Ezt miért kellett?

„Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.”

Ezt mondta egy interjúban Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyőről. Nos, én úriember vagyok ugyan, de egyet kell értenem vele. Nemrég az új Vonnegut könyv kapcsán már leírtam, hogy nem szeretem a hagyatékból előásott dolgokat, különösen azokat, amik szándékosan maradtak kiadatlanok. Az öt fenyő valamikor a 40-es évek végén keletkezett, akkor NNA el is küldte a kézirat egy részét legalább egy kiadónak, de miután visszautasítottak, úgy tűnik többet nem foglalkozott a dologgal. Ne mondja nekem senki, hogy ha akarja, nem tudta volna kiadatni a következő negyven évben! Nekem úgy tűnik, nem akart ő ezzel utána már semmit sem kezdeni, ment a levesbe.

A regénykezdemény egyébként egy művészregénybe oltott bűnügyi történet, vagy fordítva, ha úgy jobban tetszik. Egy csapat festőpalánta, kritikus, professzor gyűlik össze egy vidéki házban, és az egyikük meghal. Az egymást követő fejezetekből kiderül, hogy mindenkinek lett volna indítéka…

Olvasás közben végig volt egy agathachristie-érzésem, úgyhogy elégedett voltam magammal, amikor az utószó megerősített ebben. A szöveg költői, ez persze nem meglepő, néha túlságosan is az. Tobzódik a természeti képekben. Szaggatott, de a gyors váltások inkább zavaróak semmint izgalmasak, néha mintha hosszabb részek hiányoznának belőle. Az utószót jegyző Balogh Tamással ellentétben úgy gondolom, az eleje sikerült jobban, de ez végül is mindegy. Nem vesztett volna semmit a magyar irodalomtörténet, ha ez „regényke” nem jelenik meg.

Nemes Nagy Ágnes: Az öt fenyő (Tiszatáj Könyvek, 2005)

Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen." 

Kurt atya

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.
Remélem, Kurt atya most egy felhőn ücsörög és segglyukakkal rajzolja tele az eget.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezeket a novellákat fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak írta, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

Kurt Vonnegut: A repülő macska (Maecenas, 2010) fordította: Szántó György Tibor 

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Saját város

A város: örökös változás. A saját városunk: amennyit bejárunk belőle. Györe Balázs városa: a megalázottak és megszomorítottak városa. Az aluljárók népének városa.
Nem lesz emlékezetes könyv, de egy kis töprengésre jó. El lehet gondolkodni azon, hogy mit jelentünk mi egymásnak. Mi, a városlakók – városbirtokosok, hogy ne mondjam polgárok, és a kitaszítottak. Milyen alapon várunk el tapintatot a hajléktalanoktól, ha nem akarunk tudomást venni róluk?
Amikor állandó utjainkat járunk a városban, akaratlanul is ismerőseinkké válnak. Megjegyezzük az arcukat. Olyanok lesznek, mint a szomszédaink, de nem tudunk róluk semmit, igaz a szomszédainkról sem sokkal többet. És ők? Ők is ránk ismernek, tudják, kitől érdemes kérni? És a szórólaposztók, és a krisnások? (Nem létezik, hogy az a krisnás lány, aki mellett naponta többször elmegyek, nem ismer meg. Mégis mindig megpróbálkozik velem.)
A boltos, a trafikos, a pék, akinél naponta vásárolunk? A könyvtáros? Tudunk róluk valamit?
A város nagy, de hogy a sajátunk mekkora, az csak rajtunk múlik.
(A szövegeket kísérő fotók közül Valkai Réka és Somogyvári Kata munkái tetszettek.)

Györe Balázs: Hová mész, Budapest? (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)

A bokák és lábszárak magasságában él itt egy ember, lenn, a hátat és derekat kellemesen melegíti az áramló levegő, ami még lentebbről, az utca szintje alól száll fölfele. Ennyire kis helyen is lehet lakni, el lehet férni egy hosszúkás és keskeny, párkányhoz hasonló részen, ekkora terület is elég olykor az élethez, itt is lehet pihenni, üldögélni, nézegetni, eszegetni, beszélgetni, olvasgatni, és takaró nélkül aludni a „padlófűtésnek” köszönhetően. Rezsi nincs.

„Bolt ürítés beszerzési áron” – olvashatók az óriási betűk egy kirakatban. Ha nem emberek, akkor üzletek ürítkeznek a közelemben. Végkiárusítás. Nadrágok, pulóverek, kabátok. Én vajon mitől szabadulok meg végleg? Mi az, amit odaadnék negyed áron? „…egy szerelem olyan édesen elrongyolódott, s a gyűrött holmi, ahelyett, hogy varázsát vesztette volna, olyan finom, fanyar és mézes-közönséges ízeket szívott magába, hogy soha nem dobhatjuk félre, semmi újért.”

Születésnap

(Riskó Gáspár felvétele)

Nem tudom, volt-e már olyan érzésetek, hogy beleragadtatok egy életkorba valamilyen kapcsolatban vagy helyzetben. Én gyakran érzem így magam. A szüleimmel szemben hajlamos vagyok dacos, de azért megfelelni vágyó tizennégy évesként viselkedni, a munkahelyemen gyakran még mindig úgy viselkedek, mint egy kezdő húszéves, pedig már majdnem annyit lehúztam ott, és ha megiszunk gyerekkori barátaimmal néhány sört, simán átmegyünk tízéves kölyökbe.
Valahogy így van ezzel Tóni is, Petőcz András novellafüzérének elbeszélője. Gyerek marad mindig (hősnek kissé gyönge), úgy szemléli a világot és a benne élő hozzátartozókat, hogy az évek múlása nem hagy nyomot rajta.
Összefűzött családi anekdotákat olvashatunk. Rokonok, barátok, ismerősök tarka (és szórakoztató) kaleidoszkópját kapjuk, de valami hiányzik ebből a könyvből. A konfliktus. Pedig van itt minden: jó káderek és lágerek lakói, kitelepítettek és kitántorgók, zsidók és keresztények, művészek és csodabogarak. Alapvetően jó a gyermeki nézőpont is, de egy idő után unalmassá válik.
Ami mégis fölfelé húzza az értékelést, az a hrabali íz, és balatonszepezdi nyarak leírása.

Petőcz András: Születésnap (Palatinus, 2006)

"Másodszor pedig a Béky bácsi nem ismerte normálisan a sebességváltót.
A városban mindig csak hármasban ment, mondván, hogy a városban nem kell négyesbe váltani, mert a négyes az az utazósebesség, azt az országúton kell használni, amikor már nagyon gyorsan megy az ember. Ezért aztán a Béky bácsi, szegény, mindig hármasban húzatta az autót, merthogy a városban azért csak-csak szeretett gyorsan menni, megszokta még a káderes időkből, hogy szabad neki mennie rendesen, ezért aztán ment is, rettegett a család, amikor nyolcvannal vette a kanyart a Felszab térnél, bőgött a motor, amúgy istenesen, merthogy a hármasból nem engedett az öreg.
Hiába, voltak azért neki elvei.
Tényleg csak az M7-es autópályán tette négyesbe a sebváltót, negyven felett már szakszerűen négyes sebességre kapcsolt, és elővigyázatosan nem is ment hatvan fölé soha.
Ha meglátta maga körül a végtelen magyar tájat, akkor mindig lelassított. Csak lakott területen ment hatvan felett. De akkor mindig csak hármas sebességben.
Élmény volt vele autózni."


"A helyzet az, hogy a nővérem, az Irma azt állította, hogy a tócsni az valami olyan, amilyen csak a felnőtt nőknek van, és nem is nagyon szokták mutogatni, mert nem igazán illendő.
Ezt is csak úgy súgva mondta nekem a nővérem, az Irma.
És még azt is mondta, hogy a szerinte a Bozenka néni tócsnija nem fogja helyrerakni az apánkat, mert az anyám azt nem engedi meg, az ilyesmit a nők nem szokták jó szemmel nézni, mondta még az Irma.
Mármint azt, tette hozzá, hogy az egyik nő a másik nő férjét helyrerakja a saját tócsnijával."

