Egyetleneim

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours-át.)

Beregi Tamás: Egyetleneim (Európa, 2003)