Miért épp a norvégok?

Fogalmam sincs. De az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban több remek norvég könyv került a kezembe, és mit tagadjam, kialakult valami szerelemféle köztem és a norvég irodalom között. Talán a rezignált felszín alatt állandóan örvénylő nyugtalanság teszi, talán az emberábrázolásnak egy sajátosan norvég módja, vagy valami norwegian way of life, tényleg nem tudom.
Ezeket a regényeket egy olyan nyelven írták, aminek a 19. század közepéig nem volt irodalmi nyelvként használt változata, igaz akkor rögtön kettő is lett.
A nyelv és az azon megszólaló irodalom minden nemzet életében fontos identitásteremtő tényező, de vannak olyan nemzetek, ahol ez még hangsúlyosabb. Ilyen a magyar, és ilyen a norvég is.
A Svédországban, Dániában, Izlandon, a Feröer-szigeteken és Norvégiában beszélt skandináv nyelvek közös múltra tekintenek vissza. Természetesen léteztek nyelvjárásbeli különbségek. Ezek mentén először Izlandon, aztán a 13-14. századra Dániában. Svédországban és Norvégiában is kialakult egy-egy jól körülhatárolható írott nyelv. Csakhogy miután Norvégia elvesztette önállóságát, és először a svéd, majd a dán királyság befolyása alá került, a norvég írott nyelv nem kapta meg azt a politikai támogatást, amit a másik kettő, és fokozatosan elsorvadt. Norvégia írott nyelve a dán lett, ami a városi beszélt nyelvre is rányomta bélyegét, de a fjordok mélyén fönnmaradt a beszélt norvég, és önállóan fejlődött. A napóleoni háborúkban a dánok elveszítették Norvégiát. Igaz, a svédek rögtön rátették a kezüket a felszabadult területekre, de ez a fennhatóság már inkább csak névleges volt és 1905-ben meg is szűnt.
A 19. század közepétől a norvég írók tudatosan kezdtek egyre több norvég elemet használni műveikben, aminek egy új, folyamatosan változó nyelv lett az eredménye, az ún. dán-norvég (dansk-norsk). Ez a nyelv egyre jobban hasonlított a városokban beszélt norvégra, és egyre többen használták, pl. Ibsen is.
Ezzel versengett egy sokkal radikálisabb nyelvi mozgalom, ami egy teljesen új norvég nyelv megteremtését tűzte ki célul. Ez az írott forma lett a „nép nyelve” (landsmål), ami a paraszti nyelvjárásokat és a középkori írott norvégot vette alapul. Mindkét nyelv erős, politikai felhangoktól sem mentes, támogatást kapott. A dán-norvég hívei az ország városias, déli részéről kerültek ki, a konzervatív politikai nézeteket valló urbánus elitből. A landsmål támogatói inkább a nyugati részen élő, radikális, nacionalista nézeteket valló norvégok voltak. A két nyelvváltozat hívei sokáig folytattak elkeseredett küzdelmet egymással, de egyiknek sem sikerült felülkerekednie. Az iskolákban is folyt a küzdelem. Az iskolaszék dönthetett arról, melyik nyelven oktat, de a másikat is tanítani kellett.
A küzdelem mára lecsillapodott, a két eltérő nyelv fokozatosan közeledik egymáshoz, de még megkülönböztethető a dán-norvégból eredő „könyvnyelv” (bokmål), és a népnyelvből kialakult újnorvég (nynorsk). Az írók persze általában nem törődnek ezekkel a különbségekkel, egyedi nyelvhasználatuk pedig folyamatosan alakítja az írott és a beszélt norvégot. (Ezeket nem én találtam ki, ebben a könyvben olvastam.)

Szóval egy kis ajánló a mostanában olvasott norvégokból:
Johannes szívderítő temetése (novellák)
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé
Jon Fosse: Álmatlanság
Karin Fossum krimijei (Indiai feleség, Ne nézz vissza)
Jostein Gaarder: Vita brevis
Knut Hamsun: Éhség, Pán
Ibsen drámák, különösen a Vadkacsa és a Solness
Erlend Loe: Naiv.Szuper / Doppler / Doppler, az utak királya
Jo Nesbo krimi trilógiája (Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög)
Hanne Orstavik: Vágy
Per Petterson: Lótolvajok
Linn Ullmann: Mielőtt elalszol, Áldott gyermek

Ezek tervben vannak:
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Sven Elvestad: Krag felügyelő nyomoz
Jon Fosse: A gyermek
Roger Kurland: Játszótér
Anne B. Radge: Neshov trilógia
Tore Renberg: Szerettem másképp is
Dag Solstad: A mellékszereplő pillanata