Helvi Hämäläinen: Az új Ádám (Polar Könyvek, 2004. Fordította: Pap Éva)
[2 perc morális válság]
Attól tartok, ez az ismertető félig olyan lesz, mint egy brazil szappanopera, félig meg olyan, mint egy Knut Hamsun elemzés. Nem tehetek róla, ilyen a könyv.
Hannes és Linnea két öregedő tanár. Testvérek. Van egy örökbe fogadott fiuk, a háborús árva Esa. Nem ridegek vele, csak merevek, távolságtartóak. Nem szeretik, csak nevelik. Igazából azt sem értem, miért fogadták örökbe. Rosszul értelmezett kötelességtudatból, vagy mert Linneának nem lehetett gyereke?
Ahogy a gyerek felserdül, kiderül, hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerették volna. Az ő szofisztikált szemükben primitív, vad, állati. Nem véletlen. Karjalai, és ha jól tudom a finneknél ez kb. egyenlő a barbárral. Zavarban vannak vele szemben, és ez csak fokozza amúgy is meglévő szorongásukat.
Esa viszonyba keveredik egy idősebb nővel, Toinival, és ez végképp betesz a két öregnek. Amikor megtudják, Hannes elindul a fiú közeli munkahelyére, hogy beszéljen a fejével, de nincs felkészülve erre a találkozásra. Először is: zavarja, hogy hajlandó lenne ítélkezni neveltje felett, másodszor: lelke mélyé rettenetesen irigyli, harmadszor: zavarba ejti a rengeteg érzéki benyomás, ami a rövid út során éri, a szinte erotikus táj. Viszolyog a számára szinte ismeretlen szexualitástól, de vonzódik is hozzá. Úgy érzi, Esa az ő önérzetükön ejtett csorbát, és a fiúban egy új generáció jelképét látja. Egy generációét, amely az ösztönök nevében átlép a szülők generációjának morális gondolkodásán. (Kérdés persze, hogy az valóban morál-e, vagy inkább csak pedantéria.)
Már csak azért is kérdés, mert a nagy moralizálást végül maga alá temeti a „csak botrány ne legyen” racionalitása. Ez viszont már Esa érzékenységét sérti, és ő, aki eddig nem foglakozott az egésszel, elkezd belőle morális kérdést csinálni. (Nem véletlen, hogy ennyiszer használom a morál kifejezést. Kb. 300-szor fordul elő a 160 oldalon.) Mikor már az összes érdelelt fél afelé hajlik, hogy egy kegyes hazugsággal, jogos csalással sikálják el az egészet, akkor Esa megmakacsolja magát, ami persze kivédhetetlenül vezet a tragikus véghez.
De azért arra még van ideje a fiúnak, aki amoralitásában is remekül látja a többiek morális válságát, és kedvére el is játszik vele, hogy feltegye a kérdést: akkor szerintetek, ti talpig morális lények, létezik olyan, hogy jogos csalás? Ha igen, akkor ez mindent megkérdőjelez, és a büszkén hirdetett morálból csak a mindennapok rendjének fenntartásához szükséges, szabadon aprópénzre váltható eszköz lesz.
Nem igazán tudom, mi volt Hämäläinen szándéka. Ha az, hogy piedesztálra emelje a polgári társadalom morális gondolkodását, akkor nálam nagyon célt tévesztett, mert a morált a maguk érdekei szerint forgató szereplők közül egyedül Esa lett szimpatikus (ha nem is túlzottan.) Egyedül ő cselekszik a saját erkölcsi normái szerint következetesen. Ha meg épp ezt akarta kidomborítani, akkor tehette volna egyértelműbben.
Ráadásul a stílusa is idegesített. Egyrészt nem engedett közel magához a szöveg, persze ez lehet szándékos is. Másrészt a sok ismétlés, a minden lapon túlburjánzó természeti képek, és a direkt erkölcsi megmondás engem rettenetesen taszított.
Sajnálom Helvi néni, de ez egy rossz regény.
