Csak úgy megyünk

Andrzej Stasiuk (fotó: Adam Golec)

Andrzej Stasiuk: Taksim (Magvető, 2011. Fordította Körner Gábor)
[5 kilométer hosszú sor a határnál]

Nagy várakozással vágtam bele ebbe a regénybe, mert Stasiuk előző „útazós” könyve – az Úton Babadagba – szép lassan a kedvenceim közé emelkedett.

Ebben a regényben sincsenek nagy távolságok, se térben, se időben. 300-400 kilométerek, 30-40 évek maximum. A két utazó, a szökevény és a seftes nem mennek egyszerre sokat, mégis megjárják az úgynevezett Közép-Európát, Kelet-Európát és a Balkánt. Sokszor egy országon belül is. 

Mit látnak? Igazából semmi szépet vagy vidámat.

Rossz kocsmákat és turkálókat. Unalmat és kilátástalanságot. Seftelőket és hasznosítható maradékokat. Kiürülő falvakat és lepusztuló lakótelepeket. Bezárt gyárakat, mérgezett folyókat, ócska piásokat, hatalmaskodó egyenruhásokat. Munkanélkülieket és határfrászt. Templomi öregasszonyokat és vásározó cigányokat. Szegénységet és bóvlit. Kátyús utakat, kínaiakat, KGST piacokat. Fojtogató téli kéményfüstöt és elvadult gyerekbandákat. Ukrán embercsempészeket és orosz maffiózókat. Örökös romlást, pusztulást, bomlást, egyszer használatos tárgyakból épülő szeméthegyeket. Guberálókat és uzsorásokat.

Nem valami szívderítő felsorolás. A regény szereplői mégis szeretik a saját kis balkánjukat, és elvágyódásuk csak rutin. Stasiuk pedig valami elképesztő bravúrral befogadhatóvá és szerethetővé teszi ezt a szürke nyomort.

Jó könyv. Még az olyan, a Babadaghoz képest populáris engedményeket is elnézem neki, mint a cselekmény léte, sőt egy szerelmi szál.