Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (Magvető, 2009) fordította: Houtari Olga (fotó: Olli Karttunen

Már megint egy szomorú skandináv családtörténet, csak ezúttal nem norvég, hanem finn. Elina Hirvonen regénye a családról szól, a családról, mint fikcióról, mint megbomlott, önmagát fölfaló struktúráról. Az elbeszélő Anna családjában egyedül ő „normális”. Testvére Joona mentális betegségben szenved, ami vallási tébollyal párosul, és ezzel a szülei semmit sem tudnak kezdeni. A szülők is gyermekkorukból eredő frusztrációkkal küzdenek, az ő családjaikat a világháború tette tönkre. Az apa hiányától, illetve az apai terrortól szenvedve alakult személyiségük. Csupa-csupa kisiklott élet, és ebből kellene egy működő családot létrehozni. Lehetetlen. A szerepjátszás, a konfliktusok elhallgatása, a lassú elidegenedés óhatatlanul erőszakos robbanásokhoz, és a gyermeki bizalom és ártatlanság elvesztéséhez vezet. Aztán persze mindenkinek bűntudata lesz, pedig senki sem hibátlan vagy ártatlan és senki sem hibás vagy bűnös.

Joona folyamatos kórházi kezelésre szorul, ami semmit sem javít az állapotán. Az apja küzd a tudattal, hogy képtelen volt megérteni és megvigasztalni furcsa fiát. Az anya az elveszett, vagy inkább sosem volt idillt siratja.  Anna olyan kapcsolatokba bonyolódik, amikben az oltalmazó szerepét játszhatja. Így ismerkedik meg Iannel, az amerikai professzorral, aki egy vietnámi háborúban megőrült apa, és egy megaláztatásokkal teli gyerekkor emlékével küszködik, de kettejüknek megváltás lehet ez a kapcsolat.

Torokszorító regény, olvassátok!

Ui.: Jó lenne mindent tudni arról, hogy milyenek voltak a szüleink, nagyszüleink, amikor még nem ismertük őket, milyenek voltak kisfiúnak, kislánynak. És jó lenne emlékezni mindenre a saját gyerekkorunkból, és jó lenne pontosan emlékezni gyerekeink minden szavára és mozdulatára, hogy megérthessük magunkat, ha egyszer majd akarjuk.

Amikor apa másodszor ütött, Joona térdre rogyott. Inge felcsúszott a hátán, apa csizmája a csupasz bőrt érte. - Henri! - anya a nappali ajtajában állt. Az égett sütemény szaga betöltötte a szobát. - Ne! Megsérül a veséje! Anyánál foltos grillkesztyű volt, arcán fekete csík. Apa nyaka sötétvörös. Joonából a nappali szőnyegére csöpögött a vér. Lehajoltam a padlóra és átöleltem Joonát. Félretolt és felállt. Sovány volt és magasabb apánál. Tudta, hogy kell eltörni az ember térdét. Apa elé állt és lábszáron rúgta. Először gyengén, próbaként, hogy lehetséges-e. Apa hátrabillent. Félig felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy látszott, mondani akar valamit. A második rúgás olyan volt, mint a karatefilmekben, és szájon találta apát. Vér folyt az állára. A harmadik rúgás a halántékot találta el, és a padlóra döntötte apát. Apa nem szólt egy szót sem. Anya nem szólt egy szót sem. Apa karjával védte a fejét, Joona még egyszer rúgott. Egyenesen a hátába, ugyanoda, ahol ő rúgta meg Joonát. Joona nem ellenkezett, amikor kivezettem. Fogtam a kezét és ráadtam a dzsekijét meg a cipőjét. Felvettem a kabátomat, sapkát és sálat. Anya az ajtóban állt. Még mindig a grillkesztyű volt a kezében. Arcán szürke folttá nőtt a fekete csík."