Elfújta a nő

Tudod, úgy szerettem volna Erlend barátja lenni, amikor az a ribanc Marianne otthagyta! (Egy sasmegfigyelőért, bameg, jóhogy nem fókavadász mindjárt!) Beültünk volna egy kocsmába, Aasst iszogattunk volna, megveregettem volna a vállát, hogy ne búsulj Erlend, egy ilyen nő miatt nem érdemes. Hát nem látod, hogy csak úgy fogta magát és ráült a nyakadra! Ha az én barátnőm lett volna, elküldtem volna a jó búsba ezt az idegesítő, öntelt, nyafogó spinét.
(Ez nem igaz persze, biztos én is dédelgettem volna, meg fújkáltam volna a frissen lakozott körmeit, de ezt mégsem mondhattam volna egy barátnak.)
De ez az Erlend… olyan egy átlagos, jólelkű pasi (szóval gyerek, na). Mindig agyal, felfoghatatlanul bonyolult dolgokon töpreng. Kapcsolatok, felelősség, hódok. Ilyesmiken. Pedig az élet tök banális, ne birkózzon itt vele, nem kell nagy dolgokat várni tőle.
Aztán, ha már elég sokat ittunk volna, megmondtam volna neki, hogy konformista puhapöcs, és ne keverje össze a szerelmet a megszokással, és kapkodja a lábait, mert ha nem érjük el a Dániába induló kompot, én szétrúgom a seggét.

[Igen meg jó: nem ez a legjobb Loe regény, de ettől még szeretjük Erlendet. És már itt is megvan minden, amiért megszerettük: az agyalás, meg a társalgási zsebkönyv-szerű mondatok, (Az úszás egészséges. Ez a sárga komód nem illik a szobába. Szereti ön a hódokat?) meg ahogy a szereplői egymást figyelik, de nem értik, ésatöbbi.]

Erlend Loe: Elfújta a nő (Scolar, 2010) fordította: Földényi Júlia

Zidane melankóliája

Egy kicsit többet vártam ettől a könyvtől. Egyrészt, mert Toussaint az egyik kedvenc szerzőm, másrészt a biztató cím miatt. Mert milyen szép magyarázat arra a fejesre a melankólia!
Ehhez képest úgy jártam, hogy jól felizgatott, aztán meg otthagyott. Paff..
Rajtam kívül még milliók agyaltak azon, mi történt a berlini döntőben, és a melankólia-elmélet nagyon is biztatónak tűnt (bár ez képzavar), de úgy érzem valahogy benne maradt a gól lehetőség Toussaint-ben. Nem bontotta ki eléggé a témát. De az is lehet, hogy a végletekig csiszolta a formát, és csak én fanyalgok itt fölöslegesen.
Egy tökéletes univerzumban azt a döntőt a franciák nyerik, ez a könyv meg ötcsillagos, de ez egy tökéletlen univerzum, így aztán megszülethetett ez a négycsillagos könyv.
Jean-Philippe Toussaint: Zidane melankóliája (fordította: Pacskovszky Zsolt) + Esterházy Péter: Toussaint reménye (Jelenkor, 2010)
Ha esetleg valaki nem tudná, milyen fejesről van szó:


És hogy ez miért nem számít:

A rackák világa

Ez nem egy szokványos zenekarkönyv. Nincs benne az együttes története, nincsenek életrajzok, nincsenek szaftos pletykák, nedves bugyikat hajigáló lányok (pedig Gyuri ezerszer jobb pasi, mint a Király Viktor péééldául). Viszont van benne rengeteg jó fotó Lajtos Istvántól, meg sok idézet olyanoktól, akiket a zenekar fontosnak érez: Ady, József Attila, Petőfi, Rejtő, Thomas Mann, Hesse, Villon, Vonnegut, stb.
Olyan ez a könyv, mint egy túltáplált CD-borító (mert lemez is van benne persze), de annak kiváló.

