Nehéz kutya

Teslár Ákos: Nehéz kutya (Ulpius, 2009)

Azt hiszem, előre elhatároztam, hogy utálni fogom ezt a könyvet, (Hogy akkor miért olvastam el? Kérdezd az analitikusom!) és majd aljas kérdéseket teszek fel nektek. Például:

Tudod-e, hogy
-    Magyarországon a politikus hazug és képmutató?
-    a nepotizmus és a korrupció alapvető alkotóeleme a társadalmi szerkezetnek?
-    hozzá nem értő emberek ülnek döntéshozó és pénzosztó helyeken?
-    semmi sem működik rendesen?
Aztán tudod-e, hogy
-    elvek és értékek relatívak, döntéseink, választásaink nagyrészt nem szabadok?
-    a világon rengetegen élnek tudatmódosító szerekkel?
-    fiatal emberek gyakran közönyösséggel és cinizmussal álcázzák érzékenységüket?
-    a szerelem megszépíti a világot?
-    szerelem (vagy drog, lelkifurdalás, miegymás) hatására időnként irracionálisan cselekszünk?
Igen? Akkor ne olvasd el ezt a könyvet!

Szóval prekoncepcióval fogtam neki az olvasásnak, és erről nagyrészt a fülszöveg mellett elhelyezett fotó tehet. Sajnos nem találtam a képet a neten, úgyhogy kénytelen vagyok leírni. Szerzőnk egy íróasztal mögött ül. Haja szépen befésülve, nyakkendője pont középen. Jobbját szája előtt tartva, gondolkodó pózban mered a baljában lazán tartott pisztolyra. (Muhaha! Hihetetlenül mesterkélt.)
DE! Végül nem sikerült maradéktalanul utálnom ezt a könyvet, mert magával ragadott a sztori: szerelem, karrier, barátság felbomlása – igazi bildungsroman. Sőt politikai krimi! Amiben még az engem általában zavaró politizálás sem idegesített, mert Teslárnak nagyjából olyan az álláspontja, mint nekem. (Akkor higgy politikusnak, ha ló legel a sírján!) És a regénybeli Teslár könyökvédős Robin Hood figurája is egyre szimpatikusabbá vált az olvasás során.
DE! Sajnos a mesterkéltség nem csak a fotóra jellemző, hanem az írásra is, főleg a vége felé közeledve. A kétféle befejezés meg szerintem egyszerűen döntésképtelenség.
És Burroughsnak sokkal jobban állt a pisztoly!

Angus öcsém

John Dickinson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete (Európa, 1971) fordította: Bart István

A skótok bolondok. Ez köztudott. A férfiak idétlen szoknyákban flangálnak, a nők is isznak, mint a kefekötő. Állandóan haggist esznek és whyskivel öblítik le. Egy ronda, sziklás országban élnek, a tavaik hidegek és mindenféle szörnyek tenyésznek bennük. Alig van járható útjuk és komor, fűtetlen kastélyokban tengődnek. És minden külföldinek elmesélik a viccet, aminek az a poénja, hogy Angus öcsém kovács volt, de senkinek nem adott egy vasat sem. Viszont nekik van a legfaszább zászlójuk és szurkolótáboruk széles e világon.
Utazáskor mindig túlbiztosítom magam könyvekkel, de legutóbb valahogy elfogyott az olvasnivalóm  és keresgélés közben akadt a kezembe ez a régi krimi. Előtte nem olvastam semmit Carrtól, de valószínű, fogok még. Christie és Wodehouse találkozása a boncasztalon.

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)

Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?

Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

Október könyvtárosa

Anne az Arlington Heights Memorial Library-ból.

Esküvői ruha romantikus regényekből.

Innen.

Focirodalom: Wolf Haas

"És nem is volt annyira elhagyatott a vidék, mint eleinte gondolta. Mert már jó ideje hallotta a hatalmas lármát. Először azt hitte, képzelődik, mivel csaknem úgy hangzott, mintha közvetlenül a szőlősdomb mögött egy futballstadion lenne, és onnan jönne az ezernyi drukker üvöltése. De meg kell mondjam, hogy a szőlősdomb mögött valóban egy futballstadion volt, és bizonyosan jó pár ezer ember foglalt helyet a falelátókon, hogy már azt hihetted, most vagy a következő pillanatban összeomlik az egész, és ezzel Klöch egy csapásra elveszti a teljes lakosságát.
És amint a Brenner a pénztárnál a plakátot elolvasta, azonnal megértette, hogy ennek a porfészeknek a csapata miért vonzott ma ennyi nézőt.
Mert hát a kupa az kupa, mi sem természetesebb. Mert a sorsolásnál a Klöch a második ligás Oberwarttal került össze, és a klöchi gárda öt osztállyal lejjebb játszott. És ugye a kupa persze nagy esély a kicsiknek, és Ilyenkor minden Foci Dávid azt hiszi, na, ma kiverjük a Góliátot a kupából, szóval bibliai düh, gyakorlatilag.
Na most az ilyen játéknak megvan a maga brutális oldala, mi sem természetesebb. Mert ha a kicsik megérzik az esélyt, akkor nem ismernek se istent, se embert. Ez persze nem csak a focira érvényes. Ez gyakran egy kis országra is érvényes. És akkor egyszerre csak vérben forog mindenki agya, ha kedvező az alkalom. Na jó, persze most nem speciel az osztrákokra gondolok, ez sokkal inkább amolyan általános megállapítás inkább.
Egy szó mint száz, a klöchi focipálya kicsit amolyan pokolkatlanná változott, mert röviddel a lefújás előtt, amikor a Brenner megérkezett, még mindig null nullra állt a meccs. Két-három klöchi játékos már görcsökben fetrengett a füvön, mert hát a követelmények a fejükre nőttek, mi sem természetesebb. De fel, fel, gyerünk tovább! És az oberwarti sztárok egyik lövést a másik után küldték a klöchi kapura, zárótűz, gyakorlatilag. De a kapus, az egy varázsló, akár hiszed, akár nem. És akkor alsó hangon szóltam.
Aztán egy akkora fault az egyik klöchi védő részéről, olyan durva, hogy hallottad a csontok recsegését. És amint a játékvezető kiállítja a védőt, a közönség bitóra akarja hurcolni a bírót. De a pálya szélén ott a rendőrség, hála istennek, ezt kell, hogy mondjam. Már masíroznak is föl a kutyások. És a publikum összeszarja magát a farkaskutyáktól, úgyhogy mégsem akasztja fel a bírót.
A hosszabbítás után még mindig null nullra állt a meccs. És akkor most tizenegyes rúgások, mi sem természetesebb. Az Oberwartnál az egykori válogatott játszott, a Bacher, és ő lőtte az első tizenegyest - miért mire számítottál?! A felső ficakba. Klasszabbul már nem is lehet. De a klöchi kapus még klasszabb, mert kihalássza a felső léc alól a labdát.
De a lényeg a lényeg, hogy a klöchi játékosok belőtték az összes tizenegyest, és kiejtették az Oberwartot a kupából. És az ilyen eufória persze ragadós, mert a Brenner hazafelé vezető úton egészen más hangulatban volt, mint odafelé." (17-19. old.)

"Régebben, amikor még nem mindenkinek volt pénze tévére az emberek a vendéglőbe jártak tévézni. Na, az volt a nagy buli, természetesen. Miért, mire számítottál? A mexikói focivébé alatt egész Klöch a Löschenkohlnál ült. És egyetlen ülőhely sem akadt sehol, amikor a brazilok az olaszokat hülyítették a döntőben.
Négy egyre hülyítették, még ma is emlékszem, és egész Klöch a braziloknak szurkolt, naná, hát Pelé egy varázsló, mi sem természetesebb. Totál fekete, teljesen fekete néger, mert persze, na ja, vannak világosabbak is, de a Pelé fekete, mint a szén, szóval szénfekete néger, érted. És fehér szemei voltak, világító fehér szemei, egy művész, hát ma már nincsenek ilyenek, nem kérdés ez. És az ilyesmi manapság nemigen esik meg mégegyszer, mert azoknak odaát már sokkal jobban megy, mint régen, és ha te manapság egy nyomornegyedben nősz fel, azért még megvan mindened, színes tévé, videó, szóval ma már minden megvan a népeknek a nyomornegyedben. És a kissrác már nem veszi olyan nagyon komolyan magát a fociban, hiányzik belőle az igazi kakaó, mert ma már nincsenek valódi nyomornegyedek. És lehetsz talán egy jó focista, na de Pelé nem lehetsz, azért ezt valljuk be őszintén.
A színes tévéről akkoriban a Löschenkohlnál csal álmodni tudtak az emberek, a fekete-fehér meg eleinte olyan volt, hogy örülhettél, ha volt kép egyáltalán. Mert gyakran egyszer csak kép van, de nincs hang, és gyakran egyszer csak van hang, de nincs kép. És akkoriban volt egy kapcsolód, amivel kikereshetted magadnak, hogy akkor most mi legyen az ábra: jó kép legyen vagy jó hang. Vagy persze a kompromisszum: rosszabb kép, de picivel jobb hang. De a csíkos adásnál nem volt semmi idegesítőbb, egy fél kép a csík fölött, egy másik fél alatta, és akkor a Pelé a saját fején focizott a Puma csukájában." (30-31. old.)

Úton egy barát felé

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

"Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén."

versszakadás

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)


Réges-régen egy messzi galaxisban hosszú éveken keresztül oktattak engem az irodalom történetére és elméletére. Ennek jelentős részét verstani pallérozásom tette ki. De ez az idő elmúlt, az időmértékek és ritmusképletek eltávoztak tőlem, tudásomból mára annyi maradt, hogy vers az, amiben a sorok nem érnek ki a lap széléig.
Verseskötetről ajánlót írni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Kb. annyira, mint egy dagadt tevének átjutni a tű fokán, vagy gólt lőni Gigi Buffonnak. Ellenben verset olvasni jó, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak hivatásos irodalmárok, az intertextualitás és narratív struktúra labirintusában bolyongó kritikusok, és tarisznyás bölcsészhallgatók szórakozása lehet. 

rabiát

mielőtt egy szélütés vagy egy infarktus eltemet talán nem ártana mélyebben
szemügyre venni a jellemet mely aligha a szférákból lehorgászott önbecsű
ajándék s bár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohó vegyértékeiből
visszamaradt vágykép a nyelved alól szívósan kipréselt jóság verbálisan
kicsinosított szelleme a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagy gyors
felismeréssel sátrat ütő tekinteted lendületében a cinikus féltés mikor már
a rövidre zárt alacsony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen megértés
csak a vadgesztenye gubók tövises magánya kulcsra zárt szobákban az árva
öncsalás mivel a lelassult tempókban fogy a bűn s könnyen gyűjtögetheted
amint a síkos fórumokon sok nekivadult szónok a közeg mámorától kancsal
igazságok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszőfutás igazából
nem is érdekel nekem a biológiai mozgás mélye kell a megtöppedt sejtekből
elinduló kontrajáték ahol a nagyjából lemorzsolt élet rutinja másodlagos
szándék szakadékokat elkerülő bölcs igyekezet melyben morálisan már alig
tudod srófolni az igazakna járó érveket s kezded összemosni a térképként
szétterített etikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtizeddel odább
elfelejtettél néhány arcot elhagytad a gyufád fölvetted első szemüveged
melynek látókörébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederesedett
s a magadba magyarázott megértés finom résein kezdett átszivárogni
valami ismeretlen idegenség melyben már nincsen fenség megbicsaklanak
a magukat állandósító tiszták kik a méregpoharat valahol éppúgy kiitták
mint enyhén züllött elődeik de nekik még telik a hites fohászból míg rád
te jámbor szitálni kezd egykedvűen a társakat eleresztő ősz bandukolsz
valami furcsa lápos tájon legelöl s mihelyt szigorúan formált alkatod
mögül kiüzen bomlott idegek udvarából néhány födetlen hiátus már lépsz is
rabiátus öregként előre szokod a gyűlöletet a puha élethelyzetekre rosszul
reagálsz bontod a megértés fáradsággal épített falát s nyújtogatod vékonyuló
nyakad mérgesen topogsz mi van a golyókkal vert kőkerítés mögött odaát

Svindlerek

Jim Thompson: Svindlerek (Agave, 2009) ford.: Varga Bálint


Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Roy Dillon egy aljas csaló, aki piti kis svindlikkel veri át a balekokat, viszont olyan jól csinálja, hogy komoly tőkét halmozott fel. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést,  nála évekkel idősebb szeretője határozottan az anyjára emlékeztet. Mindkét nő a törvény másik oldalán próbál érvényesülni, nem is rosszul.

Roy Dillon önmaga rabszolgája. Felépített magának egy személyiséget, és abból él, hogy ezt árúba bocsájtja. De képtelen megszabadulni ettől az alaktól, sem a nagyobb svindlik, sem a tisztességes élet felé nem vezet számára út.

Roy Dillon a 60-as évek Los Angelesében él, de kietlen és kegyetlen világa lehetne bárhol és bármikor.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Jim Thompson vérbeli egzisztencialista krimit írt, igazi, jó kis noir regényt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

Mi lesz velünk Nyesztor Ivanovics?

