Április könyvtárosa

Az Április könyvtárosa cím megosztva a Chaos Városi Könyvtár két munkatársáé, áldozatos olvasószolgálati tevékenységükért.

(A rajzokért köszönet Daarkennek! Thanks Daarken!)

Egy mondat (vagy több)

Lawrence Block: A penge élén (ford. Varga Bálint)

"- Faszkalap - mondtam hangosan. Vagy neki, vagy magamnak, nem tudom pontosan."

Alan Moore: Watchmen (ford. Bárány Ferenc)

Rorschach: "Olyan ez a város, mint egy állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából, élősködőinek mozgásából próbálom megfejteni..."

Fannie Flag: Sült zöld paradicsom (ford. Nagy Nóra)

(A Ku Klux Klánról. Regényidő és -hely: 1933, Alabama.)
"Csak nézd meg azokat a fiúkat. Nem mernek leülni egy nigger mellé, de megeszik a tojást, ami azon melegében esett ki egy tyúk seggéből."

Jo Nesbo: Nemeszisz (ford. Perikovics Edit)
Harry Hole: "Az ügyes rendőrök mindig csúnyák."
"Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam."
Harryról: "Nem elvből nem kedvelte a kollégáit, csupán ösztönösen."

a gyilkos: "A bosszú a gondolkodó ember reflexe, a cselekvések és konzekvenciák komplex összefonódása, melyhez hasonló jelenség egyetlen más állatfajnál sem létezik. A bosszúállás az evolúció folyamán olyannyira hatékonynak bizonyult, hogy csupán a legbosszúszomjasabb egyedek maradtak fenn közülünk ... a megtorlás logikája teremtette meg a jogállamot."

Willem Elsschot: Lidércfény (ford. Gera Judit)

„…az igazi gentlemannek elsősorban azt a kunsztot kell a kisujjában tudnia, hogy könnyed eleganciával távol tartsa magától a haszonállatokat.”
„…más a színük, másként járnak, másként köszönnek és nevetnek, sőt talán még másképp gyűlölnek és szeretnek is, és soha életükben nem hallottak leghíresebb polgártársainkról, és a mi fejedelmeink és szentjeink egyáltalán nem számítanak nekik, vagyis bizonyára kedvemre való emberek.”
„…mindig ellenérzéssel hívom segítségül az Állam bármilyen részét, mert ebben valami olyan alárendeltség van, ami felháborít.”

Thomas Bernhard

„Ha egész életünk során minden kérdésünkre válaszolnának, a végén mégse jutnánk messzebbre, mint a nélkül.”„Ha körülnézünk, mindaz, amit látunk szánalmas és nevetséges. … Gyötrelmes, hogy semmire se megyünk mindazzal, amit tudunk. Az élet tragédia, és a legjobb esetben is csak arra lehetünk képesek, hogy komédiává változtassuk.” (Ford Téglásy Gergely)

„A természetben egyébként ez így szokott lenni: a gyengébb egyedekre előbb rátámadnak, aztán kiszipolyozzák, végül megölik és eltakarítják őket. És az emberi társadalom ebből a szempontból a legalávalóbb, lévén a legravaszabb. Az évszázadok jottányit sem változtattak ezen, ellenkezőleg, a módszerek egyre finomodtak, ezáltal még félelmetesebbek, gyalázatosabbak lettek, Az erkölcs egyszerűen hazugság.” (ford. Ember Mária)

„Az élet nem más, mint bűntetés-végrehajtás, mondtam magamban, és ezt a bűntetés-végrehajtást ki kell bírnod. Életfogytig. A világ büntetőintézet, felettébb szűk mozgástérrel. A remények puszta tévkövetkeztetésnek bizonyulnak. Az elbocsátás pillanatában ismét ugyanabban a büntetőintézetben találod magad. Elítélt vagy és semmi más.” (ford. Lőrinczy Attila)

Leon de Winter: SuperTex (ford. Gera Judit)

„Az egyetlen valódi halálok természetesen: születéses halál.”

„Úgy dolgozott, hogy soha a kimerültség leghalványabb jele sem látszott rajta, s ha eljött az ideje, lefeküdt aludni. Ősember volt.”

„Az ember mindenre képes. De azt jelenti ez, hogy nekem feltétlenül konfrontálódnom kell ezzel a ténnyel?”

Aleksandar Zograf: Pszichonauta (ford. Halmos Ádám)

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Wolf Haas: Halottak feltámadása (ford. Bán Zoltán András)

„Körülményesen hangzott, vagy mi a bánat, szóval, hogy is mondjam, olyan volt, mint egy opera a tévében. Nemhogy szögletes, hanem egyenesen sarkos.”

Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek (Totth Benedek fordítása)

Különben is, van, aki gyorsan, van, aki lassan – baleset vagy a tömegvonzás következtében –, de a végén mindenki megcsonkítva végzi. A nők többsége ismeri ezt az érzést, ahogy napról napra egyre láthatatlanabbá válik.

A Seattle Center környékén egyetlen autó sem parkol, az emberek otthon tévéznek, vagy ők maguk a tévéműsor, már amennyiben hiszel Istenben.

A tányérra kívánkozó malac

Ezt a könyvet egy virtigli filozófus írta, de nem kell tőle megijedni. Nincsenek benne méteres összetett szavak, sem olyan átlagos agy számára nehezen értelmezhető fogalmak, mint a Ding an sich. Hétköznapi filozófiát kapunk, de nem filozofálgatást!

Baggini módszere a következő: egy példázattal fölvázolja a problémát és utána egy rövid esszében körüljárja. Az egész három-négy oldal, de ez a terjedelem arra éppen elég, hogy további gondolkodásra ösztönözzön. A hangsúly a körüljáráson van, a könyvnek éppen az az erőssége, hogy mindent megpróbál megmutatni a másik oldaláról is. Tányérra kerülnek olyan klasszikus filozófiai problémák, mint lét, tudat, tapasztalás, szabad akarat, emlékezet, de hétköznapi kérdések is, és ezek szerintem sokkal érdekesebbek. Olyan dolgokról ír Baggini, amikről naponta hallunk a híradásokban, vitatkozunk róla ismerőseinkkel, és általában megingathatatlannak gondolt álláspontunk van a kérdésben. (Abortusz, vegetarianizmus, fogolykínzás, parancsmegtagadás, művészet, szólásszabadság, mesterséges intelligencia, állati jogok - ízelítőnek.) A szerző arra törekszik, hogy mégis megingassa meggyőződéseinket, vagy legalábbis azok átgondolására késztessen minket. Az egyes fejezetek végén kereszthivatkozásokat találunk, ezek a témával összefüggő másik három-négy gondolatkísérlethez irányítanak - így is lehet olvasni a könyvet. Egy estére elég is ennyi, hogy legyen min gondolkoznunk bárány (malac) számolás közben.

Julian Baggini: A tányérra kívánkozó malac … és 99 további gondolatkísérlet (Corvina, 2008)

„Az ügyes rendőrök mind csúnyák.”

Az animus nagyot dobott a skandináv krimik sorozattal. A svéd Van Veeteren vagy az izlandi Erlendur felügyelő tökéletesen eltalált figurák, akik nagyon hiányoztak már az amerikai krimik által uralt piacon. Róluk majd később, mert az abszolút favoritom jelenleg Harry Hole az osloi rendőrség gyilkossági nyomozója. Harry 1.90 magas, majdnem kopaszra nyírt, árkos arcú negyvenes, aki Levi’s farmerban, Martens bakancsban és feliratos pólókban üldözi a bűnt. Napi betevője a kávé, a cigaretta és a sör. Nem könnyű eset: lázító, arrogáns, önfejű, örök ellenzéki, gonosz poénjai vannak, és nem áll tőle távol a bosszú és a káröröm. „Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam.” Bár munkamániás, nem emeli piedesztálra a rendőri munkát. Egy szakma, amiből meg lehet élni és néha még jót is tesz vele – ennyi erővel lehetne könyvtáros is – és bár tíz jó okot fel tudna sorolni amiért rendőr lett, egyikben sem hisz. Épp az ellentéte Tom Waalernek a sztárnyomozónak, akinek germán arcéle, „barna inge”, és Hasselhoffra emlékeztető mosolya van – ezzel mindent el is mondtam róla!

Az első Harry Hole regényben (Vörösbegy) egy, a második világháborúig visszanyúló ügyben nyomoztak, és ennek során megölték Harry társát, amitől ő természetesen kiborult. Az új részben Hole tovább üldözi a gyilkost, de közben meg kell birkóznia egy nem mindennapi bankrablással és egy volt barátnő halálának rejtélyével. Harry maga is gyanúsítottá válik, életveszélybe kerül, és kénytelen magánnyomozást folytatni. A nyomok minduntalan összekuszálódnak, minden egyes új lehetőség szinte azonnal semmivé foszlik, de hősünk a rendkívüli arcmemóriával rendelkező Beate Lønn és a karizmatikus maffiózó Raskol segítségével mindkét ügyet megoldja. Továbbra sem derül fény azonban a meggyilkolt társ ügyére, úgyhogy harmadik rész is várható!

Jo Nesbø remek stílusú, pergő ritmusú, mégis a nyomozás aprómunkáját is bemutató krimit tett az asztalra (ismét). Nagyszerűen tartja fönn a feszültséget az elhallgatásokkal, de megadja a bennfentesség élményét is (mi olyan dolgokat is tudunk, amiket Harry nem.) A fejezetek – főleg a regény elején – szépen úsznak egymásba, és az első néhány oldal kimondott stílusbravúr. Letehetetlen!

Nesbø, aki volt már profi focista, hivatásos katona és rocksztár is, szerencsére rájött, hogy igazából író.

Jo Nesbø: Nemeszisz (Animus, 2008)

Cucc és anarchia

Ihol két újabb könyvtáros cucc!

Ezt az alkalmat megragadva bejelentem az AKA (Anarchista Könyvtárosok Akciócsoport) megalakulását.

Jelentkezni itt lehet! (Nem csak könyvtárosoknak.)

Agyrémek

Egy idős férfi áll az ablaknál, elmerülten nézi a téli tájat, miközben felidézi apja alakját, akire jól emlékszik, de arra nem, hogy milyen nap van és hány óra.
Maarten szellemi leépülése viharos gyorsasággal zajlik, hiába próbálja letagadni. Ő maga meséli el a történetet, szinte hihetetlen pontossággal ábrázolva a szétcsúszás folyamatát. Tudatánál van, de „nincs jelen", elveszik, eltéved - egyelőre még csak képletesen. Emlékei összekeverednek a valósággal, egymásra vetülnek. Zárkózott lesz, bátortalan, már a mindennapi tennivalók is gondot okoznak neki, félni kezd az idegenné váló világtól.Már évek óta nyugdíjas, egy reggel mégis munkába indul és végül betör egy nyaralóba. Felesége orvoshoz viszi, de egyre romlik az állapota.

Már nem lehet magára hagyni, „átcsúszik a gyermeki státusba"*. Egyik pillanatról a másikra vált élete idősíkjai között, de amikor a jelenben van tisztán látja állapotát. „Feldarabolódom belül." - mondja.

Bernlef** megrázó és elgondolkodtató könyvet írt egy ember széthullásáról. Nagy szavak nélkül, a hétköznapi történéseken keresztül mutatja meg a tragédiát, és hívja fel figyelmünket a birtokunkban levő nagy kincsre, tiszta tudatunkra.*

Szerintem remekmű!

* Buda Béla előszavából
**Bernlef: Hendrik Jan Marsman holland író, költő, fordító egyik álneve. Az „igazi" Bernlef 8. századi fríz költő volt, a germán világ első névről ismert poétája, akinek művei sajnos nem maradtak fenn. A regény a Gondolat kiadó Akcentusok című, holland irodalmat bemutató sorozatában jelent meg, Wekerle Szabolcs kiváló fordításában, Buda Béla elő-, illetve Gera Judit utószavával.
Bernlef: Agyrémek (Gondolat Kiadó, 2008)

fotó: Marco Bakker

Mindennapi halálunkat add meg nekünk ma

„Isten nem olyannak teremtette a világot hogy mindenkinek jó legyen benne nem igaz?” Hát bizony nem egy nagy játszótéren bolyonganak McCarthy regényének szereplői. Az 1840-es években járunk Texas és Mexikó határvidékén, a Vadnyugaton, de ez nem a westernekből ismert környezet. Nincsenek magányos hősök, sem nemes indiánok. Itt végtelen és lakatlan préri van, rommá lett települések, szürkeség, homok és por, eső után pedig mindent ellepő sártenger. Itt születik a névtelen gyerek, akinek útját végigkísérjük. Ez a számkivetettek, nyomorultak, koszos és büdös éhezők világa. Istentől elhagyatott vagy éppen egy bosszúálló Isten által teremtetett világ.

A gyerek minden ok nélkül belekeveredik egy gyilkosságba és ettől kezdve sorsa elrendeltetett. Menekülők, vándorok csoportjához csatlakozik, akiket lemészárol egy csapat indián. Ő túléli, és jobb híján beáll egy skalpvadász bandába, akik félig hivatalosan, a mexikói kormány támogatásával indiánokra vadásznak. Egy ideig üldözik is az indiánokat, de aztán már mindegy lesz, kit skalpolnak meg, csak fekete legyen a haja. De egyik csapat sem jobb a másiknál, az indiánok, a mexikóiak, a texasiak ugyanolyan erőszakos, állatias vademberek, akik kiszolgáltatottságukat, elhagyatottságukat öncélú kegyetlenkedéssel és ivászattal próbálják feledni. Egyszerű, műveletlen, kevés szavú emberek, akiknek olcsó az élet, a másoké is, a maguké is.

