledve. A kétféle befejezés meg szerintem egyszerűen döntésképtelenség.
És Burroughsnak sokkal jobban állt a pisztoly!

Angus öcsém

John Dickinson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete (Európa, 1971) fordította: Bart István

A skótok bolondok. Ez köztudott. A férfiak idétlen szoknyákban flangálnak, a nők is isznak, mint a kefekötő. Állandóan haggist esznek és whyskivel öblítik le. Egy ronda, sziklás országban élnek, a tavaik hidegek és mindenféle szörnyek tenyésznek bennük. Alig van járható útjuk és komor, fűtetlen kastélyokban tengődnek. És minden külföldinek elmesélik a viccet, aminek az a poénja, hogy Angus öcsém kovács volt, de senkinek nem adott egy vasat sem. Viszont nekik van a legfaszább zászlójuk és szurkolótáboruk széles e világon.
Utazáskor mindig túlbiztosítom magam könyvekkel, de legutóbb valahogy elfogyott az olvasnivalóm  és keresgélés közben akadt a kezembe ez a régi krimi. Előtte nem olvastam semmit Carrtól, de valószínű, fogok még. Christie és Wodehouse találkozása a boncasztalon.

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)

Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?

Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

Október könyvtárosa

Anne az Arlington Heights Memorial Library-ból.

Esküvői ruha romantikus regényekből.

Innen.