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur (Ulpius, 2009)

Úgy látszik mostanában olyan magyar regények kerülnek a kezembe, amikben központi szerepet játszanak a 2006-os... mondjuk,... tüntetések.
Szécsi Noémi könyve ízig-vérig Budapest-regény, a 20 év körüliek nagyváros-érzésének lenyomata. Hősei nagyon különböző családi háttérrel érkeznek nagyjából ugyanoda. Egyetemisták, akik könyveket is olvasnak (igen, vannak olyanok is, akik nem), biciklisfutárként keresik meg az albérletre valót a "hivalkodónak épült, mostanra szomorúra szürkült házak" között.
Anarchistának vallják magukat, bár az anarchistákról csak annyit tudnak, hogy menő arcok voltak, robbantottak, és kúl neveket viseltek (Mahno, Bakunyin, Kropotkin, Princip). Materiális táplálékuk kifli és párizsi, szellemi táplálékuk az anarchistákról szóló kevéske szakirodalomtól a Gede testvérek kiadványaiig, a Népszavától a kurucinfóig bármi, ami szélsőséges. Szóval faszok, na.
Ennek ellenére szimpatikusak, mert - kezet a szívre - ki nem érzett még késztetést, hogy lezúzza a járdán parkoló SUV-okat, megzabáltassa a gazdikkal az otthagyott kutyaszart, jól bemázoljon egyet a puccos kávéházakban ücsörgő bankfiúknak, celebeknek, stylistoknak és a többi trendi seggfejnek. Le a burzsoáziával!
Ezek a fiúk már a rendszerváltás után nőttek fel, nem tudnak és nem is akarnak az átkoshoz viszonyítani, viszont becsapottnak és kiábrándultnak érzik magukat. Csórók, akiket iszonyatosan idegesít a "politikai és gazdasági elit" és a slepp. Tehetetlenség érzésük és irigységük hajtja őket előre.
Szécsi Noémi könyve, az én olvasatomban, ironikusan nézi ezeket a minden kispolgáriságot kényszeresen kerülő fiúkat, de kigúnyolja a független, önálló gondolatot még csak hírből sem ismerő trendi és sznob birkákat, és az úgy nevezett elitet.

Ez úton hívom fel figyelmeteket, hogy az AKA továbbra is várja a tagokat.

Mahno beleivott a förtelmes aluljárói büfékávéba, elfintorodott, de aztán a szép vágykép kisimította a vonásait.
- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbana ez az egész!
- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérném.
Csodálatos gondolat volt. Mahno úgy képzelte el, mint az antik Róma lehanyatlását, melynek maradványain új város épült. Buda kívül esne a bomba hatókörén, az megmaradna, s fel, a hegyek közé költöznének a gazdagok. Mindenki páncélozott autóval járna, magas falak mögött lakna. A Rózsa domb alatti barlang tórendszerében űznék a vízi sportokat. Csinos szobalányruhába öltöztetett kreol bőrű vagy mandulaszemű dadák sétáltatnák a kerítéssel védett hegyi ösvényeken az előkelő kis porontyokat, mint Argentínában. Pest az enyészeté lenne, üres, kirabolt, elhagyott házak állnának végig a Nagykörúton, és még nappal is sötét lenne, ónos eső esne, mint Sin Cityben. Kínai cipő- és ruhakereskedők, ukrán maffiózók, nemzetközi kurvák alapítanának itt városállamot, és csak azok maradnának, akik sem kincs, sem pénz árán nem szökhettek át az éjszakai csempészcsónakokon a másik partra. Mert a budai parti őrség éjjel is óriásreflektorokkal pásztázná a vizet, és minden mozgó tárgyra habozás nélkül lőne.
A Bazilikába egy óriási kaszinót képzelt rulett- és pókerasztalokkal a padsorok helyén, nyerőgépekkel a mellékotárban; a Dohány utcai zsinagógába elegáns szórakozóhelyet, a karzaton hatalmas DJ-pultokkal. A valaha elegáns szállodákat egy az egyben kuplerájjá lehetne alakítani. A lakóházaknak nem lenne emeletük, mint a lebombázott Berlinben, az emberek a földszinten laknának, vagy alaksorban, pincében. Csak a banknegyed maradna meg épen. Azt magas fallal vennék körül, pontosan úgy, ahogy a berlini falat építették. Csak a Lánchídon lehetne hivatalosan átjutni Budára, azt nem rombolnák le, mint fontos ipari műemléket.

Szeptember könyvtárosa