Who the fuck is Alice?

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (General Press, 2007. Fordította: Kosztolányi Dezső. Szegedi Katalin rajzaival)
[4 össze-vissza rohangászó betépett nyúl]

Ha nem tudnám, hogy ezt a könyvet egy komoly matematikus írta, aki ráadásul anglikán diakónus, azt hinném, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt.

De persze mit várhatnánk egy férfitól, aki úgy hordja a haját, mint egy nevelőnő?

Azt hiszem, alapvetően az okozza a téves elvárásokat az Alice-el kapcsolatban, hogy simán besoroljuk a gyerekkönyvek közé (köszönhetően nyilván a filmes adaptációknak is), pedig nem (csak) az. (Swift Hordómeséjét sem tesszük automatikusan a gyerek polcára, ugye.)

Először is ez a könyv elválaszthatatlan az irodalmi nonszensz brit hagyományától, ami a magyar irodalomban jobbára ismeretlen. És elválaszthatatlan az alkotótól, akit már gyerekkorában is vonzottak a rejtvények, fejtörők, szójátékok.

Carroll gyerekkori olvasási listái koraérettségről tanúskodnak. Dadogása miatt kissé zárkózott volt, a bentlakásos iskolában boldogtalan; gyenge fizikumú. 

Felnőttként azt gondolta, hogy dadogása elmúlik gyerektársaságban. Ezt nem támasztják alá a rá vonatkozó visszaemlékezések, de fontos adalék a gyerekekhez fűződő ellentmondásos viszonyát tekintve.

Óvakodj a rókadémontól!

(by Todd McNally)

Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt)

[3 és fél arasznyi férfiasság]

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.

A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)

Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.

Mit érez egy férfi?

Bárdos András: Love Story - Mit érez egy férfi? (BBMS Kiadó, 2010)
[két és fél óra krav-maga]

Mit érez egy férfi?

Maradj már András! Mikor érezzek? Először is nekem kilencig aludnom kell, különben egész nap használhatatlan vagyok. Aztán betaxizok a bankba. Nehogy azt hidd, hogy a bankárok sokat dolgoznak, de azért ott kell lenni. Kicsit eladok, kicsit veszek, kötök egy-két határidős üzletet, elmegyek egy-két meetingre, de azért többnyire újságot olvasok, vagy pornót nézek a neten. Délután megyek gyúrni, vagy bunyózni. Estére már eléggé kivagyok, kell valami anyag, hogy felpörögjek egy kicsit, de ha beindulok, akkor már nincs semmi gond. Ha összejön egy nő éjszakára, akkor jó, ha nem, akkor is jó. Én már nem görcsölök ezen. Akkor nézek valami sportcsatornát. Na most mond már meg! Mikor érek én rá érezni?!

Majd ha kiütnek, azt érezni fogom.

(Egyébként meg bagatell! Olvastam én már ennél sokkal rosszabb regényt is. Hogy idei példát mondjak: Borbély László: Büntetlenek.

Ha az ottani a két * meg az itteni két és fél * közötti különbséget el tudnám énekelni, akkor öt *-ot adnék magamnak. Vagy elmennék az X Faktorba, hogy örömet szerezzek a Ferónak.)

Műrepülés

Marcel Möring: Műrepülés (Noran, 2005. Fordította: Gera Judit)
[4 műrepülő mutatvány]

Tizenöt évesen egy vitorlázógéppel meglépni a megszállt Hollandiából: menő. 

De otthagyni zsidó szüleinket: nem menő. Igaz velük együtt táborban meghalni sem menő. 

Pilótakiképzést kapni és harcolni a nácik ellen: menő. 

Később permetezőgéppel, leszállás közben összeütközni egy tehénnel, és ebbe majdnem belehalni: már nem annyira menő. 

Sebesült angol ejtőernyőst menteni: menő. 

Ápolónőként beleszeretni az összetört permetezősbe: menő. 

Elájulni, amikor elkezdik műteni: nem menő. 

Egy játékbolt fölött lakni, és este összeszerelni egy repülőmodellt: menő. 

De összeszerelni ötszázat, darabját fél guldenért: már nem olyan menő. 

Étteremkritikussal étterembe menni: menő. 

Ösztönös szakácszseninek lenni: menő. 

Magabiztosnak és lazának lenni: menő. 

Gyerekkori burokban felnőni: menő. 

Látni, ahogy ez a burok megreped: nem menő.

Gyerekként tudni, hogy a szüleink menők: menő. Később érezni, hogy nagyon nem menők: nem menő, aztán rájönni, hogy talán mégis menők: menő.

