 |
| fotó: Dirk Leunis |
Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen.
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)
Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia
Izé, miért volt olvasás közben dézsa vüm? Volt már legalább az eleje a molyon?
VálaszTörlésÉs mi a könyv címe?
Van felesleges ember [Oblomovon kívül]?
@kata blanka
VálaszTörlésa címe lemaradt, mindjárt pótolom, hogy mitől volt dezsa vüd, nem tudom,
felesleges ember abban az értelemben, hogy annak érzi magát
Huh, nekem attól lett dezsavűm, hogy pont ilyesmit éltem át minap, amikor a szülővárosomba hazalátogattam, és találkoztam 5-8 éve nem látott régi barátokkal, akiknek mostanra mindnek van egy-egy gyereke, élettársa satöbbi, de mindemellett kőalkoholisták. Az egész este a piás történetekből állt, amik cseppet sem változtak a tizenéves koriakhoz képest, csak a hobbitevékenységek tűntek el, nyomtalanul...
VálaszTörlés@piir Megesik az ilyen. Az a baj a kisvárosokkal, főleg a nagyvároshoz közeliekkel, hogy egy idő után nem mard más társas tér, csak a kocsma. Látom a saját szülővárosomon is.
VálaszTörlés@kata blanka
VálaszTörlés"Néhány történetre zsugorodott az élete, s csak mostanában, hogy bennem is folyvást gyarapodik a múlt, tanulom elfogadni, hogy jól van ez így. Talán túlságosan is könnyen megbékéltem a gondolattal, hogy a magamfajta hitetlenek életének mindössze néhány történet a végső összegzése – az enyémről például olyan kevés mesélnivaló akad, hogy a barátnőm már most állandóan félbeszakít, hogy ezt vagy azt a sztorit immár tizedszer hallja. "