A rackák világa - Ferenczi György és a Rackajam (Cartaphilus, 2010)

Zene füleidnek:

Egy medvekutató feljegyzései

Egy Medve az nem játékmackó, bár a medvék iránti szerelem szarba szárba szökkenhet attól is.
Egy Medve az valami különlegesség, olyan tökéletesség, amit az ember elérni szeretne. Majdnem zen. Főleg amikor téli álmot alszik.
Egy medvekutató meg már majdnem medve. A tökéletesedés útján halad. Előny, ha álmodozó, ha egyéniség, ha elutasítja a sémákat, ha nem hajlandó mindent előre felcímkézett dobozokba pakolni, ha kételkedik.
Ezzel szemben egy hivatalnok minden, csak nem medvész.
Miért állna hát hivatalnoknak, még ha magas rangú lényegmegragadónak is, a Medvész? Hát persze, hogy egy nő miatt.
Azt hiszi, beviszi a maciját a málnásba, ehelyett jól bevezetik az erdőbe. És ez az erdő nem természetes közege egy medvésznek. Ez az erdő hemzseg az égtájpszichológusoktól, meg felcímkézőktől, meg helyretevőktől. Itt egy medve (meg egy medvész is) csak áldozat lehet, nem csúcsragadozó.
Medvészünk próbál beilleszkedni, a nőbe is, a társadalomba is, és mert egy medvész azért nem akárki, elég jól is megy neki. Csakhogy ettől nem lesz boldog, sőt.
András László tiszta és letisztult, nagy mesélőkedvvel és nyelvi leleményességgel előadott története a boldogságkeresésről szól. Lehet-e egy kész, lezárt világban boldog életet élni, és ha igen, kurva nagy mázli kell-e hozzá? Ha meg nem, akkor meneküljünk, vagy egyszerűen ugorjunk az első szembejövő kútba? Én azt mondom, álljunk medvésznek, és keressük!
Remek, ironikus és önironikus regény. Olyan jó, mint medve, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy olvasás közben végig a Freeddie Freeloader ment a fejemben.

András László: Egy medvekutató feljegyzései (Nyitott Könyvműhely, 2010)

Amiről lehet

(Kell ezen még dolgozni egy darabig, de azért kiteszem. Lesz, ami lesz.)

Amiről lehet

Jött két ember, az egyik kalapos.
Megültek. Hogy csússzanak (de könnyen!)
a szavak, pálinkát nyitottak legott.
Felettük elzörgött a történelem,

és élők meg elhaltak, a rokonok
melléjük letelepedtek csendben,
(fotózta: Henri Chartier-Bresson)
hogy hallgassák, miről beszélgetnek.

Amiről lehet: íróknak az írás
(a balga lúzerek!), meg politika,
álmok, kételyek. Lehet bármelyik,

mert ezekről könnyen jön a gyónás.
Az ember dolga egyben nehéz csak:
elfogadni, hogy minden elmúlik.

Bartis Attila - Kemény István: Amiről lehet: Párbeszéd (Magvető, 2010)

Hiány

Mariának kész, végleges élete van. Negyvenkét éves, független, öntudatos értelmiségi. Egy esti iskolában tanít melósokat és bevándorlókat, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Radikálisan és tudatosan szakított szülei világával – de nem a szüleivel –, anyja bigott katolicizmusával, és apja kommunizmusával, ami végül is ugyanaz. Vakhit, gondolkodás nélkül.
Maria eltöltene még így évtizedeket, tanítással és nyelvészeti könyvének írásával, de teherbe esik egy futó kapcsolatból. A fogantatás pedig mindent megváltoztat. Nem csak a gyermek fogann meg, hanem Maria új élete is. Kap egy hatalmas lehetőséget, hogy ledobja a páncéllá keményedett megszokást. De a baba túl korán érkezik. Maria megszüli a gyermeket, de megszüli a hiányt is. A hiányt, ami eddig is ott volt az életében, csak nem vett róla tudomást. Már nem anya, és még nem anya, méhét egy inkubátor helyettesíti, és az össze-vissza hullámzó érzelmek – düh, remény, kétségbeesés – között Maria nem csak a gyermeke életért, hanem a sajátjáért is küzd. A hiány ellen.
A kórházban töltött hosszú órák alatt van ideje elgondolkodni az életéről, szembenézni a múltjával, kényszerű választásaival, önmegtagadásaival, lemondásaival. Ahogy egyre mélyebbre merülünk a múltban egyre markánsabban bontakozik ki a szülők, és a szülőváros, Nápoly, alakja.
A szöveg olyan gondosan kimunkált, mint Maria élete; steril, mint az intenzív osztály, csak időnként csap át a patikamérlegen kimért mondatok felett a fájdalom, a félelem.

(Ma már tudok olyan könyvet olvasni, mint ez, vagy a Hova megyünk, papa?, de a gyerekeim születése előtt biztosan frászt kaptam volna tőle. Aki még előtte van, annak nem ajánlom.)

Valeria Parrella: A fehér tér (Helikon, 2010) fordította Balkó Ágnes

Végül csak néhány történet leszel

fotó: Dirk Leunis

Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen. 
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)

Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia

Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup

Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)

Nem eszek belőle

Hát, nem találtunk egymásra, de van ebben a nőben valami.
Esze Dóra a kortársam, akár félszavakból is érthetnénk egymást, de mégsem. Lehet, hogy azért mert még sohasem fogyókúráztam. Mindenesetre virtuózan bánik a nyelvvel, az biztos, mégis akkor tetszett a legjobban, amikor előtört belőle az érzelem, a személyesség.
Nekem ez a könyv elsősorban a halálról szólt, de ebbe most nem mennék bele. Másodsorban pedig a Kádár-korszakról, annak is leginkább a  ’75 – ’85 közötti mozdulatlan és elégedetten punnyadt éveiről, az ennivaló és hozomány koráról. Amikor zabáltunk, ergo nem beszéltünk, autót vettünk, telefonunk lett, ergo nem elégedetlenkedtünk, híztunk testben, fogytunk lélekben.
(És most logikátlan leszek, de): Nekem nem volt fontos akkor, hogy ki honnan jött, ki az apja-anyja, de elhiszem, hogy neki az volt. Nem emlékszem, hogy származás, vagy világnézet alapján választottam barátot, de elhiszem, hogy ő igen. Nem tűnik úgy, hogy álcáznom kellett magamat, de lehet, hogy neki szüksége volt rá.
Jó lenne visszamenni az időben, és mai fejjel szétnézni az akkori életünkben. Lehet, hogy alaposan meglepődnénk.
Szóval, kortársaim, 1970 körül születettek, olvassátok el ezt a könyvet, mert emlékezetünkben – legalábbis az enyémben – a nyolcvanas évek a kilencvenesek logikus előzményének tűnik, mintha már akkor sem lett volna semmi baj a világunkkal, sőt a nosztalgia kifejezetten szépre színezi azt az időt, pedig lehet, hogy agymosás volt az egész.

Esze Dóra: Ellenség: diétaregény (Kalligram, 2010)

"Anya hangja a műtét után több hétig nem tért vissza. Kifakult minden megszólalása, enyhén berekedt, ha nevetni kezdett, ha egyszer csak elkiáltotta magát, akkor hallottátok rajta igazán, ezt a hangot nem meghempergették valami cseppet sem finomra darált kenyérmorzsában, ez nem köszörülnivaló, ez a hang, az ő öröktől létező, puha hangja megadta magát a selyemnek, amely addig beburkolta, a selyem magába olvasztja, ez hónapokon át tart majd, a selyem lassan, biztosan felfalja majd, de egyelőre csak annyi hallható, a hang több helyen berepedezett, széthasadt, kilukadt, egyes szavak hártaestek, és nem tudtak visszakapaszkodni, Anya feltalálta a töredezett térerőt, mielőtt a mobiltelefonok ellepték a világot. Sokat igazgatta a köntösét a derekán, mamuszban járt, ahogy otthon sohasem, hamarosan hazaengedték, és nem tudta kiemelni azt a biztatóan kongó, ötkilós dinnyét, arany augusztus, a kádból.
Beléroggyant a karja.
Elbújtatok sírni."