Állat van bent

Ó igen, állat van bent,
és kivicsorog a számból
kihulló szavakból olykor,
kimorog a fiamra éppen,
és nem csak a magnézium
hiány
miatt van
agyamban
ez a lüktető rosszkedv.

Nézd, tényleg
egy állat van bent,
és boldogan nyihog,
néha,
és trappol,
farkát csóválja
dorombol,
ha nem futsz el előle,
ha megsimogatod.

Tudod, egy állat van bent
és szűköl, nyí,
behúzza a farkát,
összegömbölyödik,
úgy fújtat,
és én is bújnék ágy alá,
rejtőznék szekrénybe,
csak meg ne lásson,
aki most láthat,
meg ne halljon,
aki most hallhat,
mert akkor végem van.

Ó igen, egy állat van bent
és tombol,
rúg, harap, karmol,
zabál odabent,
érzem ahogy
hátamon kiüt
a durva szőre,
és lassan
felborzolódik.

(Amiről ez eszembe jutott: 
Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent (Magvető, 2010) 

Kentaurok márpedig vannak

Vagy legalább voltak. Ezt bizonyítja Csányi Vilmos elismert etológus tanulmánya.
A mű végigvezeti olvasóját a kentaurok anatómiáján, ökológiáján át, a veleszületett és társas viselkedési formákon keresztül egészen a kentaurok művészetéig, kultúrájáig. Út közben olyan érdekes kérdéseket érintve, mint a rágógyomor, a kék lófüge hatása a kentaurok nemi életére, vagy a horkális logika.
Gyönyörűen kivitelezett nagyszerű blöff!

"A kentaur, a lófüge és a lófügefurdancs szimbiózisa

A kentaur-lófüge-darázs szaporodási mechanizmus jól összehangolt együttes populációszabályozási rendszert alkot, amelynek eredményeképpen a három faj teljesen stabil populációkat alkot, és nem fordulhat elő, hogy bármelyik túlszaporodik. A kentaurok szaporodása tehát teljes egészében életterük ökológiai lehetőségeinek van alárendelve. A kentaurok elősegítik a lófüge csírázását és fejlődését, amely egyetlen táplálékuk, a lófügedarázs pedig mindkét faj szaporodását befolyásolja és maga is a lófügét fogyasztja.
Még nem teljesen ismert a mechanizmus, de a nőstény darazsak valamiképpen érzékelik, ha a kentaurpopuláció létszáma nagyon alacsony, mert ilyenkor, bár még nagy mennyiségű spermium is lehet a spermatartó kamráikban, mégis szűzpetéket raknak; így a hímek is megjelennek, serkentik a kék gyümölcs érését, és megindul a kentaurok szaporodása. Az egyik feltételezés szerint a fiatal kentaurok letördelik és megeszik a lófüge új oldalrügyeit, s ezzel gátolják az ágak bokrosodását. Ilyenkor a lófügeágak hosszúra növekednek, és a virágok kissé távolabb kerülnek egymástól, Ha kevés vagy nincsen fiatal kentaur, a „metszés” elmarad, és a bokrosabb ágakon a virágok közelebb kerülnek egymáshoz. Ez lehet a szükséges jel a nősténydarazsak számára a szűzpeték lerakására. A szűzpeték elősegítik a kék gyümölcsök megjelenését, amelyek hormontartalmukkal kiváltják a kentaurok szaporodási kedvét, de ehhez az is szükséges, hogy a kék gyümölcsök érésére elegendő idő legyen, és a kék szín megjelenése előtt ne fogyasszák el azokat a kentaurok. Ha sok a kentaur, hiába raknak a nőstények szűzpetéket, a fokozott táplálékszükséglet arra kényszeríti a kentaurokat, hogy még sárgászöld állapotban elfogyasszák a gyümölcsöt, így a hím lófügefurdancsok megjelenése késik. Ha már minden nősténydarázs csak szűzpetéket rak, mert a hímek tartós hiánya miatt a spermatartalékok elfogytak, akkor egyre nő a valószínűsége a kék gyümölcs megjelenésének valamilyen elhagyatott, a kentaurok által ritkábban látogatott helyen élő lófügén, és így a hím furdancsok újra kialakulhatnak. Egyetlen kék gyümölcsben is elegendő szűzpete van ahhoz, hogy a belőlük kikelő hímek, akár az egész nősténypopulációt megtermékenyítsék. Lényeges visszacsatolási köre a szabályozásnak a kék gyümölcs hatása és a kentaurok életkora közötti kapcsolat. Akár egyetlen v’ag!ra elfogyasztása is megfelelően aktivál és párosodásra késztet egy fiatal, 4-12 éves hím kentaurt. Ha ez a korosztály valamiért kis létszámú, vagy hiányzik, akkor az idősebb hímek is aktiválódnak – akár 80 éves korukban is –, de ehhez tetemes mennyiséget kell a kék gyümölcsből elfogyasztaniuk.
Bő lófügetermés növeli a kék gyümölcs megjelenésének valószínűségét, és ezzel és ezzel serkenti a kentaurok szaporodását. Ha gyorsan fogy a lófüge, mert sárgászölden megeszik, a szaporodási ciklus kitolódik. A lófüge kentaurok nélkül nem tud szaporodni, de a fügefurdancs nélkül sem. A kentaur a furdancsok nélkül nem tudja csírázásra késztetni a magot. Tehát mindhárom faj élete a másik kettő létezésének függvénye."