A kivétel a bíró, a csapat „szellemi vezére”, akit McCarthy mitikus figuraként ábrázol. A hatalmas termetű, szőrtelen bölcselkedő és gyakorló pszichopata (egy kövér Buddha, Kurtz ezredes és egy hadisten keveréke) A kiszabott sors, az eleve elrendelés igehirdetője, az örök háború prófétája. „Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról – mondta a bíró. Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről. Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen. Csakis így és sose másképp.” Minden borzalom az ember lelkéből fakad.

A gyerek és a bíró között végig érezni valami erős vonzalmat és taszítást, mintha egymás ellenpólusai lennének. A bandát felszámolják, a gyerek úgy-ahogy jó útra térve vándorol tovább, de végzete újra összehozza a bíróval…

A szereplőkről alig derül ki valami, nem sokat tudunk meg az előéletükről, jellemük nem változik, a cselekmény nagy része néhány hónap alatt zajlik aztán két bekezdésen belül eltelik 30-40 év. Az erőszak naturális ábrázolása ellenére a szöveg már-már szakrális. A biblikus hang, a régies szavak használata hihetetlenül erős atmoszférát teremt. (A vesszők teljes száműzése a szövegből hamar megszokható. Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, már tapasztalhatta, hogy McCarthy egyénien bánik az írásjelekkel.)

McCarthy világában sok kegyetlenség van és egy kevés hit, humor viszont semennyi. Ezek az emberek olyan kemények, hogy még a seggüket is kaktusszal törlik ki.

Cormac McCarthy: Véres délkörök (Magvető, 2009) ford. Bart István

„Reggel felé lángokat pillantottak meg a horizonton. Glanton kiküldte a delavárokat. A hajnalcsillag már csak alig pislákolt a keleti égen. Amikor visszatértek odakuporodtak Glaton és a bíró meg a Brown testvérek közé és nagy hadonászás közben előadtak valamit aztán mindnyájan nyeregbe szálltak és folytatták az utat.
Öt üszkös szekér parázslott a sivatag homokjában és a lovasok leszálltak a lovukról és némán végigjárták a leölt argonauták tetemeit – a névtelen jámbor kivándorlókat kik most ott hevertek a kövek közt szörnyű sebeikben kiontott zsigerekkel és nyílvesszőktől tüskés mezítelen törzsükkel. Némelyik a szakálla szerint férfi lehetett mégis mintha a havi vérzés nyomait viselte volna a két lába közén s nem volt hímtagja mert lemetszették neki és most feketén és rettentőn vicsorgó szájából lógott ki. A koponyájukra száradt alvadt vér parókája alól bámuló majomszemmel meredtek felfelé keleten felkelő naptestvérükre.
A szekerekből csak a megfeketedett vasalás meg az elgörbült abroncsok és a még izzó kerékagy maradt a füstölgő faszénkupacba ágyazódva. A lovasok odaguggoltak a pislákoló tüzekhez és kávét ittak húst sütöttek aztán lefeküdtek aludni a halottak közé.”

Az idézetek Bart István fordításai.

Vagyok, aki vagyok(?)

A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi a feleségét és a magyararázatot. Ennyi. Galipot, az isztambuli ügyvédet elhagyja a felesége Rüya. Galip nyomozásba fog, és az újságíró Celalra kezd gyanakodni, aki szintén eltűnt. Galip, hogy megtalálja őket, felveszi Celal személyazonosságát. De nem is a cselekmény fontos ebben a műben, hanem az emlékezet. Az érzelmek, gondolatok, cselekvések aprólékos számbavétele, az elme működése, ami minden történetből, gondolatból kaput nyit egy másik felé. „A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik…” Ez tökéletesen jellemzi Pamuk írástechnikáját is. (Proust hatása letagadhatatlan - és Pamuk nem is tagadja.) Lassú, szétterülő próza ez, mint egy folyó deltája, és aki ráérez a hangulatára, azt beszippantja a sok mese, egymásra utaló történet. Minden második fejezet egy Celal tárca. Ezek azonban nem válnak el a cselekménytől, sőt egybefonódnak. Az irodalom befolyásolja az életet. (Mintha az Isztambul folytatódna.)
A regény másik kulcsfogalma a személyiség, pontosabban az, lehetünk-e önmagunk, vagy mindenképpen másolatok vagyunk. Csak akkor leszünk-e azonosak magunkkal, ha elzárkózunk minden külső hatástól, könyvektől, tárgyaktól, a többi embertől, sőt az emlékeinktől is? Nem csak Galip veszi fel Celal személyiségét, Celal is mások bőrébe bújik az írásaiban, sőt a „valóságban” is. Mindenki szerepet játszik, szultánok, hercegek, alvilági figurák, diktátorok szerepeit. A regényben rengeteg utalás van a török, arab, perzsa irodalmakra. Celal (ejtsd: Dzselal) neve Jalal ad-Din Muammad Rumira, a XIII. században élt híres perzsa misztikusra és költőre, a Mevlana rend (kerengő dervisek) szellemi atyjára utal, Galip pedig Seyh Galip XVIII. századi török költőre, aki a Mevlana derviskolostoraiban nevelkedett, és őt tartják a török divánirodalom* utolsó nagy képviselőjének.
A hagyományokról is szól tehát a regény. A perzsa, arab, oszmán örökségről, illetve arról, ahogyan ezt felszámolja a nyugati (tömeg)kultúra. Szól a városról, Isztambulról, és az írott szó hatalmáról. „Mert semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást.” (Az idézetek Tasnádi Edit fordításai.)