Összecsapni egy regény végét, és kielégületlenül hagyni az olvasót: nem menő.

Gyógyír északi szélre

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (Park, 2010 Fordította: Kajtár Mária)
[4 olvasatlanul eldobott villanylevél]

Én írok levelet magának. Kell több? 

Ne kelljen! 

Maga meg kétnaponta tol egy szmájlit. Az mi? Ne mosolyogjon rajtam! Ne tegyen úgy, mintha csak egy halom leírt szó lennék! Ne redukáljon kulturális sztereotípiává! Én azt nem szeretem. 

Maga nélkül én már nem tudok élni! 

Pedig mi volt maga nekem? Egy ismeretlen, aki véletlenül engem talált meg a problémájával. Egy eltévedt villanylevél, amire unalmamban válaszoltam, mert tetszettek a szavai. Izgalmas volt, mert nem ismertem magát, nem tudtam a ruhája, a haja, a sminkje alapján berendezni a dobozaimba. Még most se tudom. Csak a szavait ismerem, és függök tőlük. 

Igen függök, pedig először azt hittem soha többé nem hallok magáról, de maga újra írt. Aztán azt hittem pár napos internetflört lesz belőle. Személytelen, biztonságos, ahol különösebb kockázat nélkül lehet majd vágyakozni, féltékenykedni, gyanakodni, gyűlölködni… szeretni. De nem így lett. Valami történt magával és velem és egyszerre intenzívebbek és őszintébbek lettünk, mint a valódi életünkben. (Ugye maga is az lett?) Nem kellett tekintettel lenünk másokra, nem kellett aggódnunk senki érzékenysége miatt. Ha félreértettünk valamit, ha örültünk vagy megsértődtünk, csak a kettőnk ügye volt. 

Most meg nem ír, csak ilyen jeleket hagy maga után. Túl élénken fantáziáltam? Talán nem úgy egészítettem ki a szavait magamban, ahogyan azt maga gondolta? 

Végeztem! Átfutni nem merem, megöl a félelem s a szégyen. A sorsom van kezében, de ha nem válaszol, többet nem keresem. 

Isten vele


(A szövegben eredeti, vagy torzított formában idézetek szerepelnek a következő művekből. Puskin: Anyegin; Woody Allen: Annie Hall; UPC direct reklám)
Csak a félreértések elkerülése végett ;)

Csupasz nyulak

Tóth Olga: Csupasz nyulak (Ulpius, 2011)
[3 és fél év állami gondozásban]

Két lány. Testvérek. Egy rémes családban, egy rémes Pest környéki faluban, egy rémesen prűd korban. 

Az egyik egy pedálgép. Kis pirosbiciklis. Mégsem ellenszenves, inkább sajnálatra méltó, mert a pedálozása csak pótszer a családi szeretetlenség miatt. 

A másik nem annyira rosszaságból, mint inkább a pechje miatt családi feketebárány, aki unalomból, megfelelni vágyásból fölcsináltatja magát egy üdülőben. 

(De hogy a picsába nem veszi észre valaki, hogy a lánya hét hónapos terhes?) Egymásra figyelésből nem sok jutott ebbe a családba. Csak a látszat számít, az egész létezésük hazugságra épül. Az egész világ, amiben élnek hazugságra és kollektív amnéziára épül. 

Érdekes a párhuzamos szerkesztés. Ahogy a két elbeszélő ráfókuszál az életük egy-egy pontjára, ahogy hasonlóan, vagy éppen egészen másként látják az eseményeket. 

Érdekes a felnőtté és nővé válás ábrázolása, az első önálló döntések meghozatalának kínja, és a különleges anya-lánya viszony, amibe férfiember nehezen lát bele. (Az apák és fiaik viszonya sokkal egyszerűbb. Alapvetően csak versengés, jó esetben baráti. Talán az egyetlen olyan versengés, amiben a legyőzött – az apa – büszke a legyőzőjére.) 

Nem volt semmi extra, nem kent a falhoz, nem világosodtam meg tőle, de egy este alatt elolvastam, úgyhogy elég jónak kell lennie. Vagy elég nagybetűsnek.

A kommunizmusban egyszer majd megszűnik a bűnözés...

Három krimi a megvalósultból:

Kara János: A tettes ismeretlen (Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962)

[3 láda lopott szőlő]

Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962. Biztatóan hangzik igaz? Ehhez képest csak a végén van direkt propaganda.
Egyébként semmi különös: betörnek egy vidéki szövetkezeti boltba. Az ügyben két hadnagy, egy főhadnagy és egy százados is nyomoz! Aztán a faluban mindenféle titkos viszonyokra derül fény, mindenki hazudik. Kiderül, hogy a békés Monoszló feketézők, sikkasztók és amatőr kurvák imperalista fészke.
A gonosz nem alszik, a legkisebb bűntény mögött is lappanghat valami sokkal nagyobb gaztett. Éberség, elvtársak!

Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben (Magvető - Albatrosz Könyvek, 1973)

[4 és fél ember egy sötét szobában]

A Csirkejátékosnak az opus magnum után született krimije. Agatha Christie nyomvonalán haladó történet tíz összezárt és a vihar miatt a világtól is elzárt emberről, akik úgy gondolják, hogy ismerik egymást. Hatan gimnáziumi barátok, akik 15 év elteltével találkoznak ismét, + 2 feleség, 1 asszisztens és 1 táncosnő. Az egyiküket meggyilkolják, de oka nem volt rá senkinek. Vagy mégis?

A történetet megbolondítja még egy kis kém-szállal, elhárítótiszttel, volksbunddal, és az egészet a szokásos pécsi-mecseki környezetbe helyezi.

Jó kis krimi, aminek ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (Cselekmény:1960, kiadás: 1972)

Szita György: Segédmunkában ((Magvető - Albatrosz Könyvek, 1988)

[4 száz meg ötven órabérnek]

Szita György krimijének cselekménye lassú, de szövevényes, bőven intarziázva szociográfiai és helytörténeti elemekkel, amiket én kimondottan élveztem. A nyolcvanas évek végére, a budai maszekok világába vezet a történet. Egy kiugrott rendőr, aki segédmunkásként akarja megkeresni a válás utáni újrakezdésre valót, elvállalja, hogy megkeres valakit – órabérért –, de egy nagyon csúnya féltékenységi-zsarolási ügybe keveredik.

Amitől kimondottan érdekes a regény az a hirtelen meggazdagodó, de a pénzükkel mit kezdeni nem tudó, tönkrement életeken csücsülő vállalkozók, illetve a társadalmi hierarchia alján álló, de a legtöbb értelmiséginél többet kaszáló szakik – segédmunkások, melósok, szakemberek mellett az alapokat elleső „mesterek” – napról-napra zajló, melóhelytől kocsmáig nyúló életének a bemutatása.

Jó volt. Kellemes csalódás. Ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (1988)

Az ember, aki gyerek volt

Gian Franco Svidercoschi: Karol története - Az ember, aki pápa lett (Mandorla-Ház, 2010. Fordította: Simonné Kajsza Krisztina - akinek fogalma sincs a földrajzi nevekről)
[2 gyorsan lezavart konklávé]

Ez a könyv valahol a nagyon kevés és az abszolút semmi között van félúton. A fülszöveg Karol Wojtyla gyökerekig visszanyúló életrajzát ígéri nekünk, amiből megismerhetjük a későbbi pápa döntéseinek okait. Ehhez képest kapunk egy olyan hagiográfiát, amihez képest még a templomokban osztogatott kis füzetecskék is kiemelkedő színvonalúak.
A szöveg közhelyes, felületes. Az életrajz mellé írt „történelmi segédanyag” kevés kivételtől eltekintve kisiskolás színvonalú, hivatkozás egy darab se, irodalomjegyzék semmi.
Egyébként úgy tűnik a kis Karol teljesen normális gyerek volt, úgy értem nem játszott pápásat, vagy ilyesmi. Édesanyját és testvérét fiatalon elvesztette. Aztán a képébe mászott ez az ocsmány század, és lett belőle az, ami. Emberek ezrei, százezrei élték át ugyanezt, mégsem lett belőlük pápa. De azt, hogy belőle miért lett, ebből az életrajzból nem tudhatjuk meg.
Ráadásul idegesítő a stílusa. Úgy ír Wojtyláról, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy ő lesz a pápa. És képzeljétek gyerekek: a kis Karol focizott, pedig később ő lett a pápa. És képzeljétek: dolgozott egy gyárban, pedig később ő lett… És képzeljétek: ellátta egy vidéki pap feladatait, pedig később…
Finoman szólva sem vagyok nagy híve a katolikus egyháznak, de rá, a Nagy Bocsánatkérőre azért kíváncsi lettem volna. Főleg a háború vége és a pápává választás között eltelt évekre, de azokról csak nagy általánosságban ír Svidercoschi.
A fordítói és a kiadói munkára nem vesztegetnék több szót, az idézetek magukért beszélnek.