Hiány

Mariának kész, végleges élete van. Negyvenkét éves, független, öntudatos értelmiségi. Egy esti iskolában tanít melósokat és bevándorlókat, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Radikálisan és tudatosan szakított szülei világával – de nem a szüleivel –, anyja bigott katolicizmusával, és apja kommunizmusával, ami végül is ugyanaz. Vakhit, gondolkodás nélkül.
Maria eltöltene még így évtizedeket, tanítással és nyelvészeti könyvének írásával, de teherbe esik egy futó kapcsolatból. A fogantatás pedig mindent megváltoztat. Nem csak a gyermek fogann meg, hanem Maria új élete is. Kap egy hatalmas lehetőséget, hogy ledobja a páncéllá keményedett megszokást. De a baba túl korán érkezik. Maria megszüli a gyermeket, de megszüli a hiányt is. A hiányt, ami eddig is ott volt az életében, csak nem vett róla tudomást. Már nem anya, és még nem anya, méhét egy inkubátor helyettesíti, és az össze-vissza hullámzó érzelmek – düh, remény, kétségbeesés – között Maria nem csak a gyermeke életért, hanem a sajátjáért is küzd. A hiány ellen.
A kórházban töltött hosszú órák alatt van ideje elgondolkodni az életéről, szembenézni a múltjával, kényszerű választásaival, önmegtagadásaival, lemondásaival. Ahogy egyre mélyebbre merülünk a múltban egyre markánsabban bontakozik ki a szülők, és a szülőváros, Nápoly, alakja.
A szöveg olyan gondosan kimunkált, mint Maria élete; steril, mint az intenzív osztály, csak időnként csap át a patikamérlegen kimért mondatok felett a fájdalom, a félelem.

(Ma már tudok olyan könyvet olvasni, mint ez, vagy a Hova megyünk, papa?, de a gyerekeim születése előtt biztosan frászt kaptam volna tőle. Aki még előtte van, annak nem ajánlom.)

Valeria Parrella: A fehér tér (Helikon, 2010) fordította Balkó Ágnes