[4 és fél másodperc zuhanás]
Az a helyzet, hogy én elkötelezett híve vagyok Linn Ullmannak, de az tuti, hogy nem ülnék le vele vacsorázni, mert a végén biztosan kiugranék az ablakon.
Ez a szegény Stella egyre csak zuhan. Ez az Ullmann-féle zuhanás az én értelmezésemben az egész élet. Születésünkkor vagyunk a topon, és onnantól csak zuhanunk, zuhanunk, zuhanunk. (Szerintem szerinte.)
És ez a szegény Stella egyre csak zuhan, nem csak a tetőről le, nem csak az életéből ki, hanem még a felejtésbe is be. Mert akárhányan beszélnek róla a regényben, mind csak önmagukról beszélnek. Stelláról akarnak beszélni, de mégis újra és újra önmagukról beszélnek.
Úgy látszik, nem is tudunk másról beszélni csak magunkról. Akarva, akaratlanul mindig az előtérbe tolakszunk. Mindig fontosabbak akarunk lenni, mint a másik.
Szóval ebben a regényben mindenki magáról beszél, mindenki zuhan, sőt van, aki eltűnik, vagy új életet kezd. És ezeket a szálakat Ullmann remek stílusérzékkel, visszatérő motívumuk egész halójával, magabiztosan tartja a kézben.
Csak az a nyitott ablak ne lenne annyira közel!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése