[5 szar év, legalább]
Hosszú lesz, bocs.
Ez a tanulmánygyűjtemény egyfajta válasz ezekre a könyvekre ill. ezek továbbgondolása:
Mi a magyar most? (1937. szerkesztők: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, József Attila) Mi a magyar? (1939. szerkesztő: Szekfű Gyula) és Mi a magyar? (2005. szerkesztők: Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály)
Gyáni Gábor írása (Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában) a kultúra homogenizációjáról szól. Először a nemzetállamok kialakulásának folyamatában, amikor a társadalmi mobilitás erősödése az egységesülés felé hatott (és ezzel együtt járt a nemzeti integráció sürgető igénye – a nacionalizmus, mint új önmeghatározás), majd a globalizálódó világ kapcsán, amikor már a nemzeti kultúrák fölötti kultúra felé tartunk. (Ami jobbára popkultúra, bár ez sem teljesen igaz, mert tuti, hogy több magyar olvasott pl. García Márquezt, mint pl. Cserna-Szabót – és mindkét oldalon lehetne cserélgetni a neveket.) Gyáni felteszi a kérdést, van-e még értelme ma egy ilyen kérdésnek, hogy mi a magyar? Inkább módosítani kéne a hamleti felvetést: Integrálódni, or not?
Bauer Tamás írása (Magyarok, romokon) a demokratikus értékek, és azok lebontása iránti társadalmi közömbösségről szól. Ennek a közömbösségnek okait vizsgálja közgazdászként. Több felmérésre hivatkozva megállapítja, hogy értékválasztásainkban, mentalitásunkban inkább távolodunk Európa centrumától, semmint hogy közelednénk hozzá.
Bauer elemezése abból indul ki, hogy a szocialista rendszerben gyakorlattá vált a rendszeren kívüli jövedelemszerzés, amit praktikus okokból az állam is elfogadott, viszont ezzel hozzájárult az állammal szembeni normaszegés elfogadottságához. Sikk volt átverni az államot – és még ma is az.
Később a fekete pártfinanszírozás, és ennek politikai elfogadottsága is növelte az állammal szembeni bizalmatlanságot. Ráadásul az államtól megszokott minimális gondoskodásnak (munkahely) is befellegzett. Az állami gondoskodás helyét az öngondoskodás vette át (kellett volna átvennie).
A ’89 utáni gazdasági változásokat elemezve arra a következtetésre jut, hogy a mai gondok egyik legfőbb oka, az MDF becsinált gazdaságpolitikája. Szerinte a lengyelek és csehek már ott előnybe kerültek, hogy az első szabadon választott kormányuk ellenzék nélkül, és a választási vereség réme nélkül végigvihette azokat a változásokat, amikre nálunk csak a Bokros-csomaggal került sor (részben) – és azóta se tudtuk behozni ezt a lemaradást.
Halmai Gábor írása (A jogállami forradalomtól az illiberális demokráciáig) a jogállamiság kérdését vizsgálja, azon belül is elsősorban a két alkotmányt és azok hatásait.
Szerinte az első alkotmány elhamarkodott volt, illegitim parlament hagyta jóvá, és túl sokat toldozták-foldozták. Nagy teret hagyott az AB jogértelmezéseinek – ami önmagában nem feltétlenül baj.
Az új alkotmány viszont a jogállamiság lebontásának első lépése, ami megteremti a lehetőséget akár a demokrácia megszűntetésére is.
Pataki Ferenc írása (A magyar lelkiállapot) a kollektív lelkiállapotot és közgondolkodást vizsgálja. Ő is felemlegeti a rendszerváltás eufórikus élményének elmaradását. Pedig abban a pillanatban az ország egyszerre érte el a hatalmi ágak szétválasztását, a szabad szerveződést, az általános választójogot, és az állami függetlenséget, amire az elmúlt századokban így egyszerre nemigen akadt példa.
Elemzi az 1848 óta tartó „érzelmi politizálás” hatásait, a megkésettség örökös élményét, az eufóriák elmaradásának következményeit (szerinte csak három nagy nemzeti eufória volt az utóbbi száz plusz egynéhány évben: 1896, 1939-42 és 1956), és a tartós reménytelenség ellensúlyozására megszületett kivagyiság kultuszát, az Extra Hungariam non est vita… nagyképűségét.
Ami a közérzésből a leszakadóknak jut az a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság, a nagy különbségek tudata.
A szavazatmaximálási hajsza miatt mesterségesen magasan tartott indulati szint és a konstruktivitás hiánya lehetetlenné teszi a normális politizálást. A nagyon elegyes XX. századi hagyomány – ami egyként magába foglalja pl. ’56-ot és a „legvidámabb barakk” büszkeségét – megnehezíti a társadalmi tájékozódást, ami egyik alapvető oka a politikai közömbösségnek.
Vásárhelyi Mária írása (Roncstársadalom) visszatér egyrészt Patakihoz, másrészt Bauerhez.
Arról ír: hogy értékválasztásainkban egyre messzebb sodródunk a centrális Európától. Hogy a Fidesz antidemokratikus szándékai nyilvánvalóak voltak, az értelmiség mégis becsapottnak érzi magát. Hogy a társadalom és az egyének is lehangoló intellektuális, morális és mentális állapotban vannak. Hogy alacsony a társadalmi kohézió, együttműködés és szolidaritás. Hogy Magyarország krónikus önértékelési zavarban szenved. Hogy a feldolgozott történelmi ismeretek nem kerülnek be a közgondolkodásba, helyettük marad az önámítás (pl. Trianon) és az önfelmentés (pl. holokauszt). Hogy a felmérések szerint a magyarok állandóan elégedetlenek és a reálisnál rosszabbnak ítélik a körülményeiket.
A kötet második felében Závada Pál, Ungváry Rudolf, Spiró György esszéi kaptak helyet (Írok haza; Mikor magyar a magyar?; Az áfium). Személyesebb hangú írások, inkább a szépirodalom felé közelítenek, nem a társadalomtudományokhoz. Mind a hárman felróják a jobboldalnak a magyarság kisajátítását, a „magyarozást”, azt hogy vindikálják maguknak a jogot: megmondani, ki és mi a magyar. (Spiró ezen kívül még a populizmus és a fundamentalizmus veszélyeiről is ír.)
A kötet zárása pedig Poszler György esszéje (Hol vagy Mario?), amiben a Marió és a varázsló alapján vizsgálja a hatalmi mechanizmusokat és a befolyásolás „művészetét”.
Tényleg hosszú lett, bocs.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése