2012. július 25., szerda

Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

2012. július 11., szerda

A nevem Polt. Simon Polt

Alfred Komarek: Polt felügyelő sírdogál (Napkút, 2012. Fordította: Szalai Lajos) [4 és fél deci zöld veltelini]


Azt hiszem Simon Brenner és Rex felügyelő után újabb kedvenc osztrák rendőrt avattam.

A borospincéjében holtan találják Albert Hahnt, akivel alighanem az erjedési gáz végzett. Senki nem bánkódik miatta. Hahn közutálatnak örvendett a faluban. Elhanyagolta a pincéjét, átverte a vendégmunkásokat, és mindenki mást is, verte a feleségét, és egy gyerekmolesztálás árnyéka is rávetült. Szóval tüchtig kis bürger volt. Az ügyben a helyi csendőrőrmester, Simon Polt kezd vizsgálódni, akinek általában csak a szokásos ügymenettel kell megbirkóznia: részegek hazafuvarozása, verekedés a diszkóban, a helyi motoros „banda” hangoskodása. 
Hamar lezárhatná az ügyet, azzal, hogy baleset történt, de hát Hanh pincéjében nem erjedt a must, hogy kaphatott szén-dioxid mérgezést? Poltot nem hagyja nyugton a gyanú, hogy gyilkosság történt, csak az a baj, hogy ha így van, akkor azt valamelyik falubeli ismerőse, barátja kellett, hogy elkövesse…. 
Polt nagydarab, nehézkes fickó, már nem éppen fiatal, és erősen kedveli a helyi borokat. Meg a sört is. Meg a disznósültet, szaftosan. A libát is, meg a sült kolbászt, a rántottát… 
A maga mafla módján szerelmes lesz az új tanítónőbe, ez sem javít sokat a kedélyállapotán. Egyébként eléggé magának való ember, egy kis kertvégi házban éldegél Czernohorsky nevű túlsúlyos kandúrjával. 
A nyomozás során Polt fokozatosan elszigetelődik, kirekesztődik a helyi közösségből, amelyik zárja sorait, az emberek fedezik egymás hazugságait. Polt nem nagyon jut előre. Mondjuk nem is az a durrbele fajta, szereti a kerülőutakat, munkamódszere a „céltudatos tévelygés”. Baráti, ismerősi környezetben hivatali emberként kell fellépnie és folyamatos konfliktus- és humorforrás. 
Ha a nagyok közül keresek rokont, akkor Maigret jut eszembe. Polt figurájában van valami a párizsi rendőr bumfordiságából, szolid alkoholfüggőségéből, szarkasztikus humorából, makacs igazságkereséséből. A miliő fontossága is Simenonhoz teszi hasonlatossá Komarek regényét. A határ menti borvidéknek, és lakóinak bemutatása is a francia mester alaposságát idézi. 
Olvasás közben muszáj volt kinyitnom egy üveg bort, mert annyit ittak benne, hogy nem lehetett már szárazon kibírni. Várom a következő részt.

(Egy fél csillagot levontam egy szerkesztési hiba miatt.) 
(Magyar írók miért nem tudnak ilyen krimiket írni, mint ez, vagy a Brenner-sztorik. Nem álnéven, magyar szereplőkkel, kolorlokállal, mindennapi bűnügyekkel Vagy csak én nem ismerek ilyet?)

2012. július 4., szerda

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)
Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]


Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 
Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 
Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 
Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

2012. július 3., kedd

Na, vége az EB-nek. Pótlások.


Mario Gomez

Sofi Okasanen: Baby Jane (3)
Na szóval: tudom én, hogy a tablettákon élő emberek többsége nem szórakozásból él így, tudom, hogy a depresszió, a pánikbetegség, a fóbiák tönkre tehetik egy ember életét. (De azt is gondolom, hogy valami értelmes elfoglaltság sokat segítene.) 
Szóval értem én, hogy fontos dolgokról szól ez a könyv, de úgy látszik, valami érzéketlen macsó időszakban vagyok, mert ennek a két hp-nek a nyervogása most kurvára idegesített. Nőjetek már föl, baszdmeg!

