Sutov orosz író. Párizsban él. Sikertelen. Öregszik. Folyton a kortárs írókat szapulja. (Savanyú a szőlő.) Most hagyja el jóval fiatalabb barátnője.
Sutov egy szovjet árvaházban nőtt föl, harcolt az afganisztáni háborúban, aztán valamikor a nyolcvanas években emigrált. Egy másik, élhető világot keresett, de csak kiábrándultságot és ürességet talált. Lángoló szerelembe esett egy kis francia leánykával, de az csak ugródeszkának használta őt.
Szóval Sutovnak kurvára elege van, csak úgy bugyborog benne a felháborodás minden és mindenki ellen, na meg a nosztalgia. Elhatározza hát, hogy hazamegy. Csakhogy hova? Az ő hazája nem egy ország, hanem egy korszak, ami már nincs többé.
De azért megpróbálja: egy elrontott próbálkozás után visszalépni egy régebbi életbe. (Jó is lenne!) Felkutatja régi szerelmét, régi városában Péterváron, de persze már semmi nem olyan, mint volt. Ezt az Oroszországot és ezt a várost Sutov már nem ismeri, csaknem minden eltűnt a múltjából, minden amit egykor értéknek tartottak. Az emberek igyekszenek elfelejteni az egyszerre hősies és ostoba múltat. A tévében Putyin és Schröder parolázik. Lehet ezt tűrni a blokád városában? (Nem lehet, de muszáj.)
Sutov megismerkedik az öreg Volszkijjal, aki végigharcolta a háborút. Leningrád. Kurszk, Berlin. (A felfoghatatlan és megszokhatatlan szenvedés megszokott képei sorakoznak.) Volszkij elveszette, majd megtalálta a szerelmét. Temetetlen holtakat temetett. Lágerbe került, aztán diliházba, a szerelemét kivégezték. Szabadulása után egy árvaházba került, ahol háborús sérült és fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, sikerrel. Tömény borzalom az élete, meg néha egy kis csendes boldogság. (Pillangók egy rakás szaron.) Volszkij járta az árvaházakat, közben megnősült, fia született, elvált, a fia kivándorolt, megszűnt a Szovjetunió.
Sutovnak jót tesznek a hosszú beszélgetések Volszkijjal. Ráébred, hogy nincs mit tenni, nincs mit keresni, az ő életük valahogy mindig félbeszakadt. Rosszkor születtek, rossz helyen, de ez van. Azoknak az időknek is megvoltak a maguk értékei, és ezeket neki meg kell őrizni. Neki kell megőrizni.
Nem tudom, szándékos-e, mindenesetre szimbolikus, ahogy Volszkij története elnyomja Sutovét. A nagyobb szenvedés a kisebbet. A nagyszerű hősiesség a kisszerű mocskot. A Nagy Honvédő Háború szenvedése és dicsősége a banálisan buta szovjet hétköznapokat.
Jó könyv. Kicsit patetikus, kicsit ironikus, ahogy Makine-től már megszoktuk.
Andrei Makine: Az ismeretlen (Ab Ovo,2010) fordította: Szoboszlai Margit
Az van, hogy engem jókor kapott el ez a könyv. Épp egy esküvő előtti estén olvastam, és abban a hangulatban nagyon megfogott a testvérek történetéből áradó melankólia és humor. Mert ezek egyszerre vannak meg benne, még akkor is, ha elsőre furcsa párosításnak tűnik.
