Augusztus könyvtárosa és olvasója

A Pack Horse Library Project könyvtárosa egy meglőtt férfinek visz olvasnivalót, valahol Kentuckyban. A Pack Horse-t azért hozták létre 1935-ben, hogy a hegyekben, a közkönyvtáraktól távol élőket is el tudják látni olvasnivalóval. A könyvtároshölgyek heti 50-80 mérföldet is megtettek öszvéren, csónakkal és gyalog, hogy a más könyvtárakból kiselejtezett könyveket és folyóiratokat eljuttassák a hegylakókhoz.

Egy farmer lánya olvas a hálószobájában, valamikor a harmincas években. Alfred Eisenstaedt felvétele.

[És ezzel a poszttal én most elhúzok nyaralni. Szeptemberig szünet. Minden jót!]

Feljegyzés magamnak

Christopher Dell: Szörnyek könyve avagy A képzelet állatkertje (Corvina, 2010) Fordította: Árokszállásy Zoltán
[3 unikornison lovagló boszorkány, akiket alakváltók üldöznek]

Emlékeztető: ilyeneket akarok, ha majd kertes házam lesz:

-    Egy japán fürdőszoba takarító szörnyecske – ez akár már most is jöhet, majd ellakik a szárítógépben, úgysem használjuk semmire.
-    Egy glawackus – egy félig kutya, félig macska lény, amivel mindkét gyermekem vágyát kielégíthetném.
-    Egy squonk – bár ez megfontolandó, mert fogságban elolvad.
-    Egy jackalope – ez valami vérnyúl féleség. Magamnak.
-    Egy alkonoszty – orosz nő-madár hibrid, andalító énekkel. Hát, hmm, magamnak.
-    Néhány japán abake – ami olyan szellem, ami képes bármilyen tárgy alakját felvenni (lehet lámpa, esernyő, fűnyíró, stb.), felettébb praktikus az egész családnak.
-    Ha lesz egy kis tavam is, akkor: egy skót kelpie, ami vízi ló, de nem víziló,
-    És egy japán kappa – segít a kerti munkában, de vigyázni kell vele, mert embert eszik, ha nincs uborka – tehát legyen sok uborka.
-    Egy Káli/Durga – a kék démonvadász, hogy a biztonságunkra is ügyeljen valaki.
-    Ja, és egy sárkány, csak valami kisebb fajta.

[Több kép, mint kolbász, ami szép, viszont nem laksz jól tőle. Sokkal több szövegre lett volna szükségem, és jó lesz, ha Dell vigyáz, mert ha véletlenül farkasember vagyok, hát letépem a fejét.]

Belgium bánata

Hugo Claus: Belgium bánata (L'Harmattan, 2011) Fordította: Wekerle Szabolcs
[4 és fél osselet Belgium seggébe]

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?

A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)

Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó párt a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.

Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”. 

A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.

Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)

Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.

 Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer első lett egy „megvan, de nem olvastam” típusú közvéleménykutatáson Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)

(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

Nyolc menet Klicskóval

Tar Sándor: A te országod - válogatott és új novellák (Századvég, 1993)
[5 megrepedt borda]

Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.

Az ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak, belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.

Az első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot, beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.

Aztán a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn, vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de szerencsére gongatnak.

Levasalják, iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a vér, mindegy is.

Még állja pár menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda verődik a koponyában, és elterül.

És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.

HHhH

Laurent Binet: HHhH [Himmler agyának neve Heydrich] (Európa, 2011. Fordította: N. Kiss Zsuzsa.)
[4 beragadt szar Sten géppisztoly]

Kamasz koromban számlálatlanul olvastam a második világháborús könyveket. Egyrészt, mint a fiúk többségét, érdekelt, másrészt rengeteg ilyen könyvünk volt otthon. Tényleg mindent elolvastam: Eisenhower emlékirataitól az emigráns lengyel pilótákról szóló könyvig, még Csakovszkij ötkötetes blokádtörténetén is átrágtam magam. Ezek a könyvek nagyrészt a Zrínyi kiadótól kerültek hozzánk. A Balatonnál majdnemtelekszomszédunk volt a kiadó vezetője, és nagyapám kisebb karbantartásokat végzett náluk, nagyanyám meg időnként nekik is főzött. A fizetségen kívül időnként egy adag könyvet is kaptak. 

A vezérőrnagy fura egy fazon volt. Én csak tábornoki „pizsamában” vagy atlétatrikóban láttam. Egyik esetben sem volt benne semmi katonás, viszont eléggé sarkos volt. Még csak porbafingó voltam, de már jónapotkívánokkal köszönt nekem is, előre, én meg valamiért folyton zavarban voltam a jelenlétében. (Szerintem nagyapám is, aki néha reflexből összecsapta a bokáját, amikor beszélt vele.)

Már akkor is izgatta a fantáziámat a Heydrich elleni merénylet. Nagy baromságnak tartottam. Talán furcsa, hogy kamaszként nem a romantikus-partizános oldala fogott meg, de így volt. Könnyedén ítéltem el a két ellenállót, és az egészet londoni kényelméből kitervelő Benešt. Úgy gondoltam, tisztában kellett lenniük azzal, hogy kegyetlen megtorlás lesz a németek válasza, és ha ezt felvállalták, akkor nem csak ostoba hősködők, hanem felelőtlen kalandorok is.

Alapvetően nem változott a véleményem ezzel kapcsolatban, de már kicsit árnyaltabban látom a dolgot. (Nem e miatt a könyv miatt, hanem mert öregszem, és fejlődik az agyam.)

A Heydrich elleni merénylet nagypolitikai játszma is volt. A szövetségesek elvárták a csehszlovákoktól, hogy ők is tegyenek valamit (példaként ott volt a lengyel Honi Hadsereg), másrészt Benešék attól féltek, hogy ha nem hajtanak végre valami látványos akciót, akkor teljesen elhal az egyébként sem túl izmos hazai ellenállás, és a győztes háború után kisemmizik a cseheket. (Voltak erre utalások, a szövetségesek kezdetben úgy gondolták, hogy Csehszlovákiát csak a müncheni határok szerint állítják vissza.) A merényletnek tehát nem csak a kegyetlen Heydrich kiiktatása volt a célja (ennyi erővel lehetett volna Frank is), hanem, a zsarnokölés régi jogához való visszatéréssel, az ellenállásra való buzdítás is, a németek legyőzhetetlenségébe vetett hit megrendítése – és erre keresve sem találhattak volna jobb alanyt a mintanáci-mintaárja Heydrichnél. Más kérdés, hogy mit szóltak ehhez a lidiceiek, de erre jöhet a közhely: a háború áldozatokkal jár. 

Binet könyve érdekes kísérlet. Nem hagyományos történelmi regény, még kevésbé történeti munka. Az egymást váltó fejezetekben keverednek a merényletről szóló részek, és a regényírás folyamatát, a szerző életét bemutató epizódok. 

Binet annyira személyesen adja elő az eseményeket, mintha maga is érintett lenne. Olykor személyeskedő is. Bár történész, felvállaltan nem törekszik az objektivitásra. Kedvenceit, Benešt és a két ellenállót (Jozef Gabčik, Jan Kubiš) ajnározza, a nácikat gyűlöli, a szerinte kollaboráló cseheket megveti. Könyvében keverednek a történeti tények, és a lyukakat kitöltő kitalált elemek. 

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de okosabb nem lettem tőle. Még mindig nem tudom, nyertek-e valamit a csehszlovákok a merénylettel (persze a Szudétavidéken kívül, ahol Lidicért is megfizettek). Hacsak azt nem vesszük nyereségnek, hogy azok a nyugati politikusok, akiknek ’42-ben még voltak illúzióik a nácikkal kapcsolatban, a fennen hirdetett lidicei eset után nyugodtan kitörölhették velük a seggüket. 

Fölhasználom még egyszer ezt az ötletet, aranybogár, mert ilyen kis takarékos vagyok, látod

(fotó: Nagy Attila - origo)

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról (Magvető, 2011)
[4, mert csak ujjgyakorlat, de annak jó, a kibaszmanti kurvinyek Fennvalóját!]

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! (Igen, rád is gondoltam tramplianyu a második sorban!)

Mai termékbemutatónk egészen különleges lesz, ilyet még a nagybudapestiek sem hallhattak soha, hát kérem, jól nyissák ki a fülüket! Mi nem árulunk se szittyaföldi üdülési jogokat, se akantuszos mobiltartót (ha tudnátok, mi az akantusz, ugye) se nyereg alatt érlelt kumiszt – már bocsánat a képzavarért.

Amit mi árulunk, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, az egy egészen különleges dolog, a Könyv, és a benne rejtekező Tudás.

Önök nyilván mindannyian láttak már könyvet (ha máshol nem valamelyik tévésorozatban), és nyilván mindannyian ismerik Mr. Marshall McLuhan kijelentését a Gutenberg-galaxis végéről. (Ne bólogass olyan okosan, tuti nem hallottál még Gutenbergről se!) Nos, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, ne higgyenek ennek az agent provocateur-nek! A Könyv nem halott, sőt még évszádokig nem lesz az!

A Könyv nem csak szellemi érték, hanem státuszszimbólum is. Egy szép könyvespolc nem csak tulajdonosa szellemi emelkedettségét reprezentálja, hanem hihetetlenül jól is mutat a lakásban, és remekül lehet vele villantani a vendégek előtt, főleg ha az olvasottságunkkal is kérkedhetünk.

Önöknek a BOOKSZULA kell!

Mert higgyék el nekem, nem olvas úgy más, mint a magyar ember, a söndörödő kettősspirálra mondom, jöhetnek nekem bármilyen felméréssel! De azért magunk között ismerjük el, van ezekben némi igazság, mert manapság se idő, se kedv, se oly szent akarat nincs az olvasásra, mint nagyapáink korában. 

Még egyszer mondom: Önöknek a BOOKSZULA kell!

A könyveknek, mint fizikai korpuszoknak beszerzés nem egy etvasz. Néhány ezer forintért, és egy kis utánjárással több polcnyi klasszikus beszerezhető az antikváriumokból vagy könyvtári kiárusításokból. (Ennyi munkát igazán beletehetnek maguk is!) Amit mi adunk hozzá, hihetetlenül alacsony áron, az a megfizethetetlen Tudás.

Önöknek a BOOKSZULA kell!

Ugye Önök is szeretnének, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, művelt, olvasott emberek lenni, akik otthonosan mozognak a magyar és világirodalomban, de nincs idejük olvasni, vagy nincs kedvük végigrágni magukat hosszú szövegeken. 

Akkor önöknek a BOOKSZULA kell!

Termékfejlesztőink több év kemény munkája árán hozták létre ezt a varázslatos pirulát. Önöknek csak annyi a dolguk, hogy lefekvés előtt beveszik a kiválasztott kapszulát, és amikor felébrednek, Önök töviről hegyire ismerni fogják az abban „feloldott” mű cselekményét, és kialakult, karakteres véleményük is lesz róla! Az alkalmazott segédanyagoknak köszönhetően a műről kialakult álláspontjuk harmonizálni fog az Önök személyiségével!

A BOOKSZULÁnak nincs semmilyen mellékhatása! A készítmény teljesen veszélytelen altatót tartalmaz, amely Önöket kellemes alvásba ringatja, és míg Önök pihennek, a tudás mintegy felszívódik az Önök szervezetében! A biztos felszívódás érdekében kérjük, hogy hetente maximum három kapszulát vegyenek be!

