Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

A róka volt a vadász

Szürkére fáradt emberek baktatnak
a haláluk elé.
Gyárak, vágóhíd, hajba tapadó bűz.
Külváros.
A folyóparton magányos, csontos fiatal nők
sétálnak a mindent zörgő papírlappá szárító hőségben.

A lapokról egyetlen arc figyel,
és éjjel,
ha elveszik a fényt, ő lesi az alvók álmát,
és az utcákat rovók hátát a bádogozott égről.
Ő a Minden. Szolgái csöndes, ritkán látható emberek.
Törpe hatalmasok. Portások, diktátorok.

Óriási-szűk terekbe szorított, poshadt magányban tengődők,
valami örökös kaparással a torkukban,
amiből csak nehezen szabadul a dal.
És az is csak baj.
Bármi ellened fordítható. Barátból lesz jó áruló.
Lehetsz róka, lehetsz vadász, mindenhogy pórul jársz.

Tudod, hogy a pofonosztó is ember, lehet szerelmes,
nevelhet gyereket. De kit érdekel?
Dögöljön meg!
Az ember kikészül, vagy elfásul, amíg a gonosz Kronosz csak fal,
és mikor már halálra zabálja magát, amikor megreped a kemény burok,
akkor is csak néz, motyog, mert az élete már halott.

(Amiről ez eszembe jutott:
Herta Müller: A róka volt a vadász (Cartaphilus, 2010) fordította: Nádori Lídia)

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.

a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:

„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.

A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!

Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!

A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 

Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 

De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)

A betyárját!

A fogadós már messziről látja a pusztán lovagló magányos férfit. Tudja, hogy ő az, csak ő lehet, a Legény, akinek még a nevét sem szabad kimondani. Így csak az ő lova lép, csak az ő puskáján csillan meg így a napfény. Mire a Legény belép az ajtón, már az asztalon várja az étel, meg egy kupa bor. Az arcokon alázatos mosoly.

A combján még ott a ló melege, az ujján a ravasz bizsergése. Egyik kezét a kupára fonja, másikat a fogadós lányának derekára. Jóízűt iszik, kipödri bajszát, cifra szűrét a sarokba hajítja, a sarokba hajítja, a sarokba hajítja…

Jaj, ne már! Valaki megkarcolta a Rózsa Sándor visszatért. Na, akkor ennyit a betyárromantikáról!

Hiába na, az ember csak meghallja ezeket a neveket: Veszelka Imre, Angyal Bandi, Vidróczki Márton, Zöld Marci, Sobri Jóska, Savanyú Jóska, na és a Macsvánszky Maxim és máris meglódul a képzelete.

Pedig a betyárokról máig élő Robin Hood-képnek nincs túl sok köze a valósághoz. Hogy miért alakult ez így? Nagyrész azért, mert már a kortárs ponyvairodalom, a pesti kávéházakban ülő firkászok legendát fabrikáltak köréjük, ami lassan elnyomta az élő szájhagyományt, a népi emlékezetet. De ludas benne a szocialista történetírás is, amely többnyire lovon száguldozó, erdőben bujkáló Marx Károlyként ábrázolta a betyárokat, holott ezek nem jótevő hősök voltak, hanem felfegyverzett, erkölcsi skrupulusok nélküli haramiák.

Válogatás nélkül raboltak, akinek volt attól elvettek. Gyilkoltak, olykor egymást is. Voltak köztük nemesi származású kalandorok, mint Angyal Bandi, nyomorgó szegénylegények, és vérengző szociopaták, mint Bajdor János. Életük többnyire bujdosás volt, olyan szállásokon, ahová csak szívességből nem esett be az eső. Kevesen tudtak kitérni a törvény elől, többnyire megfogták, és börtönbe vagy bitóra vonszolták őket, de sokan haltak meg tűzharcban, vagy lőtték meg magukat kilátástalan helyzetükben. Na tessék, csak visszalopakodik az a romantika!

