Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup

Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)