Brezsnyev csókja

Olga Szlavnyikova: A halhatatlan (Noran, 2008. fordította: Goretity József)
[4 Lenin-rend]

Na ez a könyv most inkább a stílusával érdemelte ki a 4 Lenin-rendet és nem a cselekményével.
Annak egyik szála, a szélütés után mozdíthatatlan nyomorékká váló veterán családjában zajló állóháború érdekes, de a másik, a veterán lányának politikai kanosszajárása viszont nekem teljesen érdektelen volt. De a stílus! Úgy hömpölyög, mint a hatalmas orosz folyók, és mozdíthatatlannak látszó köveket görget magával.
A szereplőábrázolások is kitűnőek. Az idős veteránról nem sokat tudunk meg, de nem is számít igazán, az ő szerepe csak annyi, hogy a körülöttük darabjaira hulló világban egybetartsa a családját, de ezzel együtt ki is szívja az életerejüket. A család két nőtagja, a férjénél huszonöt évvel fiatalabb, de már idősödő Nyina, és lánya Marina mindent megtesznek, hogy életben tartsák az öreg férfit. Van ebben némi szeretet, némi hajlam az önfeláldozásra, némi hála, kicsit több szánalom, és sokkal több számítás. A családi büdzsé ugyanis eléggé függ a veteránnyugdíjtól. Hogy a szinte öntudatlanul fekvő férfit megvédjék a külvilág változásaitól, a lakásban fenntartják a Szovjetuniót – mint a Good bye Lenin-ben az NDK –de nekem végig olyan érzésem volt, hogy az öreg felderítő tisztában van mindennel. Ha egyszer valaki felderítő volt a Vörös Hadseregben, azt nem lehet csak úgy átdobni a palánkon. Lehet, hogy a pár utalással mesterien felvázolt veje az informátora, egy lecsúszott egzisztencia, két fél diplomával és jól fejlett alkoholizmussal. Az öreg veterán nem is forszírozná már ezt az élet dolgot, de minthogy béna, nem sok mindent tud tenni ellene.
Közben a két nő lassan megteremt egy látszatvilágot a számára. Előemésztenek minden hozzá eljutó információt, de minthogy a Szovjetunióból egyre kevesebb marad, a beteghez is egyre kevesebb hír jut el, és ezzel együtt a két nőnek is elfogynak az otthoni szavai, hallgatássá merevülnek. A lakás és a külvilág, a belső és külső idő teljesen elválik egymástól. Valahogy végig azt éreztem, hogy nekik, és főleg Marinának, van nagyobb szükségük erre a színjátékra, az idő konzerválására. A múlt időre, ami a falra akasztott Brezsnyev portréban sűrűsödik meg, mint a bebőrzött szilvalekvár.

Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.