Kedvemre való a téma, de nem voltam elégedett a könyvvel. Csak sorjáznak egymás után az életrajzok, de nincs semmi, ami összekapcsolja őket. Nem ad átfogó képet a betyárságról, nincsenek okok és következmények. Annyira csak a tényekhez ragaszkodik, hogy néha olyan érzésem volt, egy rendőrségi szóvivőt hallgatok.

Végül, ízelítőnek, álljon itt a leghíresebb betyár nem egészen tipikus életének vázlata:

Rózsa Sándor Röszkén született, 1813-ban. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tudott. Apját lólopás miatt felakasztották. (Vagy nem.) Huszonhárom éves volt, amikor először elítélték. Megszökött a börtönből. 1848-ban amnesztiát kapott Kossuth Lajostól, azzal a feltétellel, hogy csapatával harcol a szerbek ellen. Kezdetben vitézül küzdöttek, hamarosan azonban többet törődtek már a fosztogatással. Ennek ellenére nimbusza megmaradt a későbbiekben is. A császári rendőrség sokáig hiába kereste, lefogták feleségét és gyerekeit is. Végül 1857-ben került kézre, akkori bújtatója adta föl. 1859-ben halálra ítélték, de kivégezni nem merték, nem akartak mítoszt faragni belőle. Kuffsteinba szállították és „turistalátványosságként” mutogatták a mogorva betyárt. 1868-ban egyéni amnesztiával szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Ismét megfogták, ismét halálra ítélték, és ismét megkegyelmeztek neki. A szamosújvári börtönbe zárták, ahol haláig szabómesterként dolgozott.

Fejét szeszbe tették, és Pestre küldték, ahol a vizsgálat „semmilyen gonosztevőre valló antropológiai jegyet nem talált rajta”. A koponya, állítólag, még az 1940-es években is meg volt a Kórbonctani Intézetben.

Bár mindig tagadta, a periratok szerint legalább egy tucat embert gyilkolt meg.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv (Méry Ratio, 2009)

Darázsgyár

Erről a könyvről ez a régi vicc jutott eszembe:
Két favágó dolgozik az erdőben, egyszer csak az egyik fogja a baltáját és levágja a másik karját. Az értetlenül néz, majd megszólal:

- Te ez most vicc, vagy komoly.

A másik büszkén kihúzza magát:

- Persze, hogy komoly!

- Az más. Mert viccnek azért elég durva lett volna!

De azért ez mégis csak egy vicc, egy szatíra, akkor is, ha amiről mesél, az véresen komoly. 

Itt ez a Frank gyerek, aki már félig felnőtt, literszámra vedeli a sört, de a tengerparton még simán megrendezi a műanyagflakonok és kagylók csatáját. Extrém módon izgatja a halál, mindent összegyűjt, mint a legtöbb fiú, totemeket fabrikál, darazsakat aplikál viaszgyertyákba, de nem tud egy egészségeset brunzolni anélkül, hogy le ne kuporodna az ülőkére. Na bakker!

Amikor kisebb volt három gyereket is eltett láb alól, de kinőtte, most már megelégszik Isten apróbb teremtményeivel. Az apjával éldegél egy elszigetelt házban. A fater sem egészen komplett, egy kiégett hippi, egy zsebmengele, aki különös elméleteivel bombázza a könyvkiadókat. 

Jó sztori csakhogy tele van logikátlansággal, ok nélküli okozattal.

Az apa motivációit sehogy sem találom. Az, hogy valaki nem tartja magát eléggé férfinak, az nekem kevés.

Frank már egyszerűbb eset. Neki a világ legyőzendő ellenség. Nem megismerni kell, hanem kiismerni. Éles eszű, de korlátolt gondolkodású ember, beszűkült, mint a világ, amiben él.  Nem lehet felnőtt, férfi, ezért gyűlöli azokat, akik azzá lehetnek. Férfivá akar válni, olyan igazi tesztoszteronban tocsogó, pusztító-öldöklő, archetipikus férfivá. Csakhogy ez felvet itt egy kérdést, és azt hiszem ez a lényeg: valóban genetikailag kódolt a férfiakban a kegyetlenség és hatalomvágy (vö. fajfenntartás) vagy a neveléssel, az akaratlanul másolt mintákkal húzzuk magunkra ezt a kényszerzubbonyt? Vagy ha kitágítjuk: van-e saját akaratunk, értelmünk, vagy csak szarossegű ösztönlények vagyunk? 

