Burok - lehetne

Itojama Akiko: Balfék!; A tengeri remete (Európa, 2010. Fordította: Nagy Anita)
[3 és fél Kirin]

Akár A tengeren várlak novelláinak folytatásaként is olvasható a két a kisregény, csak itt férfiak a főhősök, ott meg többnyire nők voltak, ha jól dekódoltam a japán neveket.
De a téma, témák ugyanazok. Két szerencsétlen szerelem története és a társadalmon kívüliség állapota.
A két kisregény két főhőse nem kitaszított, szerencsétlen sorsú pária. Szuverén és átgondolt döntésük, hogy nem kívánnak részt venni a játékban. Hide (Balfék!) ezt úgy oldja meg, hogy a szülein élősködő alkoholista lesz, Kóno (A tengeri remete) meg egyszerűen nyer a lottón. Olyan férfiak, akiknek a társadalom nem nyújt semmit, vagy amit nyújt, arra nem vevők. Munka, csoporttudat, megfelelés, hagyományok.
A hagyományok egyébként is egyre inkább csak üres rituálék, a munka csak időtöltés, úgy érzik semminek, amit tesznek nincs kifutása. Magányosak, még a családban, barátok között, különböző közösségekben is. De leszarják, ahogy minden mást is, kivéve a piát (Hide) vagy a tengert (Kóno).
Hidére még rá lehetne fogi, hogy a szerelmi csalódás miatt lett ilyen (de szerintem fölösleges), Kóno viszont a vegytiszta nihil. Ezek a férfiak nem tesznek mást, mint a saját kis rituáléikkal burkot szőnek maguknak a világ ellen. Ami a leginkább ironikus az egészben, hogy ez a burok, mindkettőjüknek a szerelem lehetne, ha nem lenne olyan iszonyatos pechjük.
Legalábbis én úgy érzem, hogy nem lesz szerencséjük már az életben soha, mert ezt nem tudjuk meg, mindkét történet befejezetlen, a végük ott lebeg a nagy büdös, szerencsétlen semmiben.
Gondolom a stílus is szándékoltan semmilyen, lecsupaszított, távolságtartó.
Nem tudok rá rosszat mondani, de sok jót sem.
Pipa. Kérem a következőt!

Meghalni élvezet

(cop. Anthony Armstrong-Jones)

Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011. Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Nabokov utolsó, befejezetlen regényének cédulái, amiket részben ő, részben a fia rendezett össze. Kezdemények, nekiiramodások, kidolgozott epizódok nagyon vegyes gyűjteménye. Azt se tudni, mi lett volna esetleg központi része a regénynek, és mi ment volna a szemétbe.
A nagyjából követhető történet egy Philip Wild nevű neurológusról és feleségéről, az orosz művészcsaládból származó Floráról szól. Flora, aki a pénze miatt ment hozzá Wildhoz, lépten-nyomon csalja a bálnatestű, öreg tanárt, Wild meg egy érdekes kísérleten dolgozik, amelynek során transzállapotban, gondolatban felszámolja a saját testét. A kísérlet magasabb fokán az önfelszámolás eksztázisát megpróbálja átvinni a fizikai valóságba, próbál a transzban eltörölt testdarabok nélkül ébredni. Az öregedő, túlsúlyos, csalódott férfi az öngyilkosság sajátos módjában keres és talál élvezetet.
Kb. a cédulák kétharmadánál még ez a vázlatos történés is megszakad, onnantól már valóban csak ötletek, foszlányok vannak.
Talán mégis jobb lett volna Nabokov végakaratának megfelelően elégetni, vagy, ha már erre nem voltak képesek az örökösök, akkor darabonként elajándékozni múzeumoknak, könyvtáraknak, gyűjtőknek.
Nem mondom, hogy nem volt érdekes, látni a szöveg születésének folyamatát, de azért ebben Nabokov zsenialitásának utolsó villanását csak a rajongók képesek felfedezni.
Nem értékelem. Olyan lenne, mintha az alapanyagok felsorolása alapján ítélkeznék egy ételről.

"Egy önmegsemmisítési folyamat, melyet az akarat megfeszítése vezérel. Az élvezet, amely a csaknem elviselhetetlen eksztázissal határos, abból származik, hogy érezzük: az akarat számára eddig ismeretlen munkába kezd: olyan pusztításba, mely paradox módon egyfajta kreativitást is felszabadít a totálisan szabad akarat alkalmazása során. Megtanulni, hogy a test életerejét saját eltörlésére használjuk fel, feje tetejére állítva ezzel a vitalitást."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Egy férfi legyen

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi (Kalligram, 2011)
[4-szer jöttem rá közben, mi a boldogság nekem]

Egyszerű és egyenes. Sallangmentes. Néhány olyan finom trükkel, amikre csak kiváló, hosszú évek múltán is emlegetett labdarúgók képesek. 

Férfias. Érzelmesen férfias.

Mert egy férfi legyen mindig készen. Mindenre. Legyen az halál, vagy legyenek legyek. Legyen az a boldogság fellelése, vagy legyen konzervnyitás. Legyen az emlékezés, vagy legyen csöpögő csap. Legyen az a hétköznapok bűzös mocsarának túlélése, vagy legyen biciklilánc fölrakása. Legyen készen a változásra, és legyen készen a változatlanságra.

Egy férfi járjon nyitott szemmel. Legyen nála mindig mérce, hogy felmérhesse a világ állapotát. 

Egy férfi vegye észre a határokat, amiken átlépve, átbukdácsolva, átesve már semmi nem lehet olyan, mint volt.

Egy férfi legyen.

"Egy péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsanokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érő ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, mintha valamit takargatnának a ballonok alatt, hátizsákot, felcsavart pokrócot, ki tudja, mi lehet az, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérőléceket illesztettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró műszerrel nézegették az eredményt. 

Lozsádi kérdésére, hogy mit csinálnak, mosoly nélkül, kissé türelmetlen egykedvűséggel azt felelték, felmérik a világ állapotát. 

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. 

Minek, kérdezte Lozsádi. 

Nem válaszolt egyik férfi sem, közülük kettő már vissza is fordult a műszerükhöz, a harmadik csak széttárta szótlanul a két karját, felhúzta a vállat, mint aki repülni készül."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Velence vízjele

Joseph Brodsky: Velence vízjele (Typotex, 2008. Fordította: Hetényi Zsuzsa)
[4 ködben bolyongó vaporetto]

Ennek a könyvnek két főszereplője van. Az egyik Brodsky a leningrádi zsidó fiú, aki túlélte a blokádot, és a háború utáni nyomort. Otthagyta az iskolát, megpróbálkozott a haditengerészettel, volt gépkezelő, hullaházi segéderő, csatorna karbantartó. Önerőből megtanult lengyelül és angolul, Miloszt és Donne-t fordított. Saját verseivel az ötvenes években jelentkezett az undergound Szintakszis folyóiratban, elnyerte Ahmatova pártfogását. Saját bevallása szerint már ekkor emigrációban élt, pedig nem foglalkozott politikával, de nyomasztotta az antiszemitizmus és a rengeteg Lenin kép. 

A hatvanas években sorozatos támadások érték „pornográf és szovjetellenes” költészete miatt. Kétszer küldték elmegyógyintézetbe, majd letartóztatták. Öt év kényszermunkára ítélték, amiből 18 hónapot le is töltött Arhangelszk közelében. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban szabadon engedték. A sikeres kéziratcsempészések miatt ekkortájt több műve jelent meg külföldön, mint odahaza, ahol gyakorlatilag elhallgattatták. 1972-ben „elengedték” a Szovjetunióból, ami a gyakorlatban kiutasítást jelentett, mert Brodsky nem akart menni. 

Rövid bécsi tartózkodás után az USA-ban telepedett le, ahol W.H. Auden támogatásával vetette meg a lábát. Neves egyetemeken tanított, köteteket adott ki, díjakat kapott. 1987-ben Nobelt is. Amikor megkérdezték tőle, hogy ki ő, amerikai vagy orosz, ezt válaszolta: Zsidó vagyok, aki oroszul ír verset és angolul esszét. 

55 éves korában halt meg, többször műtött szíve végképp felmondta a szolgálatot. A velencei San Micheleben temették el.

A könyv másik főszereplője Leningrád után egy másik vízi város: Velence.

Az én Velencém nyári város. Rohasztó meleggel, turistahordákkal és még a pestinél is magasabb egy főre jutó galambpopulációval. Brodsky Velencéje téli város.

Tizenhét telet töltött ott, ezeknek krónikája ez a vékony kötet. Bár krónikának nem igazán krónika, nincs benne időrend, sem semmilyen más rendszer. Reflexiók és önreflexiók gyűjteménye. Lírai önéletrajz, prózavers. Egyszerre nosztalgikus, elegáns és csipkelődő, és egy-egy jó mondatért hajlandó felfüggeszteni a logikus gondolkodás uralmát is. (Lásd idézetek)

Brodsky Velencéje márvány és hús-vér testekről szól, boltokról, evésről, álmokról és optimizmusról, időről-vízről-Istenről (ezek nála összetartoznak), oroszlánokról, kerubokról és tükrökről, ködről az aqua altáról. 

Brodsky egy könyv hatására szeretett bele ebbe a csodálatos városba, és lett a szemében valami felülmúlhatatlan tökéletesség. Mások persze más városokba szeretnek bele, akár többe is. Épp ez a jó a városszerelemben: a városok nem féltékenykednek egymásra.

(A könyvért köszönet a Typotex kiadónak)

Más vélemények is idézetek a molyon.

Bejött az élet

Lackfi János: A legnehezebb kabát (történetek) (Helikon, 2011)
[4 elkoszlott mikádó]

Ez a kabát, ami az élet, ez hol bevág, hol lötyög. Nem tudom, miért, de olyan ritkán illik pontosan az emberre. 

Ezek itt ilyen kis életdarabok. Bonbonok. Hogy a Forrest Gump drága mamáját idézzem: Az élet olyan, mint egy doboz bonbon, sose tudhatod, mit veszel belőle. Ezek között a bonbonok között van néhány tűrhető ízű, de a többség magány ízű, elmúlás ízű, tévedés ízű, szorongás ízű, kétségbeesés ízű, megveretés ízű, elhagyatás ízű, levágott láb ízű, öngyilkosság ízű. 

Főleg az első történetek nagyon keserűek. Aztán lassan, de biztosan fölpuhulnak az írások. Vesztenek a keserűségükből. Már nem epe, csak sör. Kis nosztalgia bújik elő a repedésekből, de amikor elandalodnánk, akkor megint feljön az epe. 

Bejött nekik az élet. A csukott ablakon, a kurva anyját.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Tranzit és bűz

Majoros Sándor: Tranzitszálló (Magyar Napló, 2009)
[3 kútba esett birka]

Két kisregény.
Az első az Életünk tere, hétköznapi történet, egy élet tereiről.
Tapicskol a bomlásban. (Vö. szerves anyagok, emberi kapcsolatok, országok) Térdig járunk a bűzben és rothadásban, mint egy Piszkos munkák epizódban. (Ami nem lenne baj, ha lenne benne más is.)
Az élet is elrohad, felbomlik, a végén egy kupac trágya marad belőle. Amiért azért némileg felelősek vagyunk. Ennek a felelősségnek a határát keresi Majoros. Hol húzódik a kötelességhatár, ami fölé már nem kell mennünk, ha családtagjainkról, pontosabban a szüleinkről van szó. Akkor is fenn állnak-e a normák alapján ránk rótt kötelességek, ha csak bántást, vagy nemtörődömséget kaptunk tőlük? Ha szó szerint és képletesen is beleszarnak az életünkbe.
Kicsit erőltetetten szellemeskedő történet, de elmegy.

