 |
| Urs Widmer (cop. Michael Oreal) |
[5 hadizsákmányból származó bringa]
Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni.
Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet.
Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom.
Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt.
Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak.
Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.
(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)