* divánirodalom: A medreszében (mohamedán iskola) nevelkedett költők, írók által létrehozott, az arab és perzsa irodalmat példaként követő oszmán-török irodalom a 11. sz.-tól a 19. sz. közepéig. A divánköltészet szakított az ősi török hangsúlyos verseléssel és helyette az arab eredetű időmértékes formákat használta. A versformákat és műfajokat változatlanul vette át a perzsa-arab irodalomból. (Ilyen értelemben tehát másolat.) A gondolatok, érzések kifejezésére kliséket használ, ezek évszázadokon keresztül alig változva kerülnek át egyik versből a másikba. A lényeg nem annyira kifejezés, mint a megformáltság. (Ilyen értelemben is másolat.)

Orhan Pamuk: Fekete könyv (Ulpius-ház, 2008)

Az anyák is akarják

Az alcím szerint helyenként erotikus regény egy nő lázadásáról. Ez a nő a negyvenes Matylda, a lázadás meg amolyan szalonlázadás. Nincsen elhagyott férj (már régen elváltak), magára hagyott gyerekek (tizenhat éves lánya, Kateřina, már elszakadna az anyjától), nincsenek szétrombolt családok.
Kateřina megpályáz egy norvégiai utazást, és helyette egy norvég család kamasz fia érkezik Prágába Matyldához. Eleinte sehogy sem jönnek ki egymással, de amikor Sindre bajba kerül, Matyldában feltámadnak az anyai érzések és ezzel együtt a szerelem. Lázadás a konvenciók ellen? Igen. Polgárpukkasztás? Igen. Azonban nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy Matylda fellázad saját maga ellen. Elege lesz az örökös belenyugvásból, meghátrálásból, végre nem mások elvárásai szerint akar cselekedni. Obermannova szenvedélyesen és őszintén ír az anyai szeretetről, szexualitásról, a generációs feszültségekről.

Matylda a szocialista Csehszlovákiában volt gyerek és fiatal, ez határozza meg a világképét, Kateřinának már más elképzelései vannak az életről. Évezredeken keresztül az egymást követő nemzedékek tapasztalatai alig tértek el egymástól. Az emberek fiatalon lettek szülők, a világ keveset változott. Az iparosodás azonban alapjaiban változtatta meg gazdasági-társadalmi környezetünket a XVIII-XIX. században, és ez a változás egyre gyorsabb. Az utóbbi néhány évtizedben rengeteget változott a technika, olyan tömegű információval halmoznak el bennünket, amiről egy-két generációval korábban álmodni sem mertek. Az én gyerekkoromban hétfőn még nem volt TV adás, éveket kellett várni egy vezetékes telefonra, és a korszak internetét faliújságnak hívták. Nem mondom, hogy az jobb volt, más volt. Ma a családokat egyre inkább a gyerekek irányítják, és rajtuk keresztül a média és a reklámok. Onnan veszik a viselkedésmintákat. Lassan a szülőknek kell megküzdeniük az egyenlőségért.

Tanulság? Merj egy kicsit különc lenni, neveld a gyereked kritikus gondolkodásra, olvass sokat!

Irena Obermannová: Az anyák is akarják (Gabo, 2007)

Matt Scudder

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) - Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) - A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) - A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) - Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) - Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) - Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) - A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You're Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

Közel a vég!

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.
A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. (Dr. Manhattan* egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált.) De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach**, akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the wathers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy mocskos, kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba*** és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein


* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

(Tudom, hogy drága, a három kötet majdnem 8000 forint, de jobb könyvtárakban van belőle.

Pédául itt!)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen (Cartaphilus, 2008-09)