Niccolo Ammaniti: Én és te (3,5)
Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem 
Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem. 
Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége. 
Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr (4)
„Egyesek azt mondják koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak. Olyan nehéz szavakat tudok például, mint hogy szégyenletes, baljós, kifogástalan, fellengzős és káprázatos.” Így kezdi a történetet az elbeszélő kisfiú. 
Alkalmazzuk ezt a regényre: 
szégyenletes – igen 
baljós – igen 
kifogástalan – nem 
fellengzős – igen 
káprázatos – nem 
És van még egy szó, amit a kissrác még nem ismer, de az író már remekül: 
szatirikus. 
Mindenesetre első regénynek több, mint: 
kecsegtető.

Agnete Friis - Leene Kaaberbol: Gyerek a bőröndben (4)
Még egy skandináv krimi pecséttel ellátott könyv, ami nem is az. Thriller, ha nagyon akarom. De ha lenne még a könyvtárakban olyan polc, hogy társadalmi regények, akkor én oda tenném. 
Leginkább a kiszolgáltatottságról szól (gyerekek, menekültek), és a posztszovjet Baltikum meg az északi jóléti társadalmak egymással összefonódó szociális gondjairól. 
A regény összes szereplőjét a kétségbeesés, az elkeseredés mozgatja. A társadalmi tabló fölrajzolásában emlékeztet Fossumra, ami határozottan előny, de nem vagyok biztos benne, hogy Nina Borg elég karakteres figura ahhoz, hogy egy egész sorozatot alapozzanak rá. Nina olyan ember, aki képtelen közömbös maradni a gyengébbek szenvedése láttán, vagy legalább azzal áltatni magát, hogy nélküle is mennek a dolgok. Képtelen a könnyebb megoldást választani, és ez jó, csak kemény.
Majd kiderül, merre alakítják a figurát a szerzők, mert a következő, magyar vonatkozású részt még mindenképpen elolvasom.

Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten (4,5)
Bizony mondom néktek a Brenner feltámadt haló poraiból és visszatért hozzánk Simon Péter úr alakjában, és nagyobb balfasz mint valaha de még nincs válogatott formában, hiába a vérmisztika vérdopping. 
Mert írva vagyon, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket. Erre ő mit csinál? Elveszít egyet. Hát keresztény az ilyen? Hát csoda, hogy szarba kerül? 
Hogy ennek lesz-e folytatása, annak csak a Jóisten a Wolf Haas a megmondhatója, de ha az imáim meghallgatásra találnak de ha számít a szavazatom Herr Haas, akkor igen. 
Menjetek békével és olvassatok Brennert. Tolle, lege. In aeternum amen. Ésatöbbi ésatöbbi.

Christian Futscher: Magunkfajta férfiak (4)
Az a baj a magunkfajta férfiakkal, hogy megisszuk a magunkét. Hogy már nem vagyunk fiatalok, és ez látszik is rajtunk. Hogy a kor követelményeihez képest túl nagy az intellektusunk. Hogy folyamatosan reflektálunk a világra, és benne magunkra, és ez a reflexió egyre többször csúszik dühös fröcsögésbe. Hogy a vesztesek közé sorolnak minket. Hogy túl sokat olvasunk. Túl sok Bernhardot és Bukowskit. 
És mi a jó a magunkfajta férfiakban. Hát pont ezek. Egyszer még megint kelendőek lesznek a magunkfajta férfiak.

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom (3)
Az a helyzet, hogy 
a, vagy ez volt gyengusz 
b, vagy skandi krimi túladagolásom van.
Legyen mondjuk: a.

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia (3,5)
Rémtörténeteket ígér az alcím, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy vízi hullákkal, szellemekkel , vadakkal, fekete autókkal, élőhalottakkal találkozunk. A történelem szörnyeivel és belső rémeinkkel, amiket a kiszolgáltatottság és a rossz lelkiismeret teremt. 
Rémtörténetektől az ember nem vár különösebb egyediséget, de mivel érzésem szerint ezeknek az írásoknak magasabbra volt belőve az irodalmi mércéje, azért mégiscsak vártam volna valami egyediséget. 
És egy kicsit több bátorságot. Nyugodtan lehetett volna nagykisfiúként tekinteni az olvasóra, aki már nem ijed meg egy átlagosan bonyolult elvonatkoztatástól, viszont ha egy nagy kanál megmagyarázást akarnak letolni a torkán, attól kicsit durcás lesz. 
Azért van benne valami.