[1, na jó 2 grállovag]
Minden szar.
A világon már csak egy atomháború segíthet, vagy egy magányos hős. De lehet, hogy még ő sem.
Régen minden sokkal jobb volt. Tíz éve, ötven éve, száz éve. És akik akkor éltek azoknak is tíz éve, ötven éve, száz éve…
Szóval benne vagyunk a… Mátrixban.
Van egy hátrányos helyzetű, rossz társaságba keveredő fiú, meg egy gáncs nélküli, tragikus sorsú, magányos lovag (tanár, bokszoló). Körülöttük forognak az események.
A szerzői jó szándék adott, az olvasói is az volt. De hát szörnyen didaktikus.
Ráadásul úgy döcög, mint egy rossz újságcikk, de akkor a legrosszabb, amikor fiatalosan menő akar lenni. Vagy éppen költői, vagy milyen. Amikor a viszonylag normálisan folyó szövegbe egyszer csak beleszúr egy ilyen mondatot: „A megtagadott vágyak tombolva követelték az erőszakot, már kényelmetlennek találták a részükre előírt rendet, a testekbe hatoló fájdalom megtámadta a tisztaság utolsó állásait, az elmúlás meghatározhatatlansága a másvilágra fordította a megnyilvánuló szenvedést.” És ezt bizony néhány oldalanként megteszi.
Aztán vannak olyan szövegrészek, amik mintha máshonnan lennének kiollózva. Biztos nem így van, de így hatnak. Például a jógáról, a lótuszülésről, a Ji King ről, vagy éppen a börtönpszichológiáról szóló kis eszmefuttatások úgy ékelődnek a regénybe, mint egy-egy kis wikipédia szócikk.
Nem vitás, hogy rohadt ez a világ, de nem fekete-fehér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na most mondd!