A második, és hosszabb, és nagyobb ambícióval megírt történet a Tranzitszálló.
Nekem alapvetően a valóságkonstrukcióink felületességéről és használhatatlanságáról szólt. Meg a helyváltoztatás, az átmenetiség rémületéről, amikor elveszítjük az otthoni, stabilnak gondolt bizonyosságainkat.
Hőse egy munkában elfáradt férfi, akit felesége elcipel egy társasutazásra. Végigalussza az utat és tranzitszállóban is az első adandó alkalommal ledől. Mire felébred mindenki eltűnt, az épület is úgy néz ki, mintha már évek óta lakatlan lenne. Egy vidéki porfészekben van, azt sem tudja melyik országban, sehol egy ember, nincs telefonja, pénze, útlevele. (Cortazár és Anar urak leskelődnek a résnyire nyitva hagyott ajtók mögül.)
Persze azonnal rátör a szorongás, fenyegetettség érzés, amit aztán mindenféle önáltatással igyekszik elnyomni. Valóságkonstrukciókat állít fel: biztos csak tréfa, valami félreértés, baleset, terrortámadás. Persze egyik sem működik – egyelőre.
Majoros igyekszik, hogy valóságosnak tűnjön a szituáció, de nem sok siker koronázza próbálkozását. Megint előkerül a szellemeskedő hang. Hosszú, döcögős mondatokat olvashatunk a főhős önreflexióiról. Egyszerűen nincs száz oldal ebben az ötletben, így megírva.
Végül persze megoldódik a helyzet, teljesen egyszerűen, de már nem is érdekel, hogy mi lesz a faszival. Szabadulnék tőle. Nem érdekel, hogy mit kezd magával az idegen környezetben, fáraszt a szerencsétlenkedése.
A fülszöveg szerint a két kisregény azt az izgalmas kérdést feszegeti, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni a túlélés érdekében, de itt szó sincs túlélésről, végletes élethelyzetről, legfeljebb kellemetlenségről, kínos szituációról.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Szerencsétlen boszorkány

Marie NDiaye: A boszorkány (JAK, 2004. Fordította: Földes Györgyi)

[4 és fél alakváltó]

Lehet, hogy jó lett volna, ha anyám jövőbelátó. Igaz, hogy a húgom örökölte volna a képességét (mert ezek a dolgok mindig női ágon öröklődnek, mint az köztudott), de talán megóvott volna néhány ballépéstől. Az is igaz, hogy így is óvott állandóan. 

Biztosan mindenki gondolt már rá, hogy milyen jó lenne belelátni a jövőbe, pedig terhes és fárasztó dolog ez a leskelődés.

A regény főhőse Lucie sincs kibékülve a tudásával (persze lehet, hogy csak azért, mert nem tudja elég jól használni), de azért továbbadja életrevaló és pragmatikus (másként: akaratos és könyörtelen) lányainak. 

A jövő ismerete persze nem ment meg attól. Lucie hiába látja / látná, mi fog történni a férjével, az apjával, a lányaival, nem tudná megakadályozni. Lehet, hogy nem is akarná. Mert ez a Lucie fura egy szerzet. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen kibaszottul végtelenül toleráns e, vagy ennyire nincs benne akarat és szenvedély. 

Emberi kapcsolatainkról szól ez a regénye, amik olyanok, mint egy-egy érme: különböző oldalaikról egészen más képet mutatnak, és NDiaye remek szereplőábrázolásainak köszönhetően ezek az érmék megállás nélkül pörögnek a szemünk előtt. 

Lucie az érzékek világában él. A tárgyak, a történések, a valóság határai elmosódnak körülötte, és az olvasó is egyre jobban eltéved az egymásnak ellentmondó, mégis egyszerre jelentkező érzések, és az egyre szürreálisabb történések labirintusában. Valódi kapcsolatok helyett illúziókat táplál (táplálunk), a valahova tartozás illúzióját, hogy rajta vagyunk a trenden, és szépek vagyunk és gazdagok. 

Lucie nem képes megfelelni vállalt szerepeinek (boszorkány, jó feleség, mintaanya) ezért lesz (és marad) magányos és kívülálló a saját életében is. 

A szereplőknek a harmónia visszaállítására tett próbálkozásai mind kudarcba fulladnak, újra és újra ugyanolyan élethelyzetekben találják magukat.

Remekül megírt és igencsak zavarba ejtő regény, amiben nincs egyetlen biztos pont sem, nincs semmilyen bizonyosság, nincsenek egyértelműen jók vagy rosszak.

(Azért nem kapta meg a maximumot, mert a szépirodalomnál nálam ahhoz feltétel, hogy érzelmileg is érintsen, és itt ez elmaradt, de azt hiszem, ez ízig-vérig női könyv. Ha van ilyen.)

Más vélemények és idézetek a molyon.

Május olvasója

Bing Crosby - igaz, hogy csak a turfot olvassa, na de mennyire lazaaaa.

(cop. John Florea)

Május könyvtárosa

Az ember, aki fél éve nem rakta helyre a visszahozott könyveket. (Louis Tinner?)