Árpád vagyok

Ez nem egy politikus blog, és nem is lesz az, de ez a plakát olyan szépen illeszkedik a Kelet-Európai abszurd vonulatába, hogy nem bírtam megállni…

Gyorsan essünk túl azon a nyilvánvaló demagóg csúsztatáson, hogy szerencsétlen Árpádot senki sem vádolta szélsőségességgel és neonácisággal.
Értem én, hogy a szöveg értelmi(?) szerzője a kalandozásokra gondolt, és persze lehetünk is büszkék arra, hogy annak idején a magyarok végigtúristáskodták szinte egész Európát. A magyarság akkoriban erre volt programozva, de, szerencsére, még időben váltottak szoftvert és alapítottak államot, meg a szokásos dolgok.
De azt már nehezen fogom, hogy újra meghódítjuk Európát. Mikor hódítottuk meg először? Ezeket a hadjáratokat hódításnak nevezni meglehetősen nagy ferdítés. Arról nem is beszélve, hogy talán nem a legszerencsésebb dolog ezzel kampányolni egy EP választáson. Európa azért nem volt olyan boldog attól, hogy a magyarok kifosztottak, felgyújtottak egy csomó várost, kolostort és templomot. Bizony keresztény testvéreim, így történt!
Persze biztos könnyebb egy több száz éve halott vezér széles háta mögé bújni, mint programot kidolgozni.

Szövegváltozatok:

Árpád vagyok. 38 éves. Eddig sok barátnőm volt, de most már tartós kapcsolatra vágyom. Szeretem a gyerekeket, csöndes, otthon ülő típus vagyok. Soha nem megyek tüntetésre! Írj nekem „Eredjünk együtt Etelközbe!” jeligére, hogy személyesen is megismerkedhessünk!

Árpád vagyok. 65 éves. Van egy lovam, Levédia. Sokkal jobb, mint Overdose! Sajnos nincs pénzem a versenyeztetésére. Tőkeerős magyar befektetőt keresek, hogy magyar zsokéval magyar versenyeken indíthassam a lovamat.

Árpád vagyok. 52 éves. 5 éve képtelen a szexre. Ne hagyja, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Problémájával forduljon haladéktalanul urológushoz!

Árpád vagyok. 27 éves. Szakállas, nem dohányzó. Kedvenc íróim Sólem Aléhem és Isaac Bashevis Singer. Szeretem a sóletet, a klezmert és Woody Allen filmjeit. Ezúton keresem olyan lány ismeretségét akit érdekel Mozart és a szodómia.

Árpád vagyok. 7 éves. Szeretnék egy lovat, de a szüleim nem adnak rá pénz. Kérlek, küldd ennek az oldalnak a linkjét minden barátodnak. Minden egyes e-mail után 5 forint érkezik majd a számlámra, amin a lóra gyűjtök. Köszönöm!

Hát ennyit erről!

Majomország a majomoké!

Könyvesbögre

Ha az álmod, hogy a reggeli kávédat, teádat Üvöltő szelek, Szép új világ, Büszkeség és balítélet, vagy éppen Holttest a könyvtárban feliratú bögréből igyad, akkor ne habozz ezt megvalósítani! A klasszikus Pengiun paperback kiadások borítójával díszített bögrék potom 8 font körüli áron megrendelhetők. Az eredeti könyvborítókat Edward Young tervezte még 1935-ben és azóta is a Pengiun védjegyének számítanak.

Képzeld el, milyen szép cuccokat lehetne készíteni a régi Olcsó Könyvtár vagy az Albatrosz Könyvek borítóiból!

További bögrékért klikk ide!

(A bögrék felleléséért köszönet Anikónak!)

Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után?

Leon de Winter: SuperTex (Gondolat, 2008, Akcentusok sorozat) ford. Gera Judit

rajz: Siegfried Woldhek

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.
A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.
Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.
De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.
Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!
– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.
– Miféle kérdéseket?
– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.
– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?
– Értelmetlenek.
– Azért még felteheti őket.
– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”

Nem CSI - Brenner

Wolf Haas: Halottak feltámadása (Brenner nyomozó történetei 1.)
Scolar, 2009

Szóval kiszúrtam ezt a könyvet a neten, hogy aszondja osztrák krimi, meg Brenner felügyelő. És tudod, hogy nekem a nagyapám Brenner és a Csáth Gézának is ez volt a lányneve, úgyhogy tudtam, hogy ezt el kell olvasnom, mi sem természetesebb.
De figyelj! Szóval van ez a Brenner, aki nemrég még rendőr volt, de marhára nem bírja az új főnökét, és negyveniksz éves fejjel otthagyja a rendőrséget, de olyan mákja van, hogy rögtön felfogadja egy nyomozóiroda és megbízza azzal az üggyel, amin utoljára dolgozott, mert a biztosító ad a látszatra, és meg akarja oldani a két megfagyasztott amerikai ügyét. Ja mer’ azt még nem mondtam, hogy onnan indul az egész, hogy egy ilyen osztrák kisvárosban találnak két hullát a síliften, de a fő gyanúsítottnak tuti alibije van, úgyhogy a rendőrség nem tudja lezárni a dolgot. És akkor visszajön ez a Brenner és elkezd újra nyomozni. Olyan az ürge, mint aki kettőig se tud számolni, mindent felír, nem tud semmire koncentrálni, körülményes mint a fene. Hozzá még olyan rendőrfeje van, hogy ellenszélben száz méterről ki lehet szúrni, persze nem is kell titkolóznia, mindenki tudja, hogy miért van ott. Na de azért nem olyan béna, mint amilyennek látszik, szépen kikerüli az összes bepalizást, és a végén persze megoldja az ügyet. Ráadásul még a nőknek is bejön ez a kicsit tesze-tosza stílusa, meg az érdekes kék szeme, majdnem be is csajozik, de a kis tanárnő, akire szemet vetett már foglalt. A helyi újságíró a pasija, egy ilyen idegesítő kis zseléhuszár. És pont ettől volt jó még, hogy van benne egy csomó ilyen figura, mint ez az újságíró. Van a Liftes Lojzi, aki megtalálja a hullákat, és ő a helyi önkéntes tűzoltók parancsnoka, meg a faluszínház egyik színésze. Aztán még a Goggenberger Johnny a helyi taxis, akinek egy régi rózsaszín Chevyje van és mindenhova konstans ötvennel megy, és még egy csomó jó arc, olyan az egész, mint valami paródia, hogy nesze itt egy osztrák kisváros az összes hülyéjével.
És még jól is van megírva. Van egy mesélő, és olyan az egész, mintha egy kocsmában ülnél vele és így söröznél, és ő meg elmesélne egy sztorit erről a Brennerről, aki valahogy ismerőse, mert sok mindent tud róla. De az nem derül ki, hogy ki mesél, de állítólag majd valamikor a későbbi részekben ki fog. És jó a stílusa is, van benne egy csomó szójáték, meg nyelvi vicc, és időnként elhallgat dolgokat, éppen csak ki nem szól, hogy gondolkozzál öcsi! Azt írják az utószóban, hogy olyan mintha a Thomas Bernhard krimit írt volna, és tényleg.
Szóval olvasd el, majd legközelebb odaadom.
Iszunk még egyet?

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)

Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát.
A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek.
Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek.
Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is.
Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek.

A pápával kaszinózni

Anthony Burgess: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008) frod. Bényei Tamás

Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába.
Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba.
Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg hogy, szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak.
Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét.
Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast.
A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen.
És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye.
Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri!

UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dicsérik.

„Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”

Thomas Bernhard önéletrajzi írások

fotó: Joseph Gallus Rittenberg

Thomas Bernhard mára egyértelműen a XX. század irodalmának megkerülhetetlen alkotójává lett. Minőségre és terjedelemre is jelentős életművet hagyott maga után, aminek most már nagy része magyarul is hozzáférhető. Azért az jellemző, hogy a magyar fordítások nagy része T.B. halála és botrányt kavart végrendelete után jelent meg, holott Ausztria nem a világ másik fele és a német nem egy kis nyelv. Az ominózus végrendeletben T.B. megtiltotta, hogy műveit Ausztriában újra kiadják, színműveit osztrák színpadon eljátsszák. Hogy miért ez a nagy harag a hazájával szemben? Többek között erre ad választ önéletrajzi sorozata.

A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.

Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet - gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…

Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

néhány részlet

Sajttragédia

Willem Elsschot: Sajt; Lidércfény (Gondolat, 2008) ford. Wekerle Szabolcs ill. Gera Judit

Az Akcentusok sorozatról szóltam már korábban a Bernlef könyv kapcsán. Több szempontból is szimpatikus nekem ez a dolog. Egyrészt szeretem a holland/flamand irodalmat (eddig leginkább Reve, Brusselmas és Nooteboom miatt). Másrészt szeretem a zsebkönyveket, amik valóban beleférnek egy zakó zsebébe, és bárhol előkaphatom őket – villamoson, vonaton, parkban vagy kocsmában. Ez még valami régi bölcsész hülyeség, amit nem tudok kinőni. Plusz: ez a sorozat még szép is. A borító is jól mutat, a tipográfia is igényes. Jók a fordítások, minden kötethez készült elő- és utószó – szóval látszik, hogy szívügy.
Ehhez képest jól rám ijesztettek a Sajt elején. Egyrészt az előszót jegyző Németh Gábor, aki teljesen fölöslegesen helyezi aktuális politikai környezetbe a szövegeket, másrészt a szerző, Willem Elsschot, aki a Sajt bevezetőjében tesz arcoskodó megjegyzéseket a stílusról.
De szerencsére a két elbeszéléssel nem volt semmi baj. Sőt!
Minkét írás hőse Laarmans az antwerpeni kisember. Naiv, álmodozó, szerencsétlenkedő figura. Elsschot fanyar humorral, iróniával ábrázolja hősét, de nem vitriolos, inkább megértő.
A Sajt című regényben (1933) az irodista Laarmans egy hirtelen jött lehetőségen felbuzdulva sajtnagykereskedővé avanzsálna, ha sikerülne, de persze nem sikerül. Bukása előrelátható, nincs benne semmi rendkívüli, pláne katartikus. Bekerül egy számára elitnek látszó körbe, kereskedők, ügyvédek, nagypolgárok közé, akik tulajdonképpen nem mások, mint felfújt hólyagok, de Laarmans ezt nem veszi észre és próbál közéjük tartozónak tűnni. Az úrhatnám polgárt láthatnánk itt működésben, ha Laarmanst az ambíció mozgatná, de nem az mozgatja, hanem az alkalmazkodás. Olyan ember ő, aki mindenki igényeinek, elvárásainak meg akar felelni, amivel persze lehetetlen helyzetekbe hozza magát. Eufórikus hangulatban vág bele a sajtkereskedésbe, de buzgalma nevetséges, és a kezdeti megdicsőülés után csak nagyobb lesz a pofára esés. Ráadásul nem is szereti a sajtot.
A Lidércfény (1946) története egy éjszakán játszódik. Laarmans éppen meghátrálna az eső elől, és a csábító, ám távoli kocsma helyett a kevésbé csábító, de közeli otthont választaná, amikor sorsa összehozza őt három afgán tengerésszel(!). A kis „rizskakálók” egy cédulát, és azon egy címet szorongatva kajtatnak egy Maria nevű kurva után, és Laarmans az otthoni unalom helyett vezetőjükül szegődik a számukra ismeretlen városban. Nem annyira a segítés szándékával, inkább csak a változatosság kedvéért. Úgy bolyonganak, mint a csillagot követő napkeleti bölcsek. Mariát nem találják, de kalandjaik során egyre jobban összebarátkoznak, ismerkednek egymás szokásaival, kultúrájával, de megérteni nem tudják azokat.
Ha a Gondolat Kiadó megjelentet további Elsschot könyveket, egy olvasóra biztosan számíthat!

Kis magyar Faust

Zoltán Gábor méltatlanul keveset olvasott és emlegetett szerző, pedig nagyon jól ír, főleg párbeszédet. A szövegei hihetetlenül pontosak, szereplőit sokszor leginkább az általuk használt nyelv jellemzi, az írások lendülete, húzása egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmet.

Két novelláskötet (Vásárlók könyve, 1997, ill. Erények könyve 1999) után jelentkezett első regényével (Szőlőt venni, 2001). Egy interjúban elmondta, hogy a visszhangtalanság miatt már az írás abbahagyását fontolgatta, szerencsére meggondolta magát.

A Fekete bársony az ismert Faust történetet helyezi egy mai magyar kisváros színpadára. Faust János középkorú egyetemi professzor, ‘56-os apával, többre vágyó feleséggel, nagyra törő üzlettárssal, kellemetlen szomszéddal. Nincsenek ambíciói. Egy kisember, egy lúzer. Szánalmas, mégis szerethető figura. És akkor megjelenik az ördög - Graumann, aki inkább egy mindenre képes menedzserre emlékeztet semmint a Sötétség Fejedelmére. Faust és Graumann folyamatosan kóstolgatják egymást - akár testi értelemben is. Faust apró szívességeket kér - egyetemi előmenetel, szex, lakás, pénz - Graumann pedig egyre csalódottabban, bár szimpátiával figyeli ügyfelét. Faust megérzi embertársai vágyait, és akaratlanul apró csodákat tesz, amit az érintettek nem mindig értékelnek. Végül aztán előáll a nagy kéréssel: egy (illetve kettő) gyerekkel.

Itt véget ér a történet, Faust új élete, és következik a „Függelék”. Faust visszatér a mindennapokba, azok összes problémájával. Már nem kér semmit Graumanntól, aki más ügyfél után néz. Jó apja lesz a kis homunculusnak, próbál visszailleszkedni a politikától sújtott, belterjes kisvárosi világba, mégis folyamatosan kellemetlenségek érik. Bukása, tragédiája nem a kárhozat, hanem éppen az, hogy nem kárhozhat el, hogy átlagos.

Zoltán Gábor: Fekete bársony (Jelenkor, 2008)