A BOOKSZULA első szériája a magyar irodalom klasszikusait nyújtja tálcán Önöknek, a második széria a világirodalom nagy műveit tartalmazza. Hamarosan piacra kerül tudományos gyűjteményünk is, és, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem kell már sokat várni Márai Sándor és Wass Albert összegyűjtött műveire sem! De lesznek ilyen Parti Nagy-félek is, ha éppen erre támad gusztusuk. 

Higgyék el, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, Önöknek kell a BOOKSZULA!

Hálásan köszönöm a figyelmet mindazoknak, akik végighallgattak, és kérem, hogy a ruhatár melletti pultnál vegyék át csinos kolléganőmtől, az Önöket megillető mintadarabot, és vásárolják meg a BOOKSZULA első és második szériáját!

Jó olvasást, hasznos álmokat!

Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

Félbeszakadt napok krónikája

Dragan Todorovic: Félbeszakadt napok krónikája (Európa, 2011. Fordította: Lukács Laura)
[4 szétbombázott összekötő híd]

A XX. században megszámlálhatatlanul sok embernek szakadtak félbe a napjai. Nem csak azoknak, akik meghaltak valamelyik háborúban, hanem azoknak is, akik nem tudták úgy folytatni az életüket, ahogyan eltervezték. A történészek, akik ezeket a dolgokat számon tartják, biztosan tudnának olyan évszázadot mondani, amikor kevesebb volt a békeév, de nem hiszem, hogy tudnának olyat mondani, amikor több civil esett áldozatául a vérgőznek, vagy vált volna menekültté, mint az éppen csak magunk mögött hagyott acsarkodás korában.
Ennek a regénynek a három főhőse először a jugoszláv polgárháborúban, majd a NATO bombázások alkalmával szembesül a háborúval, ami olyan, mint egy titokban burjánzó rákos sejt. A felszínen sokszor semmi nem látszik, de az élet szövetében visszafordíthatatlan a pusztítás. Egyikük, Johnny, az ismert zenész mély meggyőződése ellenére belekeveredik a harcokba, a másik két főhős, Boris és Sara Kanadáig menekül az őrület elől. Hiába, az már ott várja őket. Minden a háborúról szól, a zene, a munka, a bevásárlás.
Todorovic hősei fiatalok, az a háború, amit ők látnak nem annyira a régi sérelmekről, usztasákról és csetnikekről, egy összeeszkábált országról szól, hanem inkább az irigységről. Hogy kinek van nagyobb (és rondább) háza, parabolája, Németországban dolgozó rokona. A dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitásról, meg egy rakás felfegyverzett köztörvényesről és szociopatáról, akiket kihasznál a politika, azok meg kihasználják a lehetőséget, hogy semmilyen hatalom nem korlátozza őket, sőt még biztatást is kapnak, hősként tekintenek rájuk.
És ha ez nem lenne elég, ők hárman még szerelmi háromszöget is alkotnak. A két barát ugyanabba a nőbe szerelmes. Sara Johnny barátnője, de annak eltűnése után Borishoz megy feleségül, hogy könnyebben kapjanak vízumot.
Boris és Sara együtt és Torontóban, Johnny egyedül és Amszterdamban teremt új egzisztenciát a félbeszakad napok után. Nem csak a körülményeik lesznek mások, ők maguk is. Nem lehet azt az életet folytatni, amit elkezdtek Jugoszláviában. És sehol sem jó. Otthon túléléssé zsugorodott az élet, az emigrációban pedig akkor is idegenek, ha befogadják őket. Élő játékfigurák egy aljas és véres ki nevet a végén játékban, ahol nem állhat vissza a kezdőpontra, akit kiütnek.
Ha irodalmilag nem is eléggé kiforrott ez a szöveg, mégis borzasztó ereje van. Olyan, mint egy bomba, elszívja a levegőt a környezetétől.