Saját szoba, igen, de előbb egy saját ágy

Virginia Woolf: Saját szoba (Európa, 1986. Fordította: Bécsy Ágnes)
[3 és fél szoba]

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv. 

A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz. 

A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról. 

Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek. 

Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul. 

A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz. 

A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Austen és a Brontëk felbukkanásához vezetett. 

Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott. :)