Bernie

Néhány napja együtt iszogattunk JP Kellerrel és Matt Scudderrel a Library bárban, a 7. utcán, nem messze a Marble temetőtől. Az én ízlésemnek kicsit puccos hely, de Matt szereti, és hát aznap este ő fizetett. Scudder és Keller bourbont ittak, én meg elszopogattam egy-két hideg Budweisert, mert később még találkozóm volt Pete Nowakkal, és vele jó, ha józanul tárgyal az ember. Nowak látszólagos nyugalma és tunyasága ellenére akkorákat tud robbanni, mint egy öreg Ford hátulja.
Hét körül befutott JP cimborája Bernie Rhodenbarr, valami bélyegeket hozott neki, és mivel nem volt más dolga leült közénk egy italra. Évekkel ezelőtt találkoztam már vele, de nem nagyon emlékeztem rá. Rendeltünk még egy kört, és ahogy oldódott a kezdeti feszélyezettség, kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást Bernie-vel. Remekül elbeszélgettünk könyvekről, festményekről, dzsesszről, és amikor indulnom kellett Pete Nowakhoz, felajánlotta, hogy elkísér, mert ők régi haverok.
Nowakkal végül minden simán ment, köszönhetően talán Bernie jelenlétének is. Azt hiszem, jóban leszünk. 

 

Lawrence Block Bernie történetei sorban:

A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett
The Burglar on the Prowl

Tabudöntés, tabu nélkül

Siegfried Lenz: Gyászperc (Európa, 2010) fordította Tatár Sándor

Ez a könyv egy Stella nevű lány és egy Christian nevű fiú szerelmének története, ami Stella halálával végződik. A fiú tizennyolc éves, a lány pár évvel idősebb, és a fiú angoltanára a gimnáziumban. Valahol a német tengerparton vagyunk, a huszadik század második felében. Csak, hogy lefektessük az alapokat.
Gondolom, majdnem mindenki volt szerelmes valamikor egy tanárába, feltéve, hogy nem csupa vén, rossz szagú csoroszlya vagy műfogsorát igazgató, nyálcsorgató öregember tanította. Jó, perverzek akár akkor is. De Stella szép, fiatal, és van benne valami természetes kacérság. Christian simán belezúg az utolsó nyári szünetben. Nem is lenne ebben semmi érdekes, ha az érzelmei nem találnának viszonzásra, vagy ha Stella visszafogná magát. De nem teszi. Viszony szövődik köztük, tabukat döntögető kapcsolat. Lehetne. De nem az, mert valahogy minden túl sima ebben a történetben. Stella nem úgy viselkedik, mint egy tanár, még csak nem is úgy, mint egy felnőtt nő, aki tisztában van a következményekkel. Christian pedig idősebbnek tűnik a koránál. Aki egy hullámtörő gát építésén dolgozik, azt már nem lehet legyerekezni. Két fiatal ember egymásra találása, ahol történetesen a lány az idősebb.
Mivel a viszonyuk nem kerül nyilvánosságra (csak sejtik néhányan), nem lesz botrány, veszekedés, csapkodás, öngyilkosság. Stella halála is teljesen banális: hajós baleset.
Na de hol a konfliktus, hol a dráma, hol a tabuk döntögetése?
Az ember tragédiát vár egy ilyen kezdés után, de itt csak keserűség van az egész történet beteljesületlensége miatt. Épp csak kibontakozott valami, máris félbeszakadt, az újrakezdés lehetősége nélkül.
Ez csak egy nem túl jól megírt szomorú szerelmi történet, egy öregember álma a beteljesületlen első szerelemről.
„…a szerző első szerelmi tárgyú írása.” Hát, nem baj.

Egyetleneim

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours-át.)

Beregi Tamás: Egyetleneim (Európa, 2003)

A mélabús gyilkos

fotó: Marc Brasseur

Gründ egy nímand. Valahol Amerikában. A nagyapja a Wiener Schnitzel mellett az Újvilágról álmodott, és el is ment oda, de nem talált semmit. Az apja a Világról álmodott, de csak a csillagokra lövöldözött.
Gründ egy nímand, egy üres lap, amire gyerekkorában is csak egy pár szó került föl, arról, hogyan legyen észrevétlen. Aztán évekig nem akart rá írni senki sem, még önmaga sem.
Gründ egy nímand, egy ide-oda taszigálható figura, aki lekési a saját életét, de ez egyáltalán nem zavarja. „Csak úgy árad belőle az isteni mélabú.”
Gründ egy nímand. Soha senki nem akart tőle semmit, de most akarnak. Most kérnek tőle valamit. Egy gyilkosságot. Nem valami vérengzőset, csak egy decens kis mérgezést.
És Gründ megzavarodik, elbizonytalanodik, egyre gyorsabban gyűlnek rajta a sorok.

Emmanuel regényét át- meg átszövik a hasonlóságok, párhuzamosságok. Szereplői kártyafigurákként tükröződnek egymásban, megduplázott életet élnek, felvett és kényszerű álcák sorát mutatják egymásnak. Egymás mellett létező, de egymással alig érintkező világokban bolyonganak.
A krimi sablonjaira építő regényben a kisember Gründ belekerül egy nála sokkal nagyobb történetbe, és egyre mélyebbre süllyed bele, pedig ő olyan ember, aki semmilyen történetbe nem szeretne belekerülni. Kikecmereg, vagy belefúl, ez itt a kérdés.

„…a könyv a sodró bűnügyi cselekmény mellett és mögött valójában identitásregény, mely arra keresi a választ: lehet-e érvényes életet élni egy válságba került civilizáció kellős közepén?” Azaz: kéne valamit kezdeni az élettel. De mit?

Francois Emmanuel: A mélabús gyilkos (Széphalom, 2008) fordította: Lackfi János

Menekülés a boldogtalanságba

fotó: Catherine Hélie

Jean Mattern: Király Fürdő (Magvető, 2010) fordította: Tótfalusi Ágnes)

 

Lehet-e végső menedék a magány, az (el)hallgatás? Lehet. De inkább csapda lesz. Most nincs itthon a családom, és magányos vagyok, és ez rossz. De van, amikor jó lenne a magányba rejtőzni. Amikor szégyellem magam, mert rákiabálok valamelyik gyerekre, amikor felelősnek érzem magam valami rossz miatt, amikor fáradt vagyok és kedvetlen, amikor közömbösen, figyelmetlenül hallgatom a feleségem iskolai történeteit, amikor elbújnék még magam elől is. De onnan nem lehet. Pedig az én gyerekkoromban nem volt olyan tragédia, mint a főhős Gabrielében. Nem ereszkedett ránk sosem „Az Úr adta, az Úr elvette.” fatalista szörnyűsége, a csend és az egyedüllét nem vált sem túlélési technikává, sem a másiktól elszigetelő méreggé. Gabriel nem képes átlépni azt a határt, mit maga köré húzott, és ezért úgy, de úgy pofán vágnám.