Csányi Vilmos - Makovecz Benjamin A kentaur természetrajza (Helikon, 2000)

Cserno bili

Stolmár Aladár szerint a katasztrófa – durván leegyszerűsítve – egy túlságosan elnyújtott reaktorleállítási művelet (közben szóltak fentről, hogy kellene még energia, elvtársak, ne kapcsolgassák azt a kurva reaktort) és egy ezzel egyszerre végrehajtott biztonsági gyakorlat (valami szivattyúk leállítása) miatt történt meg.

De ez csak a közvetlen kiváltó ok volt. A bajt a konstrukció hibája okozta. Egyrészt a cirkónium – vízgőz reakció, ami nagy mennyiségű hidrogént termelt (ha jól értettem), és ez, a levegővel keveredve durranógázt hozott létre, ami kiváltotta a robbanást. Másrészt az RBMK (Nagy Teljesítményű Csöves Reaktor) tervezési hibái. 

Az RBMK reaktor hadi fejlesztés volt, és annak idején a hadsereg is üzemeltette azokat. Atomtudósok már a hatvanas években úgy gondolták, hogy ilyen típusú reaktorokat nem lenne szabad üzemeltetni, mert a reaktorok nincsenek hermetikusan elzárva. Egyszerűen túl nagy a cucc, nem lehet köré megépíteni az ún. harmadik védővonalnak számító, egy esetleges balesetnél a teljes fellépő nyomásnak ellenálló épületet. A rossz hír az, hogy még ma is működnek ilyen reaktorok. Jó hír nincs ezzel kapcsolatban.

Stolmár szerint nem csak a csernobili katasztrófát okozta a cirkónium – vízgőz reakció, hanem az 1979-es harrisburgi balesetet is, sőt az összes komolyabb üzemzavar e miatt lépett fel. Ez, Stolmár szerint, szakmai berkekben köztudott, megoldás is lenne a problémára, de a szén-olaj lobbi érdekelt az atomenergiától való félelem fenntartásában, ezért nem derült még ki, vagy legalábbis nem jutott még el a nagy nyilvánossághoz.

Ennyit sikerült kimazsoláznom a kicsit zavaros, magyarázat nélkül maradó szakzsargonnal alaposan megterhelt, nagyarcú szövegből. Nem kizárt, hogy nekem is lenne ekkora arcom, ha én lennék az első (vagy második) atomerőmű-mérnök (vagy mi a bánat) Magyarországon, de akkor is idegesített. Sikerült minden és mindenkit belekevernie a szövegbe. A reykjavíki csúcsot, Katynt, 56-ot; Reagant, Gorbacsovot, Jelcint, őket ráadásul úgy, mintha a tenyeréből fogyasztották volna a savanyú uborkát a vodkához. Kicsit kevesebb önfényezés és több információ, néhány jegyzet, kicsit kidolgozottabb szöveg jobb lett volna.

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom: Mi a gond az atomerőművekkel (Silenos, 2009)

A könyvet köszönöm a Silenosnak!