[3 kútba esett birka]
Két kisregény.
Az első az Életünk tere, hétköznapi történet, egy élet tereiről.
Tapicskol a bomlásban. (Vö. szerves anyagok, emberi kapcsolatok, országok) Térdig járunk a bűzben és rothadásban, mint egy Piszkos munkák epizódban. (Ami nem lenne baj, ha lenne benne más is.)
Az élet is elrohad, felbomlik, a végén egy kupac trágya marad belőle. Amiért azért némileg felelősek vagyunk. Ennek a felelősségnek a határát keresi Majoros. Hol húzódik a kötelességhatár, ami fölé már nem kell mennünk, ha családtagjainkról, pontosabban a szüleinkről van szó. Akkor is fenn állnak-e a normák alapján ránk rótt kötelességek, ha csak bántást, vagy nemtörődömséget kaptunk tőlük? Ha szó szerint és képletesen is beleszarnak az életünkbe.
Kicsit erőltetetten szellemeskedő történet, de elmegy.
A második, és hosszabb, és nagyobb ambícióval megírt történet a Tranzitszálló.
Nekem alapvetően a valóságkonstrukcióink felületességéről és használhatatlanságáról szólt. Meg a helyváltoztatás, az átmenetiség rémületéről, amikor elveszítjük az otthoni, stabilnak gondolt bizonyosságainkat.
Hőse egy munkában elfáradt férfi, akit felesége elcipel egy társasutazásra. Végigalussza az utat és tranzitszállóban is az első adandó alkalommal ledől. Mire felébred mindenki eltűnt, az épület is úgy néz ki, mintha már évek óta lakatlan lenne. Egy vidéki porfészekben van, azt sem tudja melyik országban, sehol egy ember, nincs telefonja, pénze, útlevele. (Cortazár és Anar urak leskelődnek a résnyire nyitva hagyott ajtók mögül.)
Persze azonnal rátör a szorongás, fenyegetettség érzés, amit aztán mindenféle önáltatással igyekszik elnyomni. Valóságkonstrukciókat állít fel: biztos csak tréfa, valami félreértés, baleset, terrortámadás. Persze egyik sem működik – egyelőre.
Majoros igyekszik, hogy valóságosnak tűnjön a szituáció, de nem sok siker koronázza próbálkozását. Megint előkerül a szellemeskedő hang. Hosszú, döcögős mondatokat olvashatunk a főhős önreflexióiról. Egyszerűen nincs száz oldal ebben az ötletben, így megírva.
Végül persze megoldódik a helyzet, teljesen egyszerűen, de már nem is érdekel, hogy mi lesz a faszival. Szabadulnék tőle. Nem érdekel, hogy mit kezd magával az idegen környezetben, fáraszt a szerencsétlenkedése.
A fülszöveg szerint a két kisregény azt az izgalmas kérdést feszegeti, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni a túlélés érdekében, de itt szó sincs túlélésről, végletes élethelyzetről, legfeljebb kellemetlenségről, kínos szituációról.
Más vélemények és idézetek a molyon.
Az első az Életünk tere, hétköznapi történet, egy élet tereiről.
Tapicskol a bomlásban. (Vö. szerves anyagok, emberi kapcsolatok, országok) Térdig járunk a bűzben és rothadásban, mint egy Piszkos munkák epizódban. (Ami nem lenne baj, ha lenne benne más is.)
Az élet is elrohad, felbomlik, a végén egy kupac trágya marad belőle. Amiért azért némileg felelősek vagyunk. Ennek a felelősségnek a határát keresi Majoros. Hol húzódik a kötelességhatár, ami fölé már nem kell mennünk, ha családtagjainkról, pontosabban a szüleinkről van szó. Akkor is fenn állnak-e a normák alapján ránk rótt kötelességek, ha csak bántást, vagy nemtörődömséget kaptunk tőlük? Ha szó szerint és képletesen is beleszarnak az életünkbe.
Kicsit erőltetetten szellemeskedő történet, de elmegy.
A második, és hosszabb, és nagyobb ambícióval megírt történet a Tranzitszálló.
Nekem alapvetően a valóságkonstrukcióink felületességéről és használhatatlanságáról szólt. Meg a helyváltoztatás, az átmenetiség rémületéről, amikor elveszítjük az otthoni, stabilnak gondolt bizonyosságainkat.
Hőse egy munkában elfáradt férfi, akit felesége elcipel egy társasutazásra. Végigalussza az utat és tranzitszállóban is az első adandó alkalommal ledől. Mire felébred mindenki eltűnt, az épület is úgy néz ki, mintha már évek óta lakatlan lenne. Egy vidéki porfészekben van, azt sem tudja melyik országban, sehol egy ember, nincs telefonja, pénze, útlevele. (Cortazár és Anar urak leskelődnek a résnyire nyitva hagyott ajtók mögül.)
Persze azonnal rátör a szorongás, fenyegetettség érzés, amit aztán mindenféle önáltatással igyekszik elnyomni. Valóságkonstrukciókat állít fel: biztos csak tréfa, valami félreértés, baleset, terrortámadás. Persze egyik sem működik – egyelőre.
Majoros igyekszik, hogy valóságosnak tűnjön a szituáció, de nem sok siker koronázza próbálkozását. Megint előkerül a szellemeskedő hang. Hosszú, döcögős mondatokat olvashatunk a főhős önreflexióiról. Egyszerűen nincs száz oldal ebben az ötletben, így megírva.
Végül persze megoldódik a helyzet, teljesen egyszerűen, de már nem is érdekel, hogy mi lesz a faszival. Szabadulnék tőle. Nem érdekel, hogy mit kezd magával az idegen környezetben, fáraszt a szerencsétlenkedése.
A fülszöveg szerint a két kisregény azt az izgalmas kérdést feszegeti, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni a túlélés érdekében, de itt szó sincs túlélésről, végletes élethelyzetről, legfeljebb kellemetlenségről, kínos szituációról.
Más vélemények és idézetek a molyon.
8 megjegyzés:
nekem a "Meghalni Vukovárnál" nagyon tetszett tőle, és asszem ez is fog: 4 birka a dögkútban-gyanús :)
dobhatnál egy-egy linket a könyvekről a moly felé...
(üss)
@szamárfül az nekem is tetszett, lehet, hogy pont ezért vagyok kicsit csalódott
most olvasod?
nem, régesrégen,de most teszem ki :) neked hála, h eszembe jutott
@szamárfül/pável hogy mit csináljak?
kösd össze a könyveidet a molyon az adott könyv oldalával - ééérted? :)
(és még csak nem is fizetett le a bence!)
@szamárfül/pável de az egy csomó munka! :)
(nálad össze vannak kötve?)
én szinte egy linkhuszár vagyok :)
(linkhorgoló!)
Megjegyzés küldése