Ez a kérdés, felebarátaim.

[ Engem nem lepett meg a vége. A briteknek mindig is problémáik voltak a nemi identitásukkal. Elég csak ránézni azokra a lófejű nőkre, akikért úgy odavannak, vagy a nyolcvanas évek zenekaraira :) ]

Iain Banks: Darázsgyár (Agave, 2006) fordította: Bényei Tamás

Mindig van egy nagyobb hal

„Lakótelepen felnőni eleve szívás…” Hát igen, erről nekem is vannak élményeim. Két éves voltam amikor beköltöztünk a vadonás új lakótelepi lakásunkba, és tizennyolc, amikor eljöttem onnan. Nem volt hatalmas – négy sor szövetkezeti és négy sor tanácsi lakás, ha valakinek mond valamit ez a finom megkülönböztetés – mégis egy egész világegyetem volt. Egy eléggé sivár világegyetem. Nem voltak még járdák, nem voltak fák, még fű se nagyon. Nem emlékszem erre, csak a fekete-fehér fotók árulkodnak építési törmelékben játszó gyerekekről.
A nyolc házsor egyik végén volt az óvoda és az iskola, mögötte képzeletünkben veszélyes birodalommá váló építési terület és hatalmas kertek. A másik végén az ABC és földszintes házak rejtelmes labirintusa. A legszélső, más tájolással épített házak már egy másik kontinensnek számítottak, és persze voltak ellenséges lépcsőházak, amiket el kellett kerülni, legalábbis aggódó szüleink szerint. A mindenhová fölrótt, fölfirkált „Itt jártam” a birtokba vevő bátorság fokmérője volt.  
Ahogy nőttünk és megkaptuk az első bicikliket, egyre külsőbb területei fedeztük fel ennek a világnak, és egyre több belső törvényét ismertük meg. Rengeteg gyerek volt. Bonyolultnak látszó, de a benne élőknek teljesen világos és egyértelmű szálakkal kötődtünk egymáshoz, alkottunk egymással versengő, vagy éppen ellenségeskedő bandákat. Egy ilyen környezetben még az olyan jó fiúk is gyakran kerültek bajba, mint én, nemhogy egy olyan problémás gyerek mint Rass, akinek gyerekkora egy posztszovjet pusztulatban telt.
Ráadásul Rass szülei elég lazán értelmezték a gyereknevelés és a hűség általánosan elfogadott kritériumait. Anyja egy alkoholista ribanc, apja egy depressziós, félbemaradt matematikus, aki végül rendőrként végzi. A fiú egyike lesz a HVCS-knek – ha ez a betűszó még használatban van. Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, aki pontosan, egész pontosan tudja, milyen mobilja van, milyen volt valaha, és milyet szeretne majd. Tizenévesként már külön lakásban lakik, fényes jövőről álmodozik, de folyton le van égve. A csínyekből bűnök lesznek, egyre nagyobbak és veszélyesebbek. Az apró lopásból benzinkútcsapolás, abból drogdílerkedés. Pillanatnyi mámor és siker, ami után csak még jobban szájba vág a felismerés, hogy mindig van egy nagyobb hal.
Rass szerethető figura, egy halva született gyerekkorból épp kilábaló, felnőttet játszó, dühös fiú. Tehetséges csaló, de naiv álmodozó, és éppen ebbe bukik bele. A vég előre látható és előre tisztázott is. Rassra mégsem csak a büntetés vár ennek az útnak a végén, hanem a felelősség addig ismeretlen érzésének felfedezése is.
A regény sodor, filmszerű képei magukkal ragadnak, egy cseppnyi erőlködést sem éreztem benne. Akarom a folytatást!

Sass Henno: Itt jártam (Silenos, 2010) fordította: Rácz Nóra

(A  könyvet a Silenos Kiadótól kaptam, de nem ezért dícsérem.)

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva