[5 megrepedt borda]
Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.
Az
ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben
van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak,
belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek
Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.
Az
első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot,
beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan
eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben
kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.
Aztán
a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb
engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn,
vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed
egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog
belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a
pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a
vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de
szerencsére gongatnak.
Levasalják,
iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő
tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog
hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a
vér, mindegy is.
Még állja pár
menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem
lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a
taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda
verődik a koponyában, és elterül.
És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.
2 megjegyzés:
Nem tudom, örülni való-e vagy sem, hogy egy éve nem tudok olyan lelkiállapotba kerülni, hogy a Szürke galambot elolvassam.
@piirHa optimista természet vagy, akkor örülni való :)
Megjegyzés küldése